Címke: felelősség

  • Szabó Katalin – Néha kell…

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az megalázva.
    Mikor ijedten keresed lelked hátsó ajtaját,
    hol a benned megbúvó rosszindulat
    mint titkos szeretőd oson el.
    Mikor aznapi revüd final show-jaként
    öltöd fel hazug mosolyodat.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen pőrén állni.
    Mikor sietve kapnád magad elé,
    takarni gyarló testedet,
    életed legnagyszerűbb jelmezét,
    a tökéletesen hímzett, csillogó
    színpadi lelkedet.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az vértől lüktetve fájni,
    mikor ijedten kapkodsz
    minden feléd dobott szó után,
    hogy megtaláld, mi sebedre tapasz lehet,
    de nem akarsz semmiért, semmiért fizetni.
    Pedig egy nyíltan kimondott „Bocsánat!”
    az ára csupán ennyi.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az, a mélybe zuhanni,
    mikor hamis angyalszárnyaid úgy hullanak rólad,
    ahogy Ikarosz ragasztott tolla a naptól megolvadt.
    Mikor érzed, milyen, ha nincs talaj a lábad alatt,
    hogy lejáratott trükkel igazold mennyei mivoltodat.
    Hogy érezd egyszer a valódi zuhanást,
    hol a mélyben lent,
    feszített pokróccal várt rád egykor
    egy igazi jóbarát.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

    Szabó Katalin, önismeret, bukás, bűnbánat, megalázottság, barátság, felelősség

  •  Kosztolányi Dezső VIGYÁZZ

    Vigyázz.
    Ez a nagy pillanat.
    Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
    már tárja kezét, most lát legelőször,
    rád néz,
    és elviszi majd az arcod, a hangod
    s őrzi.

    Lélek csak az ember a többi
    emberek lelkében,
    törékeny gondolatokból faragott,
    száztitkú, halovány emlék,
    mely néha a fellegekig magasul.
    Légy méltó e testvér
    áhitatos várakozására
    s remegjen által a tudat,
    hogy most történhet valami,
    ami még nem volt,
    mióta áll a világ
    s Isten kezében se reszketett úgy
    sáranyagod, mint most
    az ő kezében,
    ki megteremt igazán,
    fényből, szeretetből,
    Ő, a te rokonod,
    Ő, a te Urad, Istened.

    Nézz rá,
    büszkén s alázatosan is,
    mint aki megszületett és aki meghal.
    Ne félj.
    Röpítsd feléje a te életed
    s egyedülvalóságod, mely neki
    oly idegen,
    hogy beleborzong
    és megért.
    Légy őszinte, tiszta, bátor.
    Adj példát.
    Szemvillanás csak s kész a bűn
    és az örökre tart,
    örökre büntet,
    öngyilkos haraggal
    és összetöri az emlékedet,
    téged.

    Ne hazudj.
    Ne halj meg.
    Élj benne.
    Ez a nagy pillanat.
    Vigyázz.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály – A könnytelenek könnyei

    Szavak, ti mondatlan szavak,
    meddig biztassalak?
    Mit ültök rokkant ajkamon,
    mint dermedt madarak?

    Avagy enyémek vagytok-é,
    vagy, rámbízott sereg,
    apáktól és egy nemzettől
    örökbe nyertelek?

    Jaj, a tábornak, melyben a
    hadsereg fogva – jaj
    a kasnak, melyben fájva nyüzsg
    s ki nem röpül, a raj!

    Szálljatok szét, gyötrő szavak!
    Mit zsongtok itt nekem?
    Minden füleknek szóljatok,
    és minden nyelveken,

    s zokogva, hajh, hogy annyi szív
    hiába onta vért,
    a könnytelenek könnyei
    legyetek a honért!

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Tél tél után, év év után,
    négyszer hajtott a galy,
    vakon, nagy kényszerek között
    harcolt a bús magyar.

    Harc harc után, nyár nyár után
    ötször lehullt a lomb:
    oly híven adta mindenét,
    s oly ingyen, a bolond!

    Ki vérünk ízét ismered,
    tégy vallást, karszti kő,
    s ki jól tudod jajunk szavát,
    vad omszki levegő,

    valljatok, magyar csillagok,
    védjétek a magyart:
    volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
    mely nem békét akart?

    Mint aki méccsel intene
    balgán, a Nap elé,
    úgy lobogtattunk álmokat
    a Szeretet felé.

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Ó, mécsünk nem világított:
    házunk’ gyújtotta fel
    s gyűlölet pokla lett a hely,
    hol élni, halni kell.

    Szakadjatok ki, bús szavak!
    Sem élet, sem halál:
    egy őrült nemzet eleven
    megnyílt sírjában áll.

    S a sírt népek veszik körül,
    öröklő káröröm;
    és kígyó csúsz a sír fölött,
    de virág nem terem.

    Kígyók közt, marva, fájva, halld,
    a költő éneke
    s sziszegve rokkant ajkamon,
    óh népek nemzete,

    egy ezredévből, nagy világ!
    riadva, földadog –
    Hazámnak hangja, gyenge bár,
    de néma nem vagyok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?
    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a nevében
    egy szót is szóljál? – Senki sem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?
    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?
    Látod, már azok, éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hivatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;
    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött,
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz – jelszava:
    „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.
    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng”. –

    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.
    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igazi jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.
    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály összes versei

  • Ady Endre: A magyar tanítókhoz

    Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
    Tespedt tavat mely fenékig zavar?
    Alázását ki oly bűnösen tűrte,
    Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
    A tanító, a legrababb magyar?

    Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
    Ott, hol Sötét ül várost és falut
    S hol eped fényért cellák milliója,
    Magyar sivatag magyar tanítója
    Rabok között rabként senyvedt, aludt.

    Bús ébredők! a naphoz az arccal,
    Pusztul ez ország s az idő repül
    S kik hívatttatok vezérül a népnek,
    Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
    Úri gazságok jobbágy őreül.

    Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
    Ha itt az óra, verjen hangosan:
    Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
    Egy sötét ország, melynek páriáit
    Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

    S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
    Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
    Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
    Kapja meg végtén szegény Magyarország
    A szabadító magyar tanítót.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    A házad itt állt, – szerte szállt!
    Ezt látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!
    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszuját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este, letéve a könyvet,
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a fém, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád se hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átengedted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt házának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városiban a bokréta
    és a szobroknál a beszéd
    s a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból,
    a holdvilágban a vörösbor
    tigris-szeme villant feléd
    és lengetted ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty kép
    és ha, élvezve a veszélyt
    és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét)
    s a hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét
    s ha úgy mondtad is: feleség
    e szép szóval s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat,
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben rakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ratkó József: Segítsd a királyt!

    (III. felvonás, 7. jelenet – István imája)

    István:

    Lélek szól velem?
    Ne hagyj kápráznom, Isten!
    Felítál engem sújtoló kezedre?
    Szólj békességet, küldj vigasztalást!
    Te kezedben van élet és halál.
    Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
    Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
    pedig pogány volt.

    Te tudod, Uram,
    tiéd a tanács és az értelem!
    Megháborodtak csontjaid, atyácska,
    mintha feltúrták volna gyors kezek.
    Talán ha tolvaj mívelkedik így,
    s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
    De az hörögve szaggat és tapos,
    s beléfal emberébe, szürcsöli!

    Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
    Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
    Világ födelét fölnyitottad immár,
    s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
    szellő bókol, madár ujjongva szólal,
    minden teremtett lélek, lelkes állat,
    a millió fű mind, s külön-külön,
    az érzéketlen kő is megragyog.

    Édességét, jó ízeit a létnek
    hatalmas karral terjeszted közöttünk.
    Dicséret érte!

    Embertől nyugodt vagy?
    Törődsz velünk? – három halál ma is.
    Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
    S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?

    Be sok halált ítéltem a nevedben,
    be sok halállal intettél pedig!
    A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
    s az én bűnöm, hogy nem értettelek.

    Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
    hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
    engem ekképpen miért nem segítesz?
    Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
    Rám nehezedtél, útaim elálltad!
    Jóságomat is megtorlod, Uram!

    Te, aki látást követelsz a vaktól,
    s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
    s imára fogja kezét a kezetlen,
    Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
    Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
    A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.

    Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
    Málhádat tovább nem tudom cipelni.
    Nincsenek immár csak halottaim!

    Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
    ki markoddal megmérsz minden vizeket,
    s araszoddal az egeket beéred,
    ki haragodnak egy leheletével
    világot fújsz el, csillagot kioltasz,
    s föld megindul, hegyek hanyatlanak
    egy intésedre, Uram – égig érő
    s hatalmaskodó népeket elejtesz,
    míg virágoznak választottaid –

    Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
    segíteni ne vesztegelj nekünk,
    s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
    Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
    és földeinket elcsipegetik,
    és sóvárognak falvaink iránt,
    és kiírtanák szülötte-szavunkat,
    hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
    és minden módon ártani akarnak,
    tanítsd meg őket, Uram, haragodra!

    S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
    s hitre hajtott népedet pásztorolják –
    örök hálát hogy tőled várjanak –,
    mert igen gőgösek immár,
    mintha ők adták volna e földet is alánk!

    Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
    s kicsodák ők!
    És tedd, hogy ne legyünk
    gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
    ne legyünk csúfja és játékai,
    s messzire való maradékaink
    rút járom alá ne vetessenek!

    Ámen.

  • Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Csillag-szórók az éjszakák,
    Szent-János-bogarak a kertben,
    Emlékek elmúlt nyarakon,
    Flórenc nyarán s összekeverten
    Búcsúztató őszi Lidónak
    Emlékei a hajnali
    Párás, dísz-kócos tánci termen,
    Történt szépek, éltek és voltak,
    Kik meg nem halhatnak soha,
    Őrzött elevenek és holtak,
    Szívek távoli mosolya,
    Reátok néz, aggódva, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Az Élet él és élni akar,
    Nem azért adott annyi szépet,
    Hogy átvádoljanak most rajta
    Véres s ostoba feneségek.
    Oly szomorú embernek lenni
    S szörnyűek az állat-hős igék
    S a csillag-szóró éjszakák
    Ma sem engedik feledtetni
    Az ember Szépbe-szőtt hitét
    S akik még vagytok, őrzőn, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.


  • Baranyi Ferenc: TUDOD-E, MIT TESZEL?

    Mikor csalóra adod a voksod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor mosolygod csak, ami sanda:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor vak, süket vagy készakarva:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor nem hallod kételyedet meg,
    s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
    tudod-e, mit teszel?

    Ha tudod – sírig élj megvetésben.
    Ha nem – megbocsát Isten.
    De én nem.


    🕊️

  • Heltai Jenő: Szabadság

    (1945. május 1.)

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
    S embernek nézi azt is, aki pőre.

    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,
    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.

    Nem áll szemére húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal,
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle…
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Oly áhítattal mondja ki,
    Mint istenének szent nevét a jó pap.

    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
    Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.

    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak s élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,
    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,
    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.
    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.