https://verskucko.com

Címke: felelősség

  • Jawaharlal Nehru – idézet

    „Az élet olyan, mint egy kártyajáték.
    A kiosztott lapok adottak,
    de ahogy játszod őket, az szabad akarat.”

    Forrás: Jawaharlal Nehru

  • Reményik Sándor – Jóakarat

    „Én jót akartam, – s minden rosszra vált…”
    Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés,
    Mellyel a szív magának ád halált,
    S önnön hajába markol szaggatón
    A Kétségbeesés?!

    „Én jót akartam.
    Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
    Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
    S az megindult alattam,
    Mint a horkanó paripa, vadul.
    Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
    Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
    Én jót akartam”

    Mikor eljő az ítéletnek napja,
    A végső nap,
    S a maga jussát minden szív kikapja,
    Mikor a Bíró rátekint merőn:
    Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
    Egy hópehely a másik serpenyőn;
    Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
    Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
    Jóakarat – elég lesz ez a szó?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bródy János – Apám a háborút…

    Apám a háborút megúszta élve
    Ha nem tette volna, most nem mondanám
    A háborús kalandok emlékét őrzi
    Egy tábori fénykép a szobám falán

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Apám azt hitte a háború végén
    A sötét gonoszság végleg kimúlt
    Az Egyesült Nemzetek békére vágynak
    A sorstalan üldözött felszabadult

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Vagy inkább ezt felejtsük el?
    Felejtsük el vagy adjuk tovább
    A félelmet gerjesztő idők szavát

    Anyám azt mondta mindig nekem:
    Én csak a szépre emlékezem

    És jöttek az évek, de nem jött a hajnal
    A sötétség délben is fölénk borult
    És hiába lázadt az ember az égre
    Nem engedett el, fogott a múlt

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Apám azt mondta, hogy gyarló az ember
    És arra tanít a történelem
    Hogy hiába világos minden tanulság
    Nem tanul belőle senki sem

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy lesznek még rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Vagy inkább ezt felejtsük el?
    Felejtsük el vagy adjuk tovább
    A félelmet gerjesztő idők szavát

    Anyám azt mondta mindig nekem:
    Én csak a szépre emlékezem

    Apám a háborút megúszta élve
    Ha nem tette volna, most nem mondanám
    A háborús kalandok emlékét őrzi
    Egy tábori fénykép a szobám falán

    Egy tábori fénykép a szobám falán

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kamarás Klára – A lánc

    Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
    Mit készítettek hosszú századok.
    A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
    Honnan tudhattam volna, ki vagyok?

    Ma már tudom, de már minden hiába…
    Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
    Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
    Vállalni bátran láncszem voltomat.

    Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
    Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
    Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
    A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Franz Rosenzweig – (idézet)

    „Mindent, amit teszünk, úgy kellene megtenni, mintha az örökkévalóság sorsa függne tőle.
    Mert sohasem tudhatjuk, nem tőle függ-e.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Így emlékszem

    Így emlékszem most-múlt szörnyű napokra:
    Ha tudtam volna imádkozni akkor,
    Így imádkoztam volna:

    Uram, kimondhatatlan rettegéssel
    Nézem, hogy indul teremtett világod
    Szakadni szerteszéjjel –
    Hogy indul válni vérré és üszökké,
    Amelyből nincsen feltámadás többé.

    Szívszorongva számlálom mindenütt
    Közel és távol szeretteimet,
    Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük
    S mivé lesz a kicsiny magyar sziget –
    De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
    Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?

    Így várjam a véget tompán, tunyán –
    És szívet vesztve és vesztve fejet?
    Segíteni ne tudjak senkinek?
    Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
    Bátor, tudó pillantást vetni fel
    Az égre, amely füstben tűnik el
    S a földre, amely alattunk inog?

    Így találjanak, szégyenteljesen
    Kapkodva, az apokaliptikus
    Pillanatok?!

    Én Istenem, tartsd fel a végzetet,
    Takard be irgalmadnak fátyolával
    A nőket s a gyermekeket –
    Kegyelmezz a bűnös világnak,
    Mindennek, ami itt hamis
    És nekem is –

    Ám ha mégsem lehet:
    Velem tedd meg ezt a csodát:
    Érjem fel, bárha ágaskodva is
    Lélekkel a roppant tragédiát!
    Legyen számomra legalább nyitott könyv
    A Jelenések Könyve –

    A szívembe, mint gyűjtőmedencébe
    Zuhogjon mindeneknek vére, könnye.
    Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot,
    Éles legyen, mint a beretva,
    Kiköszörült élén csillanva tükröződjék
    A világ bíbor-sötét alkonyatja –
    Bármi jön: tudjak vele szembenézni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat!

    Magad szájába rakd az ételt,
    erőddel ajándékozz minket.
    Magadat gondozd-fürdesd,
    tisztaságoddal ajándékozz minket.

    Amíg magadat nem gyógyítod,
    ne gyógyítsd a társadalmat.
    Amíg magadat meg nem mented,
    ne mentsd meg az emberiséget.

    Ha önmagát javítaná
    száz ember, ezer, millió:
    a mohók hiába futkosnának,
    a zsarnokok zászlóért, fegyverért
    hiába kapkodnának,
    puszta levegőt markolnának:
    a társadalom meggyógyulna,
    az emberiség megmaradna.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc – Madarak

    Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
    Tetszenek és megszégyenítenek
    s úgy magyarázzák az igazukat,
    hogy meg kell értenem a szavukat,
    madár-szavukat, hogy ez nem elég
    és adjak, még, és még, és újra még.
    Mit tehetek? Nevetek és adok,
    szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
    ami akad… Míg kint teszek-veszek,
    messziről lesik az erkélyemet,
    s alig jövök be, tollas seregük
    rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
    Én meg elnézem az üvegen át
    a szárnyas éhség fázó csapatát,
    a nyüzsgő hadat, a verebekét,
    s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
    nézem őket s szégyellem magamat:
    könnyű szeretni a madarakat!
    Könnyű bizony… És elgondolkozom
    ellenségeken és barátokon,
    eszembe jut ez meg az, ami jót
    emberrel tettem: almát és diót
    dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
    orvosságot, néha valami pénzt,
    rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
    vittem fel egyszer a hegyoldalon
    egy beteget… És hogy… Összeadok
    sok kis emléket… és elborzadok:
    nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
    Mit tehet az ember az emberért?
    Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
    Madarak verik az ablakomat.
    Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
    Ne tegyem azt se, amit tehetek?
    Madarak… No, még egy marék magot!
    …És elfüggönyözöm az ablakot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – „Idill” a magasságban

    Vihar ment végig a hegyélen. –
    A gyökerei megmozdultak.
    Az órjás, látva végzetét
    Társa felé nyujtá kezét:
    Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
    És tompa jajjal rázuhant.

    Elállt a hegy lélekzete,
    S egy percre a patak alant.

    A másik meghajlott bele,
    De felfogta és megtartotta őt.
    Egyik a másikra támaszkodva:
    Most így állnak a Teremtő előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig