Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szivet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkőnkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot…
Forrás: Versek mindenkinek
Haljon az meg, leljen nyugtot
Fenekén a sirhalomnak,
A kit az ő szerettei
Minden órán megcsufoltak.
Haljon az meg, a ki nem lelt
Soha embert, szivet, hálát,
Kinek minden jó tetteit
Szeme, arcza közé vágták.
Haljon az meg, kinek szive
Százfélekép van át szúrva,
A ki nem bir megbocsátni
S gyáva lett már a boszúra.
Haljon az meg, ki nem tudja:
Mért kinozták, miért szenvedt?
S az égben is hitét veszté,
Mert bünhödik s roszat nem tett.
Haljon az meg, kinél minden
Eszme, czél már semmivé lett,
Ki rettegi már a létet,
Haljon oh az, haljak én meg.
Forrás: Versek mindenkinek
Ti kérditek, miért vagyok?
Miért kelek fel újra?
Hogy lássam, mint a kósza szél
a lányok aranyos, finom haját
könnyes arcukba fújja.
Hogy várjam azt, ki eljövend,
egy lány, vagy nem tudom ki,
oly jó álmodni tétlenül,
s szeles időben szürke ég alatt
dalolva kóborolni.
Hogy imádjam, szegény hivő,
mi fájó s halhatatlan.
Hogy elsirassam csendesen
a zokogó szeptemberi esőt
egy bús, haldokló dalban.
Forrás: Versek mindenkinek
Férfiként: halálraítélt.
Megfogni neszeit az éjszakának.
Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
Arcom csontján a rés,
hiányod miatt tátong.
Szememet feléd fordítom,
lepergett húsgombóc kikelt
szirmokat nyomnak,
mert legtudomabb,
legtöbb már tudom,
hogy múltamba belevesztél.
Befagy a szám,
megpüffedt ajkaim között
holdarcod ívét hordom,
magamba beépítetek.
Sírgödör szélébe kapaszkodó
fű hajad selyem fáj.
Forrás: Magyarul Bábelben
Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
mert már hajad színére sem,
ujjaid bütykére sem,
intő szódra sem,
és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
De tudom:
mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
Tudom:
mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
rólad. Tudom:
mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám!
Emlékszel? Suhancságom idején összezsugorodtál,
hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
ölembe vittelek.
Eltotyogott mellettünk a házsor,
eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
A cukorrépalevés főzelékből
zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
Zöld színe volt az összezsúfolt testek
verejtékétől kesernyés levegőnek is
tenyérablakunk mögött.
Emlékszem fájdalmaidra!
Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek – hiába.
Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
csontsovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
a kibuggyanó vért, a Te piros véredet
s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
vállamon hordom fájdalmadat:
már csak én ismerem hatalmadat,
már csak bennem élsz.
Hozzád én fordulok,
fulladásig én rohanok hozzád,
térnélküli világodba,
képekre törött emlékedhez.
Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét, anyám.
Forrás: Magyarul Bábelben
Ha dübörögve hirtelen bezárul
mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
mi fáj nekem e keserű világbul,
mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
bús lelkemet, mely halottra fázott,
minek az íze, emléke, zamatja,
mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
s még mindig ég a régi, beteg seb!
A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
aranyos gyertyafényben zongorázták,
és benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
hol hunyó nap van és ködök vára,
s lelkében örök vágyak messzesége!
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
valaki, aki árván erre tévedt,
s akinek útja végtelenbe mélyül…
Forrás: FB – Szeretem a verseket
j
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álmomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már sehol se vagy, se föld
színén, se föld alatt.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álmomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert meg van ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Valahol együtt járhatunk,
talán egy régi nyár
kanyargó, kedves útjain,
a régi, régi pár.
A hídon túl kis gyalogút,
kökénybokrok szegik,
ott mennek ők! Hogy szeretik
egymást! Be jó nekik!
Forrás: MEK
Fábry Zoltánnak
Magyarország temetőföld,
posztumusz humusz.
Történelme soha el nem
évülő priusz.
Bűnjel itt a csillag is,
mert megragyog s lehull.
Kard lángol az éjszakában
attilátlanul.
Bűnjel itt minden – halotti
anyakönyv a rög.
Írva benne jó magyar, vad
tatár és török,
írva benne arcról arcra
minden holtjai;
följegyezve ázsiai,
európai.
Magyarország temetőföld,
toroz és vigad.
Holtjaiból kóstolót küld
szomszédainak.
Duna-környék szétszóratott,
éhes népei,
vagyunk ma is ama székely
György vendégei.
Magyar, oláh, szláv – mindigre
ebhitű pogány,
csűrdöngölőt járunk ma is
Ady homlokán.
Hát mulassunk! – egyiket se
gyűlölöm, hiszen
énérettem él az is, ki
engemet eszen.
Magyarország temetőföld,
posztumusz humusz.
Történelme soha el nem
évülő priusz.
Életet aki ha itt vet,
húsba vet magot.
Holtból bú elő a kisded,
jövendő halott.
Mégis: hogyha szülni már egy
ringyó sem akad,
hónom alatt költöm ki a
fiacskáimat.
Forrás: verslap.hu
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
mi itt örökre elveszett,
vagy ami él a múltban, s onnan
kivenni többé nem lehet.
Forrás: —
Álla felkötve, keze összetéve,
Elpihent némán a halál ölébe.
Nyitott szemében őszi ég derűje,
Kifáradt testén tépett csukaszürke.
A milliókból egy, kik halni mentek,
A neve senki, akit elfelednek.
Neki nem zengett operák zenéje,
Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,
Nem látta nemes gótika csodáit,
Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.
Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
Csak levegőt kért és vizet, vizet még
S nem látta már a bíbor naplementét,
Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
Föltündökölt büszkén, de neki már nem!
Forrás: MEK
