https://verskucko.com

Címke: gyász

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Elégia Juhász Gyula halálára

    Öt évig laktam városodban költő,
    s nem láttalak sosem. Négy fal között,
    csomós sötétben éltél távol és
    nem érdekelt e földi tartomány
    s a folyton mást dajkáló diadal;
    immár a rémes sár ölében fekszel,
    esőtől nedves deszkaszál takar.

    Régóta már csak éjjel, ablakodból
    néztél az égre és a fellegek
    futása ért a szívedig talán;
    tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
    mint hallgató barát, ki megfogadta;
    oly némán éltél és szakállasan,
    ahogy kegyetlen szárán él a barka.

    Tavasz van és a fényes mély Tisza
    tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
    nyomor tanyáidon; nem változott
    mióta földbetettek semmisem:
    akárha élnél, úgy vonul a felleg
    s fehér virágban álló fák felől
    az illatok éjente útrakelnek.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Csorba Győző: Carmen lugubre

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Tizennégyéves volt és félkegyelmű
    és pösze is volt még szegény,
    szegény Kati! – riadó bánat
    ijedezett a két szemén.

    Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
    mint vágya olykor súgta már,
    aszott testére vőlegényként
    reáfeszült a rossz halál. –

    Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
    ölén hagytátok hamvatok,
    félelmes nászéjszaka volt ez:
    a halál alatt egy halott.

    Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
    és szűz maradt a nász után,
    mégis fogant zsengécske méhe:
    enyészet és örök hiány

    támadt belőle, s óriásra sarjadt,
    s falánkul anyját falta fel.
    – Fülem körül hűs, tiszta hangon
    a más-útú rend énekel. –

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Már Isten első bölcsei között van,
    nyelvéről kristály-szó pereg,
    – nagyon fehéren lát az Isten
    és feketén az emberek.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Karácsonyfa-díszítés

    Tíz gyermekedből egymagam maradtam:
    kettőt befalt a föld,
    hetet a sűrű távol. Változatlan
    hangjával a karácsony ránkköszönt;
    nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –
    tele a szívünk s mással van tele.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    díszítgetem a fát,
    úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem –
    mozgásom egyre lassúbb, tétovább:
    a régi hit nincs, új sincs még helyén,
    meghalt a gyermek s nem nyughat szegény.

    Kínok térképét hordja édes arcod,
    nézlek: segítsz nekem.
    Szorgalmad hány nehéz éven, kitartott:
    erőssé tett a buzgó szerelem, –
    díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed
    bús életedben mindig dísitett.

    Díszítsd a fát és díszítsd a világot,
    díszítsd világomat,
    s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod
    – elémidézi most az áhitat –
    tudom a törvényt: nem lehetsz örök,
    s csak ő segíthet majd, ha szürkülök.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    karácsonyeste van,
    úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem:
    de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
    s de szomorú, hogy mégse sikerül:
    álmos üresség bélel s fog körül.

    Ki férfi lett, azt nem teheti többé
    gyermekké anyaöl,
    de gyermekké teheti mindörökké
    egy jó szerelem, mely rátündököl, –
    ó most érzem csak, mit vesztettem el,
    ó most tudom csak igazán, mi kell.

    Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
    karácsonyeste van, –
    míg nem nyugszom e boldog szerelemben,
    ha százszor is karácsony: hasztalan, –
    s bár minden díszt magamra aggatok,
    kietlen-szürke és kopár vagyok.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Choli Daróczi József – Fáj

    Férfiként: halálraítélt.
    Megfogni neszeit az éjszakának.
    Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
    Arcom csontján a rés,
    hiányod miatt tátong.
    Szememet feléd fordítom,
    lepergett húsgombóc kikelt
    szirmokat nyomnak,
    mert legtudomabb,
    legtöbb már tudom,
    hogy múltamba belevesztél.
    Befagy a szám,
    megpüffedt ajkaim között
    holdarcod ívét hordom,
    magamba beépítetek.
    Sírgödör szélébe kapaszkodó
    fű hajad selyem fáj.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József – Bocsásd meg vakmerő bűnét…

    Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
    mert már hajad színére sem,
    ujjaid bütykére sem,
    intő szódra sem,
    és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
    De tudom:
    mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
    hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
    Tudom:
    mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
    szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
    rólad. Tudom:
    mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
    azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
    csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám!

    Emlékszel? Suhancságom idején összezsugorodtál,
    hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
    ölembe vittelek.
    Eltotyogott mellettünk a házsor,
    eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
    Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
    A cukorrépalevés főzelékből
    zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
    és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
    Zöld színe volt az összezsúfolt testek
    verejtékétől kesernyés levegőnek is
    tenyérablakunk mögött.

    Emlékszem fájdalmaidra!
    Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
    szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek – hiába.
    Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
    csontsovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
    a kibuggyanó vért, a Te piros véredet
    s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
    vállamon hordom fájdalmadat:
    már csak én ismerem hatalmadat,
    már csak bennem élsz.

    Hozzád én fordulok,
    fulladásig én rohanok hozzád,
    térnélküli világodba,
    képekre törött emlékedhez.
    Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
    koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét, anyám.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Juhász Gyula: Az ismeretlen katona

    Én nem ünneplem őt, én gyászolom
    Fekete posztós dob nélkül, magamban,
    De milliók nevében, akik élnek
    És föltámadnak majd egy szép napon
    A sírból, mit ma országnak neveznek.

    Én nem ünneplem őt, én átkozom
    Vezéreit, kik vérmezőre vitték
    Fiatal testét, ifjú álmait,
    Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
    Idegen célért, idegen pokolba.

    Én nem ünneplem őt, én siratom
    A vértanút, ki mások vakhitéért
    Az Antikrisztus lovasát követve
    Az embertelen, gyilkos kötelesség
    Parancsszavára az árokba fordult.

    Én nem ünneplem őt, én jól tudom,
    Hogy mily barlangban főzték azt a mákonyt,
    Melytől bódultan tántorgott a nép
    És innen és túl vér a vérre támadt
    És innen és túl a halál tanyázott.

    Én nem ünneplem őt, Johann Kovács,
    Schmidt, Shmith, Forgeron és Forgiarini
    S a többi mind, elnémult ajkaikkal
    Az égbe és szívünkbe azt kiáltják:
    Elég legyen a meddő pusztulásból
    És vesszenek a rombolásra bujtók!

    Én nem ünneplem őt, a sírokon,
    Melyek a földet dúsabban borítják,
    Mint a vetés, nem taposok gazul,
    Halálukért hirdetve új halált,
    De vallom és hiszem, hogy szent az élet,
    Szent, szent, százszor szent. Ámen.
    Úgy legyen!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A muszka

    A Kárpátokban ellenünk vezették,
    Hozzánk a télen így került Prokop.
    Szakálla kender, a szeme tengerkék,
    Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
    Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
    De ember tervez és Atyuska végez.

    Most szenet és fát hord az iskolában,
    Kis nebulóknak némán melegít,
    És él szelíden, bizton, új hazában,
    És várja, várja, hogy elengedik,
    Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
    Ám szenteltessék az Ő akaratja!

    Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
    S a Volga híján nézi a Marost.
    Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
    Hogy januárban vérrel áradott.
    Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
    S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

    Az iskolába jár egy szőke gyermek,
    Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
    Katonaapja akkor, ott esett el
    A becsület kárpáti mezején.
    Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
    És varjakat lát szállni Mármarosban.

    És odamegy halk lassan a gyerekhez,
    S megsimogatja lágyan a haját,
    Az ujjai oly fázósan remegnek,
    És hallja távol haldoklók jaját,
    S mintegy magának rebegi szegény:
    Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Halottak napján

    Halottja van mindannyiunknak,
    Hisz’ percről-percre temetünk,
    Vesztett remény mindenik percünk
    És gyászmenet az életünk.

    Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
    Temetkező szolgák vagyunk!
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

    Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
    Undorít meg e sárgolyón…
    Hulló levelet hányszor feledtet
    A megváltó, a gyilkos ón!…

    Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
    Hogy vigasztaljuk önmagunk –
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma ünnep van, ma sírhatunk!

    1. november 1.