Én sokszor néztem hátra és előre.
Szemeim, e szörnyű szemek,
Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást;
Dolgok színén visszájuk átütött s a szón a célzat,
És lovagi vért alól a lóláb kitűnt. –
– Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én, szegény. –
Azontúl hiába takartam el már az arcom,
Hasztalan futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső
És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.
Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
Páncélt adott reám, jegeset, fehéret.
(Elvesztem volna nélküle rég! – )
Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
Tisztát, keserűt, kristálykeményet.
Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
– Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
Bálványként állok őrt az útfelen merőn.
S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.
Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók.
Hosszúhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
Moáb és Hámmon jövendő anyái tán. Jöhetnek.
– Elhagyott kerteimbe sietnek dalolva szegények,
S a ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot
Ahol koszorúm lehullt. De bölcsebbek tán e szüzek, –
– – – Most már én, – kőszobor, – állok!
Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók,
Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.
Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
– Most másra hullnak a szent szók és másnál vannak a percek. –
… S a régi, Sarlós Boszorkány ott úszik az égen, – a hold.
Ugyanaz a hold, – ki tanúja volt.
Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
És látta sebesült szívem – és látta leplezett szívét.
– Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még és szagosak a tavaszi kertek!
De itt kénköves esők vertek, – itt minden hamu és üszök. – – – –
Mindegy. Már magosan állok! – Majd szívemig átkövülök.
És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.
Forrás: Lélektől lélekig
