(Így írtok ti)
Azon az éjjel
Az ágyúk össze-vissza vertek,
Azon az éjjel
Lángfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
Dörgött a harc egész világon
Azon az éjjel
Reád gondoltam, szép virágom,
Azon az éjjel
Lángolt Homonna és Verseg,
Azon az éjjel
Olvastam és írtam egy Kosztolányi-verset.
Így írtok ti
Forrás: Versek mindenkinek
Verekszik napfény s jégeső,
április villogja fogát,
két sovány, rongyos fegyveres
őrzi az ukrán iskolát.
Három szobában száz zsidó –
künn éhes, tépett strázsa áll,
benn, a fehér falak között
strázsáját járja a halál.
Három szobában száz zsidó
mocsokban, lázban úgy hever:
a test, ha moccan, idegen
testhez tapad már, testre lel.
Verejték gőzöl, forr a láz,
fortyog száz vézna test alatt
a padló, mint üst égeti,
főzi a szikkadt csontokat.
Így égnek, főnek eleven,
a tífusz lángjai között.
Nyögdel az ín, feszül, remeg,
futna mind, mint az üldözött.
Szállna a kar, láb rugkapál,
rémült szavakat gyújt a láz,
égő virágokat lehel
gyulladt ajakkal mind a száz.
Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
A másik sír: „Eresszetek!
Felfalják húsom, csontjaim,
kiisszák vérem vad ebek!”
„Eresszetek!” – sikolt, feláll,
s az égő testekre zuhan,
árnya, mint menekvő madár,
a fal fehérjén átsuhan,
miként a lélek… Tébolyult
szavaknak égő erdeje,
és kín és hörgés s vijjogás,
és pállott bűz lehellete!
Tüdő zihál, szív zakatol,
halál, ellened áll a harc,
s hiába, akit szólítasz,
nevét mondod, felel: Parancs…!
Parancs – felel, ha szólítod,
parancs – mondta egy éven át,
míg tolt vagont és görgetett
hordót, s feküdt hátán a zsák.
Parancs – a leckét tudja jól,
legyen hát nyugta odaát,
hol feledi a földi kínt,
leljen oly békés, szép hazát.
Leljen hazát, hol feledi
a föld poklát, a rémeket,
oly könnyű legyen élte ott,
mint páráé a rét felett.
Miként szirom szellő ölén,
oly illanó, olyan szabad –
mossa, törölje kínjait
az örök égi virradat!
Turcsinka, 1943. április
Forrás: DIA – PIM
ABBAN a háborúiban,
mely a háborúk sorát majd lezárja,
nem lesznek ellenségeink.
CÉLPONT, OBJEKTUM, MŰSZERFAL, AKCIÓ.
Öntörvényét végzi a széthasadt anyag,
míg izzó gőzzé visszaváltozunk.
A kémia nem ismer kegyelmet,
nincsenek indulatai.
A képletek nyelvén nem lehet
békét kötni.
A vegyszereknek
nincsenek parlamenterei.
Az elemi részecskéket
nem lehet hadifogságba vetni,
és egyezmények alapján kicserélni.
Ha a folyamat megindul,
kezdetét veszi a devolúció.
Ki talál majd emberi nyomra
egy földgolyónak nevezett
halált sugárzó,
szétroncsolt halmazon?
Forrás: —
Meghalt, elhunyt, életét vesztette,
eltűnt, lelőtték, lezuhant,
felmentette, kinevezte,
annak a véleményének adott kifejezést,
ellátta kézjegyével, tárgyalásos úton,
sajnálatát fejezte ki, rendkívüli állapotot,
átlépte a határt,
jelentős veszteségeket, elrendelte, biztosította,
a sebesülteket haza, a polgári védelem,
a lakosság nyugalmának, kérik mindazok jelentkezését,
összeírása, beszolgáltatása, kiürítése,
visszarendelték, javasolták,
elítélték, végrehajtották,
megköszönték, fogadták,
összeültek, aláírták, kicserélték,
visszatértek, exhumálták,
felállították, leleplezték,
megkoszorúzták, megfogadták…
és megint elölről…
Forrás: —
A Kárpátokban ellenünk vezették,
Hozzánk a télen így került Prokop.
Szakálla kender, a szeme tengerkék,
Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
De ember tervez és Atyuska végez.
Most szenet és fát hord az iskolában,
Kis nebulóknak némán melegít,
És él szelíden, bizton, új hazában,
És várja, várja, hogy elengedik,
Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
Ám szenteltessék az Ő akaratja!
Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
S a Volga híján nézi a Marost.
Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
Hogy januárban vérrel áradott.
Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
S még mindig, mindig, mindig az a nóta.
Az iskolába jár egy szőke gyermek,
Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
Katonaapja akkor, ott esett el
A becsület kárpáti mezején.
Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
És varjakat lát szállni Mármarosban.
És odamegy halk lassan a gyerekhez,
S megsimogatja lágyan a haját,
Az ujjai oly fázósan remegnek,
És hallja távol haldoklók jaját,
S mintegy magának rebegi szegény:
Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!
Forrás: MEK
Álla felkötve, keze összetéve,
Elpihent némán a halál ölébe.
Nyitott szemében őszi ég derűje,
Kifáradt testén tépett csukaszürke.
A milliókból egy, kik halni mentek,
A neve senki, akit elfelednek.
Neki nem zengett operák zenéje,
Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,
Nem látta nemes gótika csodáit,
Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.
Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
Csak levegőt kért és vizet, vizet még
S nem látta már a bíbor naplementét,
Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
Föltündökölt büszkén, de neki már nem!
Forrás: MEK
A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.
Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
S a vár órája monoton az éjfelet veri.
Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.
Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
– Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.
A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,
Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!
Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.
Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…
Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!
Forrás: MEK
Világok háborúján,
Holott halál az élet,
Enyészet évadán és
Özön gyász századában
Én, bús Vitéz utóda,
Szegény, szomorú költő,
Hadd valljam balga hittel
És boldog áhítattal
Az élet vallomását,
Hogy nagy dolog a harc, de
Legszebb virág a béke.
Szelíden és nyugodtan
Jó könyveket lapozni,
Szép képeket csodálni,
Új éneket dudolni,
Tűnt éveket idézni,
Mélázni a mezőben
S gondolni holmi szépet
S a bennünk fájva fájó
Ember tragédiáját
Feledni pillanatra
S csak élni, élni. Ámen.
Forrás: MEK
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke,
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csíra, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő, míg mi viharzunk,
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom,
de Ő így szól: „Nem haragszom!”
Néha rángatom, cibálom –
tudja, hogy csak Őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje,
aki azt énekli: Béke.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Még élni sem érte az életet,
egy bátor pillantást ha vetett
s az ég, a föld mind ránevetett –
de nem lesz birtoka semmi:
a szépség, épség, ifjui vér,
tudás, tanulás, az isteni ér,
nők biztató szeme – mind mit ér,
ha menni kell neki, menni?
De megy szívesen, nem alkuszik,
anyjától könnytelen búcsúzik,
bár lelke szeretetben úszik:
sohasem tanult gyűlölni.
S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
s minden szeretetet szeretett,
nem élhet, aminek született,
mert ölni kell neki, ölni.
Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
szívet cserélt aranyat vasért,
oly kincse volt, ami többet ért,
mihez e föld aranya talmi:
arany szíve, arany mosolya –
mind értünk ingyen adja oda,
s győzünk-e, meg sem tudja soha,
mert halni kell neki, halni.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
