Ha dübörögve hirtelen bezárul
mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
mi fáj nekem e keserű világbul,
mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
bús lelkemet, mely halottra fázott,
minek az íze, emléke, zamatja,
mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
s még mindig ég a régi, beteg seb!
A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
aranyos gyertyafényben zongorázták,
és benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
hol hunyó nap van és ködök vára,
s lelkében örök vágyak messzesége!
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
valaki, aki árván erre tévedt,
s akinek útja végtelenbe mélyül…
Forrás: FB – Szeretem a verseket
j
