https://verskucko.com

Címke: fájdalom

  • Fodor Ákos: Három negatív szó

    NINCS
    SEMMI
    BAJ

  • Boór András: Irgalom

    Hiányod léte megfeszül agyamban,
    fejemre hull a néma vád,
    ha nem vagy itt velem, csak gondolatban,
    kínlódva tépi önmagát.

    Meghalni bujtogat magányod létem,
    elárulván a holnapot,
    behorpad lassan nagyszerű reményem,
    feledve, amit eldobott.

    Arcomba száll a tegnapi merészség,
    felidézi a csókodat.
    Nélküled már csak annyit ér szépség,
    akár az elárvult gondolat.

    Nélküled már csak annyit ér a holnap,
    hogy kimondani sem tudom.
    Iszonyú súlya lett veled a jónak —
    szeretlek most is.

    Irgalom.

  • Tompa Mihály: Karácsonykor

    Hullámzó érzemény között
    jövén az Úrnak templomából:
    lelkemben még sok visszhangzik
    a halott igének szavából.

    Úgy tetszik, mintha hallanám:
    mikép zendül a pásztor-ének,
    szív és ajk hű összhangzatában
    az istenember nagy nevének.

    A megváltó ma született…!
    Betölt az évek teljessége…
    Dicsőség Istennek mennyégben!
    Az emberekhez égi béke!

    De szívem rögtön elszorul
    miatta sajgó fájdalomnak,
    midőn tovább zendül az ének:
    legyen szabadság a raboknak!

    Az árva népre gondolok…
    S jövén az Úrnak templomából:
    lelkembe kínnal ez nyomul be
    a halott igének szavából.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Április 1

    Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
    kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
    sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
    nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.

    A legpajkosabb ángol nóta csurran,
    az önműködő zongorára nézek
    s a sima gyöngyök halotti menetben
    szívembe futnak: kicsúfolt zenészek.

    A fehér abrosz sáppatagon gubbaszt,
    tán a te hókezedre gondol vissza…
    Ó, mennyi-mennyi mondanomvaló van –
    Egy festett lány egy baka borát issza –

    Nagy vöröskezű parasztlány köhécsel
    s az olcsó ételt durván elémrakja;
    az önműködő zongora kifáradt.
    Sírok… És ma van a bolondok napja…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: És így telnek le napjaim

    Ó meddig, meddig léssz velem
    könnyek hajója: bánat?
    – A végtelenbe mész velem! –
    így válaszol a bánat.

    És bölcsességed mit akar
    sebes szívemmel, isten?
    – Hogy enyhüljön, míg hit takar! –
    így válaszol az isten.

    És így telnek le napjaim,
    ily szörnyű párbeszédben.
    Míg egyre forróbb lesz a kín
    s mind távolabb az éden.

    S a bánat sötét fejemen,
    mint gyászkoszorú, éget.
    S én mégis féltve őrizem
    ez élet-adta éket.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Ma reggel…

    Ma reggel korán ébredtem fel
    s kikergettem az arcodat szememből.
    Aztán az utcán végigvándoroltam
    s szemem újra kívánta arcodat.

    A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
    megláttam benne, milyen rút vagyok.
    Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
    amelyben mindég megszépültem én.

    Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
    S egy nap nem néztél rám, Anizia!
    Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
    Most sétapálcám nem verné szívem…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Hárman az utcán

    Hajamba térdel az alkony,
    ez a szerelmes pogány szatír.
    A derekán sokhangú csengő
    a dús hajnalokba visszasír.

    Ott állunk az utcai színben,
    a zokogó szatír, meg én:
    egy talpig megvénhedett ifjú
    s egy gyászosan fiatal vén.

    S te, harmadik társunk a búban,
    te szomorúfejű, te szép,
    megrettensz a szatírnak láttán,
    ahogy fáradtan a hajamba lép.

    Sziromkönnyű újjaid mézét
    a szemembe plántálod át;
    rámcsókolod nimfaszerelmed
    és szomorú nászéjszakád.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz

    Óh, Tihannak rijjadó leánya!
    Szállj ki szent hegyed közűl.
    Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
    Partod ellenébe űl.
    Itt a halvány holdnak fényén
    Jajgat és sír elpusztúlt reményén
    Egy magános árva szív.
    Egy magános árva szív.

    Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
    A boldogság karjain,
    Vígadoznak a kies Fürednek
    Kútfején és partjain;
    Addig én itt sírva sírok.
    És te, Nimfa! amit én nem bírok,
    Verd ki zengő bérceden.
    Verd ki zengő bérceden.

    Zordon erők, durva bércek, szírtok!
    Harsogjátok jajjaim!
    Tik talám több érezéssel bírtok,
    Mintsem embertársaim,
    Kik keblekből számkivetnek
    És magok közt csúfra emlegetnek
    Egy szegény boldogtalant.
    Egy szegény boldogtalant.

    Akik hajdan jó barátim voltak
    Még felkőltek ellenem,
    Űldözőim pártjához hajoltak:
    Óh! miket kell érzenem,
    Amidőn már ők is végre
    Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
    Bár hozzájok hív valék.
    Bár hozzájok hív valék.

    Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
    Oly barátim nincsenek;
    Vállat rándít, aki sorsom hallja;
    Már elhagytak mindenek.
    Nincsen szív az emberekbe:
    Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
    Szívem bús panasszait.
    Szívem bús panasszait.

    Lilla is, ki bennem a reménynek
    Még egy élesztője volt,
    Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
    S a szokásnak meghódolt.
    Hogy vagy most te, áldott lélek?
    Én ugyan már elhagyatva élek
    A tenger kínok között.
    A tenger kínok között.

    Óh, van-é még egy erémi szállás,
    Régi barlang, szent fedél,
    Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
    E setét hegyekben lél?
    Hol csak egy kő lenne párna,
    Hol sem ember, sem madár nem járna,
    Mely megháborítana.
    Mely megháborítana.

    Abban, gondolom, hogy semmi jussal
    Ellenkezni nem fogok,
    Hogyha én egy megvetett virtussal
    Itt egy kőben helyt fogok,
    S e szigetnek egy szögében,
    Mint egy Russzó Ermenonvillében,
    Ember és polgár leszek.
    Ember és polgár leszek.

    Itt tanúlom rejtek érdememmel
    Ébresztgetni lelkemet.
    A természet majd az értelemmel
    Bölcsebbé tesz engemet.
    Távol itt, egy más világban,
    Egy nem esmért szent magánosságban
    Könnyezem le napjaim.
    Könnyezem le napjaim.

    Itt halok meg. E setét erdőben
    A szomszéd pór eltemet.
    Majd talám a boldogabb időben
    Fellelik sírhelyemet:
    S amely fának sátorában
    Áll egyűgyű sírhalmom magában,
    Szent lesz tisztelt hamvamért.
    Szent lesz tisztelt hamvamért.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Sárosi Gyula: Télen

    Szebb virágit átaladta
    Az utósó éjszakán
    Nyár az ősznek, ősz a télnek,
    És ezen rideg kevélynek
    Megfagyának ablakán.

    Kün fehér az útca tére,
    Ben kemence ünnepel:
    Kün diderg az ifjú vére,
    Ben a szánazók neszére
    Fel-fel ébred e kebel:

    Mert amott az én királyném,
    Messze leng az új fagyon; —
    Óh leány, kit úgy imádtam,
    Nyár volt egykor én irántam,
    S most szivedben tél vagyon!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Beney Zsuzsa: Gyertyaszentelő

    Biztosan jár az imbolygó hajóban
    gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
    sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
    lángok zizegő zajában, időtlen
    idejében a fénylő pillanatnak,
    amikor – gyermek maga is – a gyermek
    sorsát viszi két törékeny kezében.

    Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
    biztosan jár az imbolygó hajóban.
    Karjaiban a cseppnyi test a lángok
    éveiben, a földalatti árnyak
    rácsai között érik a halálra.
    Végtelen tengerén a fájdalomnak
    lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
    gyermek-szívében eszméli a titkot,
    amit nem értett az angyal szavában:
    hogy „áldott vagy az asszonyok között”.

    Forrás: Magyar Kurír