https://verskucko.com

Címke: gyász

  • Balla D. Károly: Tótágas

    A bohóc sírógörcsöt kapott.
    Könnye tompán kopogott a deszkán,
    a deszka feketére volt festve,
    festve volt, álarcban volt,
    kényszerű részvét-álarc mögé rejtette
    gyalultfa-közönyét,
    dehogy akart ő fekete lenni,
    pácolt, meleg fényű,
    berakásos, tükrös diófa-szekrény
    lett volna legszívesebben,
    de egyszerű asztal is inkább lett volna,
    viaszosvászonnal borított konyhaasztal,
    mint fekete, fekete deszka,
    melynek vaslakk-részvétét
    nem hatották meg a bohóc könnyei,
    a sírógörcsbe menekült bohócéi,
    aki most nem volt álarcban,
    lemosta magáról a púdert, a rúzst,
    lemosta a hahotát,
    a vigyort, a röhejt,
    lemosta, és most sírt, zokogott,
    vörössé pöffedő szemhéja mögött
    látta az artistát, látta a kötélen,
    amint ott lépked délceg-magabiztosan,
    s látta, látta a porond porában,
    szájából iramló vér-kígyóval,
    látta, amint tört testét kiviszik,
    s ő, a bohóc, már ott volt,
    hogy elvonja a nagyérdemű figyelmét,
    vigyorgott, hahotázott,
    hasra esett ezerszer,
    aztán rosszul lett az öltözőben,
    percekig öklendezett a mosdó fölött –
    – mindezt látta most
    vörössé pöffedő szemhéja mögött,
    mindezt látta a bohóc,
    a sírógörcsbe menekült,
    aki mögött gyászhuszárok álltak,
    fekete álarcba merevült gyászhuszárok,
    dehogy akartak ők feketék lenni,
    parádés huszárok, nyalka testőrök
    lettek volna legszívesebben,
    vagy ha nem, hát inkább kardforgatók,
    káromkodó lovasok,
    mintsem feketébe kényszerült gyászhuszárok,
    akikből most feltartóztathatatlanul,
    ellenállhatatlanul kibuggyant a nevetés,
    nem tudni, miért,
    talán mert felismerték a bohócot
    és eszükbe jutott a sok hasraesés,
    talán ezért bukott fel belőlük a hahota,
    remegett a válluk, elakadt a lélegzetük,
    még a könnyük is megeredt.
    A gyászhuszárok röhögőgörcsöt kaptak.

    Egy pillanat múlva,
    a maguk-feledés csúcsán
    már semmi sem különböztette meg őket,
    a röhögőgörcsös gyászhuszárokat
    a sírógörcsös bohóctól,
    egy kívülálló
    talán észre sem vette volna,
    hogy ön-fejükön taposnak mindahányan.

    Pár pillanatig tartott csak,
    aztán lecsitultak,
    halk hüppögésbe fúlt az indulat,
    s lassan megindult a menet
    a komor koporsó mögött.

    A bohóc a távolba nézett.
    Tudta,
    a vándorcirkusz lampionos sátra alatt
    friss fűrészporral
    most szórják fel a porondot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: A XC. zsoltár

    …Az embereket Te meg hagyod halni

    Nem volt alkonyat, tavasztól késő
    őszig, hogy ne zsákkal a hátán
    láttuk volna törékeny s egyre
    töpörödő alakját.
    Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
    csalánt, répalevelet, tököt,
    mikor minek volt szezonja.
    Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
    nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
    mint egy pendelyest, gyámolította.
    Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
    aratott virradattól alkonyatig
    – még kaszált is a háborúk idején –,
    alkonyatkor vette a zsákot és
    újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
    hogy neki mennyit kell mennie:
    – Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
    szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
    korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
    már rég csonkra vástak, mint
    azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
    néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
    főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
    minden valamirevaló háznál a kapának
    ismer a gyermek is.
    – Nem volt nekem, istennek hála, bajom
    soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…
    – Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
    még egy percig se soha fekvő beteg…
    csak a lábam, s a hátam, de majd csak
    magához szólít az Úristen egyszer – s már
    kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
    bejárta a fél határt, innen is, onnan is
    szedegetve. Ezek a jóleső kis bűnök:
    egy-két marék ez-az a máséból, talán
    ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
    ezért a szégyellnivalóan hosszú
    életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
    nem akarja már elszólítani.
    Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
    s a száz között, lefordult válláról a zsák.
    Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
    a kapuban, szólt a fiának, hogy
    menjen a papért s a zsákot is jöttiben
    hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
    mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
    a szomszédasszonyért és csöndesen
    sírdogálva lefeküdt.
    Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
    rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
    moslékos kezét a kötényébe.
    – Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte
    még hetekig aztán –, amikor hallom:
    végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –
    most már a könnyeit törölgette –, éppen
    ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
    olyan volt, mint amikor szegény fiát,
    a másodikat, akkor is engem kiáltott…
    hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
    a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
    – Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
    hogy igazat kiáltott.
    Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
    meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
    – Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek
    hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
    Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
    lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
    – A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
    holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve
    az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
    – Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
    úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
    Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
    az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
    akart lemenni a torkán.
    – Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
    nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
    – Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
    ez egyszer az Isten.
    – Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már
    ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
    lánykorában.

    Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
    kezdtek lassan füvesedni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

    Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
    A szél elfújta léted és neved.
    Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást…
    Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

    Felrémlik néha-néha kedves arcod
    Egy-egy borultas őszi alkonyon.
    A remény olcsó, a hit drága jószág:
    Hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.

    Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
    S sötéten leng az omladó falon,
    Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
    Te nézel be hozzám az ablakon.

    Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
    Bús ködpalástban te jársz, kedvesem,
    Foszló árnyékod látom átsuhanni
    A dérrel hintett, fáradt kerteken.

    De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
    És nem idézi kérdő kék szemed…
    Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
    Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – Lombhullás ünnepén

    Mikor az erdőn,
    a lélekerdőn,
    már félve lapul egy őszi sejtelem,
    s a legelső leröppenő levél
    ravatalozva áll a lelkeden,
    és eltemeted néma döbbenettel:
    (hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
    ezt megsirathatod,
    hiszen ez a legelső halott,
    lelkednek első igaz bánata.
    Nem szégyen, hogyha sírsz.

    Ha majd az ősz lecsalta mind
    aranylombját a régi fáknak,
    mesélheted az unokáknak:
    „napról napra úgy gyöngült a fény…”
    – mesélheted –
    „halálra táncolta magát a Napsugár
    lombhullás ünnepén!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

    Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
    ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
    ki adtál életet, adj neki most álmot,
    és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
    mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
    szájára suttogva vette a nevedet.
    Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
    s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
    hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
    helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
    próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
    Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
    amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
    csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
    mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
    magadat operálod e föld alatti ambulancián.
    Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
    a semmiből a semmibe a létező világot,
    anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
    s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
    csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
    nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
    én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
    Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Elégia Juhász Gyula halálára

    Öt évig laktam városodban költő,
    s nem láttalak sosem. Négy fal között,
    csomós sötétben éltél távol és
    nem érdekelt e földi tartomány
    s a folyton mást dajkáló diadal;
    immár a rémes sár ölében fekszel,
    esőtől nedves deszkaszál takar.

    Régóta már csak éjjel, ablakodból
    néztél az égre és a fellegek
    futása ért a szívedig talán;
    tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
    mint hallgató barát, ki megfogadta;
    oly némán éltél és szakállasan,
    ahogy kegyetlen szárán él a barka.

    Tavasz van és a fényes mély Tisza
    tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
    nyomor tanyáidon; nem változott
    mióta földbetettek semmisem:
    akárha élnél, úgy vonul a felleg
    s fehér virágban álló fák felől
    az illatok éjente útrakelnek.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Csorba Győző: Carmen lugubre

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Tizennégyéves volt és félkegyelmű
    és pösze is volt még szegény,
    szegény Kati! – riadó bánat
    ijedezett a két szemén.

    Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
    mint vágya olykor súgta már,
    aszott testére vőlegényként
    reáfeszült a rossz halál. –

    Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
    ölén hagytátok hamvatok,
    félelmes nászéjszaka volt ez:
    a halál alatt egy halott.

    Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
    és szűz maradt a nász után,
    mégis fogant zsengécske méhe:
    enyészet és örök hiány

    támadt belőle, s óriásra sarjadt,
    s falánkul anyját falta fel.
    – Fülem körül hűs, tiszta hangon
    a más-útú rend énekel. –

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Már Isten első bölcsei között van,
    nyelvéről kristály-szó pereg,
    – nagyon fehéren lát az Isten
    és feketén az emberek.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Karácsonyfa-díszítés

    Tíz gyermekedből egymagam maradtam:
    kettőt befalt a föld,
    hetet a sűrű távol. Változatlan
    hangjával a karácsony ránkköszönt;
    nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –
    tele a szívünk s mással van tele.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    díszítgetem a fát,
    úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem –
    mozgásom egyre lassúbb, tétovább:
    a régi hit nincs, új sincs még helyén,
    meghalt a gyermek s nem nyughat szegény.

    Kínok térképét hordja édes arcod,
    nézlek: segítsz nekem.
    Szorgalmad hány nehéz éven, kitartott:
    erőssé tett a buzgó szerelem, –
    díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed
    bús életedben mindig dísitett.

    Díszítsd a fát és díszítsd a világot,
    díszítsd világomat,
    s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod
    – elémidézi most az áhitat –
    tudom a törvényt: nem lehetsz örök,
    s csak ő segíthet majd, ha szürkülök.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    karácsonyeste van,
    úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem:
    de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
    s de szomorú, hogy mégse sikerül:
    álmos üresség bélel s fog körül.

    Ki férfi lett, azt nem teheti többé
    gyermekké anyaöl,
    de gyermekké teheti mindörökké
    egy jó szerelem, mely rátündököl, –
    ó most érzem csak, mit vesztettem el,
    ó most tudom csak igazán, mi kell.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    karácsonyeste van, –
    míg nem nyugszom e boldog szerelemben,
    ha százszor is karácsony: hasztalan, –
    s bár minden díszt magamra aggatok,
    kietlen-szürke és kopár vagyok.

    Forrás: DIA – Csorba Győző