https://verskucko.com

Címke: fájdalom

  • Bari Károly: Cigánysor

    Vályogcsomók közt rejtező
    tűztől visszaretten a nyugalom:
    világgá ment a rózsafából faragott
    hegedű, halál fekete hajú asszonyok
    hasították meg érte arcukat,
    hűtlen éjszakáikért levágott
    mellükkel csillagot égettek
    az ég homlokára, éjfélórában
    sárkányok toporzékoltak
    az éneklő piros vidéken,
    szél hordozta a fellegeket
    patyolat-ingeit, zúgtak
    villámló szárnyakkal a varjak,
    elbitangolt lovak hátán kesergett a hold
    rózsafából faragott hegedű, elmúlással
    hátba szúrt énekeiddel hova mentél?
    putrik ablakaiban visszatérésed virrasztják
    a gyertyák, nyurga szelek korbácsolják
    emlékre a fákat: nem lehet elfelejteni,
    ki dalba fullasztotta szívét!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Kun Magdolna: Sebzett szív

    Az én szívem is sebzett,
    foltoztatni kéne,
    hát elviszem a szabóhoz,
    gyógyulást remélve,

    hátha megfoltozva
    nem is venném észre,
    hány és hány ember volt,
    aki nem kímélte.

    Ha új szívet kérhetnék,
    talán könnyebb lenne,
    de hát a régi az,
    amiben a múlt is el van rejtve,

    az a múlt, amely
    bár sokszor megsebezte,
    de mellette az életem
    is gyönyörűvé tette.

    Forrás: Facebook

  • Áprily Lajos: Laokoon

    Sötét időkben árnyékát idézted,
    s most benned lüktet vér és test szerint.
    Arcod görcsébe írja már a végzet
    a Laokoon-vonású férfi-kínt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bertók László: Udvara nő

    Végül csupán a betegek,
    becsapottak, árvák maradnak,
    körülülik az életet,
    mint ünnepre terített asztalt,

    kínálják egymást, kóstolgatnak,
    hinnének még, de nincs kinek,
    kivágódik néha egy ablak,
    végigfut rajtad a hideg,

    megkérdezik, mi van veled,
    s leülsz, mint akit beavattak,
    minden sebed lüktetni kezd,
    de azt válaszolod, hogy jól vagy,

    és udvara nő minden szónak,
    hogy elférjen a sok kereszt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Anyám anyja

    Anyám anyja, Gémesi Éva,
    te kút-nevű,
    te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
    húztalak behavazott kocsin a háborúban,
    húztalak púpos kordén a háborúban,
    húztalak halálosan,
    hová? hová? magam se tudtam: hová –
    A kihűlő répaföldekről
    tankok lestek az útra
    s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
    bakancsos lovad voltam,
    hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával
    fölitatott
    asszony-világ –
    Meghalsz, meghalsz, suttogták
    hátad mögött
    a pokrócos menekülők
    s torod se lesz,
    harang se szól majd
    és meg se mosdatnak utoljára –

    de én csak nevettem rád,
    de én csak nyerítettem neked a rúdnál
    s a repülőroncsból
    színes drótokat téptem ki új istrángnak
    s Pákozd és Baracska között már
    megrágtam neked e levegőt is,
    téli szilváid ízét éreztem benne,
    aszalt körtéid ízét éreztem benne,
    a homlokodon lecsurgó,
    fájdalmas mézet éreztem benne.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Dorothy Parker: Kettős rondó (és aligha éri meg a fáradságot, valójában)

    Nem különböznek: komor s víg napok.
    Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
    Búskomor éj nehezül szívemen.

    Magányomban e szív alig piheg,
    Habár a Nyár kezén a föld forog,
    Halotti leplek vonják lelkemet;
    Nem különböznek: komor s víg napok.

    Habár a dús szél játszik, andalog
    A fűszállal hullámzón, szüntelen,
    E nappal felhevülni nem tudok,
    Bár ragyog rózsás öröm reggelen.

    És bájtalan a fecske röpte fenn,
    A menny, az égi kék fakó, halott,
    Ha szép, nem nekem, ami megterem,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.

    És karmazsin rózsák lobognak ott,
    És százszorszép-permet a réteken,
    Emitt pedig pipacspiros habok.
    Búskomor éj nehezül szívemen.

    Ez lett tehát szánandó helyzetem,
    Ha messze mégy, világom, sorvadok;
    Istenemre, mindvégig remélem,
    Amit te mondasz, s amit mondhatok
    Nem különböznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dorothy Parker: Egy megbízható hölgy

    Oh, csak mosolygok rád, ha jössz felém,
    És buzgó, ömlő szavad szomjazom,
    És ajkamon pirosló rúzs a fény,
    És két kezem a legszebb homlokon.
    S mikor ismét szerelmeidre térsz,
    Nevetek, lásd, csodállak, mint lehet,
    És visszanevetsz, ennyi az egész,
    És szívem száz halálát nem leled.
    Úgy gondolod, hogy jól áll a szerep,
    Hogy friss vagyok, a reggel, fénylő hó,
    Oh, számodra, mi kín bennem remeg,
    Nem tudható.

    Oh, nevetek, ha itt vagy, s hallgatom
    A sok, az új, a szívtipró meséd,
    Nőkről, velük hogyan, hol, mely uton –
    Pikáns kis részek, suttogó beszéd.
    És felhevülsz, és roppantul sietsz,
    Hogy újra, újból tölts egy új sagát,
    Oh, én legyek – csodálód, így szeretsz,
    És nem látod meg éjem hűlt havát.
    S ha kalandokra indulsz lelkesen,
    Megcsókollak, vidám vagy és mohó,
    S már messze vagy… Számodra szerelmem
    Nem tudható.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Lamentoso

    Od’adtam néked mind a könnyem.
    (És most fakó-vak a szemem.)
    Mint két kiszáradott, üres kút
    tátong az éjbe könnytelen.

    Od’adtam néked ölelésem.
    (És most lehervadt a karom.)
    Az én tüzemnél melegedsz te,
    s magam rongyokkal takarom.

    Od’adtam néked mind a csókom.
    (S most csóktalan, fehér a szám.)
    Emlékeim halotti fátylát
    harapom őrült éjszakán.

    Od’adtam néked mind a lelkem.
    (Van-e, van-e ily elhagyott?)
    Most itt ülök a lábaidnál,
    s már úgy érzem, nem is vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Letört gally a porban

    Sötét hajam ma, vagy holnap
    úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
    Mindenemből csúful kifosztott
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    És az arcom, mely szép volt teérted,
    megijeszt s kigúnyolja magát.
    Gally voltam egy tölgyön, amelyre
    a nagy bú felaggatta magát.

    Letörtem s elszállott felőlem
    a vihar, az eső meg a szél.
    Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    Most a porba magam beleásom,
    hogy el ne vesszek: bús játékszered;
    hátha erre jössz, öregen, egyszer
    s elmélázva kezedbe veszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Vissza se nézz!

    Még néha visszajár az emlék
    és velem vagy olykor Kedvesem
    csalóka álmaimban, s lennék
    veled vágyón és szerelmesen…

    Olyankor érzem a fájdalmat,
    amit a véglegesség jelent…
    elzárkózásodat, és a szánalmat,
    amit adni tudnál szerelem helyett.

    Vissza se nézz! Enyém az emlék.
    Menj és élj! Szeretni úgyse tudsz!
    A tiedhez hasonló elmék
    pályáján úgyis csak visszajutsz…

    Nem hozzám, -ne hidd, hogy ezt remélem-
    csak pályád ismétli majd önmagát.
    Érzések nélküli életedben
    jön majd, ki helyettem visszavág.

    Egyszer téged is elér –tudom-
    a mindent elsöprő szerelem,
    és akkor merenghetsz majd a múlton,
    ha más játszik veled, mint te velem…

    Forrás: Lélektől lélekig