Címke: fájdalom

  • Babits Mihály: Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró,
    a hegyek ormán lilul a hó,
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem,
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad,
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.

    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.
    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:
    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?
    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.
    Így indulok Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.
    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    Levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!
    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –
    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.
    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.
    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
    Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.
    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.
    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.
    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kiss Dénes: Szerelmem utolsó verse hozzád

    E szerelemhez nincs közöd!
    Magam akartam magamnak.
    Bár irántad fogantatott,
    nincs rajta hatalmad.

    E szerelemhez nincs közöd,
    nem volt és nem is lesz soha.
    Fénylik az idők fölött,
    bár gyötrő és ostoba.

    E szerelemhez nincs közöd,
    magamnak teremtettem.
    Te jársz-kelsz élőn is halott,
    holtan is temetetlen.

    E szerelemhez nincs közöd –
    bár érted sarjadott –
    csak mint az árulónak
    ahhoz, kit föladott!


    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos: Rábeszélő sorok

    Lenne hozzá szíved, hogy csakugyan elmenj tőlem
    s lenne hozzá szád, hogy kimondd az utolsó szót?
    Házatok felé fordultan állok a hídon
    szomorú az arcom és a szívem még szomorúbb.

    Ó, hát feledhető mindaz, ami volt és a fény
    mi szép fejed körül sugárzott, elfakulhat
    valaha is? Lábaim gyökeret vertek itt
    s a vad őszi szél hiába tépi meg fürtjeim.

    Hívó kiáltásodra várok az éjszakában
    nem hervadhat el így a kert, amit gondoztam
    s az út, amin jönni szoktál, nem kerülhet el
    annyira, hogy ne láthassalak többé már soha.

    Miért haragszol, vagy miért untad el szerelmünk?
    Ablakod sötét függönye mögött hallgasd csak
    mosolyodtól részegen énekelek most is
    s a te szemeiddel néznek le rám a csillagok.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Kölcsey Ferenc: Hervadsz…

    Hervadsz, hervadsz
    Szerelem rózsája,
    Isten hozzád
    Keblem hű lyánykája!
    Omlik a hab,
    Omlik könyhullásom;
    Kél a szellő,
    S költi sohajtásom.

    Partot a hab,
    Bút mos könyhullásod;
    Enyh a szellő,
    S enyhűl sohajtásod;
    Hagyd hervadjon
    Szerelem rózsája,
    Nyíl hajnalkor
    Remény violája.

    Hervadsz, hervadsz.
    Szerelem rózsája!
    Nem kell nékem
    Remény violája;
    Újjaim csak
    Nefelejcset szednek
    Bús estvéjén
    Bús emlékezetnek.

    1825


    Forrás: Szívzuhogás

    🌸

  • Petőfi Sándor: De mért is gondolok rá?…

    De mért is gondolok rá?
    Mért gyötrődöm?… hiszen
    Még csak hírét sem hallom,
    Még csak nem is izen.

    Hát ily hamar felejt, ily
    Hamar felejthetett?
    Az még valószínűbb, hogy
    Sohasem szeretett.

    Azt tartják: nem a nyelv, de
    A szem mond igazat.
    Én hittem ezt, s hitemnek
    Gyümölcse kárhozat.

    Hittem szemének, amely
    Azt mondá, hogy szeret…
    Szégyeld magad, szégyeld, te
    Könnyenhívő gyerek!

    Most már egyéb nincs hátra,
    Mint őt felejteni.
    Ki innen, ki szívemből,
    Emlékem kincsei!

    Hajós vagyok, ki vészkor
    Mindent tengerbe vét,
    Hogy az üres hajóban
    Megmentse életét.


    Forrás: Szívzuhogás

    💔

  • Kormos István: Harang

    Láttam szomorúságodat,
    szemedben szomorúságomat.
    Ujjaim vágtató lovak
    dobogtak márvány-gerinceden,
    de hozzám hajtottad fejed,
    hozzád hajtottam fejem.

    Egy szárnyacsavart ablakot
    a szél az utcára csapott.
    Városmajor harangja vert,
    sötétség pohara betelt.
    Tejfogad koccant — mire kell
    ez a szerelem, mire kell?

    Forgott ég-föld velünk,
    s tudtuk, hogy csak elveszünk.
    Hallgattam gyerek-sírásodat,
    hallgattad gyerek-sírásomat.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Védjük magunkat

    Vállak között zúzolódik szerelmem:
    egyszer a villamos elviszi örökre,
    hajnalra, trombitaragyogásból
    kihullok belőle összetörve,

    alvatlan, torzonborz fejemet
    lehorgasztom, elveszítem miatta,
    a horkolások omlásán kívül,
    arcom levélhullás simogatja,

    őszi virradat, utcák, megüresedek,
    megtelek az ő forgatagával,
    gyűlölöm félszárnyú ágyamat,
    deres fatörzsnek vetem a hátam,

    a kujtorgó kutyák között
    áthűlök, kifényesedik lélegzetem,
    mint a fejfájás elmém hasogatja
    ez a kiszolgáltatott szerelem,

    leejtett pohárral törik össze,
    segítségért nem kiabálhatok,
    késsel kicsorbul, rádióval sivít,
    csapok hideg vizével elcsorog,

    mire oltalmas fedele megépül,
    deres fatörzsnek vetem hátamat,
    elhull gyerekkéz-forma levéllel,
    bőrrel megkékül, szívvel megszak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Mert egyedül

    Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
    amiért élni érdemes, mert egyedül
    a küszködés szép szele kifullad az égen.
    Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
    a szív nem dobban többé forró rózsát,
    csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
    a vér-erek sudár hárfáján elhal
    a könnyű ujjal keltett zene bennünk.

    Az arcunk, mint folyókon a holtak
    zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
    s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel,
    üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.

    Mert egyedül a halál gyökér íze
    olvad a szánkban – ó, mert egyedül
    nem nyílik számunkra a déli égbolt,
    amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.

    Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
    melynek földjébe keserű gyökérrel
    foganni vágy csírátlan szívünk.

    Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum

  • Hajnal Anna: Ének

    Sem esőnek dobolása,
    sem szeleknek ordítása
    fel nem riaszt engemet,
    sem a fáknak gyenge zöldje,
    rigó hímje, kakukk hölgye
    nem indítja szívemet,
    nem énekek és nem színek,
    gyönge szagok, réti hímek,
    kankalin, sem ibolya,
    nincs ajkamnak mosolya.

    Vággyal nem, búval sem élek,
    mint gubóban lepkelélek
    szálak fonnak át meg át,
    minden tagom mozdulatlan,
    sorsom csak áll fordulatlan,
    csillagzat vagy délibáb.

    Minden szólam szólalatlan,
    minden lépés indulatlan,
    fényes ködfolt a jelen
    s időm múlik jeletlen…

    Küllők, kerekek forognak
    újszülöttek fintorognak
    s ríni kezdnek hirtelen,
    malmok, tyúkok kotkodálnak,
    völgyek csúsznak, hegyek mállnak
    s kizöldülnek esztelen,

    hagyom mállni akik mállnak
    zabáljanak, kik zabálnak,
    sutban, zugban, szemeten
    ki mint tehet, úgy tegyen:

    énfölöttem mint az álom
    csillag áll az éghatáron,
    nagy szövőszék, távoli,
    kinek rengő motollását,
    selyem gyolcsa suhogását
    egyre vélem hallani.

    Énköröttem láthatatlan
    gubó készül, bonthatatlan,
    fojtó, fojtó kegyelem,
    elveszejtesz szerelem.


    Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája