Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
vergődik, mintha egy madár szárnya verne.
Én akkor leltem magamra,
mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
lett a fájdalom, mikor megértettem,
hogy nem élhetek én sem egyedül.
S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
veled sem veszíthetem el magam.
Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.
Forrás: Lélektől lélekig
Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
Fellegbúvó csillag majd elvezet.
Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
Ne várnál mégis?… Nem, nem! Csak eredj!
Míg nálam itt időztél, más tanyákon
Mulasztottál más, édes perceket,
Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!
Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
Pejkó, nyugodj! – Mit akar ez az állat?
Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
Mér tudna jobban emlékezni nálad?
Ez dörgés! Menten elered a zápor,
És hogy jutsz át, ha a patak megárad?…
Az ablakom majd utadra világol,
Csak menj!… Ne hidd, hogy meghalok utánad!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha lehull
az utolsó álarcom is
alatta semmi se lesz
és a csöndes nézőtéren
valaki egészen halkan
zokogni kezd
Nem akarom gondolataim szavakba folyását
Nem akarom álmaim ébrenlétemmé válását
Nem akarom véres verítékkel megalázni magam
Nem akarom már megtenni a kiszabott utam
Hallom a csengettyűszót fenn a magasban
Hallom ahogyan zúgnak a habok a folyóban
Hallom álmomban a félelem kiáltását
Hallom a haldokló madarak szárnycsattogását
Látom a villámot fába csapódni
Látom a tegnapi pofonok nyomait lilulni
Látom mennyire lobog a tűz lángja
Látom hová vezet az út néma magánya
Érzem hideg szavaid lecsorogni arcomon
Érzem nem lehet többé innen elindulnom
Érzem mennyire sokat tévedtem
Érzem sokkal jobb sosem volt régen sem
Aztán ha mégis változik valami
Csupán az idő csúszik alólam ki
Egyensúlyom vesztve a mélybe zuhanok
Tudom egy új világba szorult a hurok
S mint lélekharang kong az üres terem
Hidd el szép lesz a mélyhűtött szerelem
Alszunk vagy száz évet s nem vénülünk
Ha minden elmúlik csak akkor ébredünk
Akkor majd szeretni fogsz mint Rómeó Júliát
Akkor majd szedsz nekem egy csokor orgonát
Akkor majd lehozod a csillagokat is nekem
Akkor majd akkor válik valóra az igaz szerelem
Forrás: Lélektől lélekig
Légnek hulló harmata,
égnek földre fagyott
könnye mondja el
helyettem, mennyire fáj:
most,
így…
Forrás: Lélektől lélekig
Csak egy széttaposott,
üres kalap a
sárban.
Senki sem adhatja vissza,
amit elvettél
tőlem.
Már Te
sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték –
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Forrás: Szeretem a verseket
Ha majd fényt adni lesz újra lángom,
s tudok visszanézni megbocsájtón,
ha a fájdalom már csak emlék,
s leteszem múltunk minden terhét,
ha árulásod már fájni nem fog,
talán leszek derűs. Nem boldog,
de könnyeim mind elapadnak
s enyhet, vigaszt lelek magamnak.
Ha benned majd a múltat látom,
lehetsz egykor csupán barátom,
de könnyben, kínban gyötrődöm addig,
s lelkem sötét bánatba hanyatlik
magányba burkolózva, fájón,
fényre, melegre, reményre vágyón.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
az elégedetlenség csöndjeit,
ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
a kifogásokat: ne most, ne itt,
a számítógépes játékkal töltött,
ketten magányos esti hallgatást,
a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –
Az ösztönöket átíró bizalmat
siratom, ahogy a ló engedi,
hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
önfeledtséget, ahogy felfedi
védtelen hasát a macska előtted.
A vad meglátott, nem futott el mégsem.
Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
a föld szép lassan szívja be a vérem.
Noha ártatlanul, értetlenül,
bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
benned is tátong a lövésnyi űr,
mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.
Forrás: Lélektől lélekig
