Címke: halál

  • Juhász Gyula: A színész halála

    Alszik. A maszkja már halotti maszk,
    Mely némán a nagy semmiségbe dermed,
    Nem fog jelezni már vágyat, vigaszt,
    Töprenkedést és tomboló szerelmet.

    Száz arca volt. Mindig más, mindig új,
    Övé volt minden mosolygás, kesergés,
    Most minden arc szelíden elsimul
    S az arcon nem marad többé jelentés.

    Ez az igaz. Most ő maradt maga.
    A deszkák fénye mind elhamvadott.
    Négy deszka közt az örök fény ragyog.
    Ez az igaz. Ő eltalált haza,
    Hol nincs zaj, taps, szín, álgyász, álvigasz,
    Ahol örökké minden egy s igaz.

    Forrás: nem került megjelölésre

  • Zelk Zoltán: A lélek panaszaiból

    Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

    Én egykor férfi-testet hordtam,
    a Gyönyörűt karral karoltam,
    a füveket lábbal tapodtam,
    bújkáltam szemben, fülben, orrban,
    fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
    egy voltam én a sűrű sorban.
    Boldogtalan is boldog voltam.

    Elmondanám most, mit tanultam,
    amíg csont és hús közt lapultam.
    S hogyan bolyongok szabadultan
    a végtelenben, megvakultan.

    Elmondanám, de úgy szól hangom,
    oly hangon szólok, csak én hallom,
    szavamnak nincs útja fülekben,
    én hallgatom csak, a fületlen.

    Ha szólnék szájjal s értenétek,
    a halált jobban rettegnétek,
    tudnátok, nincs igazabb házunk,
    hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

    Mert ő a Van, ő a Valóság –
    börtön az örökkévalóság!
    börtön, habár cellája nincsen,
    de mennyezete, földje sincsen.

    Nem őriz senki, nem vágysz futni,
    de mégsem tudsz kiszabadulni,
    egyedül vagy, ámde magadban
    nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

    Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
    ki nem ismeri az Egészet,
    aki mindent részekre téphet –
    ó, újuló, teremtő részek!

    Ó, ész és szem, igaz teremtő:
    ez itten rét, az ottan erdő,
    ez itten kék, az ottan sárga… –
    aki szemmel lát, még nem látja,

    hogy egy a fa és véle árnya
    s az alkony, mely leszáll a fára,
    hogy egy a folyó és a partja,
    egy azzal is, ki vállán tartja.

    Ó, színek, hogyha láthatnálak,
    ó, szagok, ha szagolhatnálak,
    ó, kínok, lázak, szenvedések,
    ha éreznélek, szenvednélek!

    Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
    ujjongva, boldogan kiáltnám:
    Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
    ó, drága kínok, szenvedések!

    S te félelem is, százszor drága,
    te jó bizonyság, testünk vára!
    a vak halállal szembenézve,
    létünk utolsó menedéke:

    ha felénk már a Gyilkos intett,
    felöltünk, mint a páncélinget,
    fogunk vacog, vad koccanása
    megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

    Ó, szoba padlóján tipegni,
    ó, álmélkodva növekedni,
    fogat hullatva öregedni,
    világunk nap-nap megteremtni.

    Megtanulni: erdő, patak, tó,
    tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
    lesni napszakok lassú táncát,
    éj és nap táncos változását.

    Így sírok én örök-szünetlen,
    vad, olthatatlan szerelemben
    sikoltom: Csak magam szerettem,
    a testet, melyért megszülettem.

    Sikoltom, bár honom a semmi:
    Nem, nem bírom magam feledni!
    Akit a féreg-fogú föld rág,
    neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
    neked sikoltom: Nem felejtlek,
    érted örök gyászban kerengek!

    S legyek bár egy a mindenséggel,
    a mindent legyűrő Egésszel,
    nem felejtem, hogy ott ki voltam,
    hogy akkor Én, Valaki voltam…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Arszenyíj Tarkovszkij: Árnyak közt árny vagyok

    Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
    Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
    S az élők álmait zavarva, visszatér
    Az út rögeire, s élő vizet remél.

    Mint első, tört hajó az óceán öléből,
    Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
    A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
    Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.

    S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság,
    S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
    Némán a föld alól, és kövekből rakott
    Szempárja könnytelen, s tekintete halott?…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Őri István: Mondd, mi lesz

    …Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés?
    Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?…

    Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?
    Mi lesz, ha menni akarok – hozzád! veled!
    Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?
    s az utat, mely feléd vezet?…

    akkor meghalok
    csendben, szótlanul
    elmegyek oda, ahol a madár se jár
    és várok a feltámadásig
    mert ott mindenki vár

    és beszélgetek velük
    elmondom életem
    mindent, ami történt velem
    és beszélek rólad is
    arannyal csillogót
    gyémánt szivárványt
    tűzzel lángolót

    mert szeretlek itt is
    ha bár csak lélek vagyok
    s mindent láthatok
    mi szép és kedves nekem
    de homályban van a világ
    csak téged lát szemem

    nincs kezem nyújtom feléd
    nincs hangomon suttogok neked
    ott messze lent, hol éled életed
    hátha áttör a zajon a szerelmes
    gyenge hang

    hátha úgy hallod meg
    mintha imára hívó harang
    és elindulsz felém
    úttalan utakon
    sohanemvolt vágyakon

    legyőzve mindent, mi utadba áll
    s közben a hívó harang szava
    előtted jár
    és vezet
    és egyre hangosabban…

    és egyszer csak megváltozik
    s akkor szívedbe béke költözik
    mert szavakat hallasz harangszó helyett
    és megérted: most már mindent lehet
    engem is! –

    és felém nyújtod szent kezed
    és nekem adod drága életed

    és feléd nyújtom van kezem
    és neked adom életem

    mindenem…

    örökkön örökké

    ámen

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Csokonai sírjánál

    A „Reményhez” című Csokonai-vers dallamára
    énekli másfélmillió zarándok.

    Hol bolyong a lelked,
     szólj, Csokonai!
    Szólítnak a lelked
     bús rokonai,
    szólítnak, keresnek,
     hívnak epedőn,
    ődöngvén a keshedt
     ódon temetőn.
    Vén fejfák közt vánszorogva,
     Erdélyből jövén,
    vágyunk állni szívszorongva
     sírhalmod tövén,
    állni hajtott fővel
     mozdulatlanul,
    írott néma kővel
     szólni szótlanul.

    Megmozdul a szellő,
     porladt rokonok
    melléből lehellő –
     zizeg a homok,
    zizegnek a lombok
     és amerre látsz,
    hajladozva bólog,
     reszket az akác.
    Bú a szívben, könny a szemben,
     hirdeti a kő:
    Itt született Debrecenben
     s itt pihent meg ő,
    Hatvan utca-végen
     fekhelye vagyon,
    teste réges-régen
     homok, dudva, gyom.

    Minden ismerősid
     rád támadtanak,
    rád dőltek az ősi
     kollégium-falak,
    zargatták a költőt
     morc professzorok,
    átkokat üvöltött
     mindenegy torok.
    Te meg mentél, vándoroltál,
     száműzött szegény
    s veled ment az ősi oltár,
     veled ment a fény.
    Bakony-erdőn ágyat
     múzsakéz vetett
    s békötözte lágyan
     sebhedt szívedet.

    Ám a tiszta hűség
     tovább megmarad,
    mint a keserűség
     s a kemény harag. –
    Mint eb, kit a gyatra
     gazda elzavart,
    fordul alkonyatra,
     megtért, hazatart,
    Te is mentél széllel szembe,
     árnyad egyre nőtt,
    visszatértél Debrecenbe
     a halál előtt,
    itt hulltál romokba,
     mikor este lett
    s rejtéd hűs homokba
     lázas testedet.

    Merre leng a lelked?
     – szólj, Csokonai!
    Szólítnak a lelked
     dúlt rokonai,
    űzöttek, bolyongók,
     megvert magyarok,
    kikre ordas gondok
     szája agyarog,
    sírodat, mint dús, nagy asztalt,
     ülik körbe, lásd:
    akit senki sem vigasztalt,
     adj vigasztalást!
    Etess meg ebéddel,
     adj hit-falatot,
    itass meg igéddel,
     bölcs magyar halott!

    Meglendül a szellő,
     szólva száll a szél,
    sírokból lehellő
     légáram beszél,
    leng, suhogva hajlik,
     borzong, merre látsz,
    tengerként morajlik,
     zsong ezer akác.
    Halk sírással felidézett
     hangok zengenek.
    Mily káprázat! Mily igézet!
     Végigrengenek
    a sírok idővert
     korhadt csonkjai,
    zúg a temetőkert,
     szól Csokonai:

    „Halld beszédem imhol.
     Hazád az a föld
    akkor is, ha gyilkos
     és ha már megölt
    és ha házad, ólad
     füstölgő romok
    s fut a föld alólad,
     mint futóhomok.
    Nézd, Debrecen porhomokja
     futna szerteszét,
    de akácok marka fogja,
     tartja a kezét,
    ölelik, csittítják
     izmos és kerek
    karjukkal, szorítják
     szívós gyökerek.

    Halld: a tiszta hűség
     tovább megmarad,
    mint a keserűség
     s a kemény harag.
    Míg a földön csúszol
     s napnyugtáig érsz,
    százszor elbúcsúzol,
     százszor visszatérsz.
    Lehet, földed úgy ereszt el,
     mint gaz mostoha,
    de ha egyszer belefekszel,
     nem dob ki soha,
    mikor ágyat vet majd
     s végkép befogad,
    szíjas gyökeret hajt
     csontod és fogad.

    Menj haza akácul
     s ha nyugodni tér
    tested és aláhull,
     légy te a gyökér,
    holtak itt is, ott is,
     több már el se fér,
    millió halott és
     milliárd gyökér.
    Vezekel az ősi vétek
     ősi föld alatt.
    Holt karokkal öleljétek,
     míg el nem szalad,
    szőjétek keményen
     újra át meg át
    s megkötött fövényen
     játszik unokád.”

    Elhallgat a szózat.
     Egy bozontos ág,
    egy fűszál se borzad.
     Méla némaság.
    Csak bent zsong a zsoltár:
     Hálánk csókjai
    illetnek, hogy szóltál,
     jó Csokonai!
    Vándorbotunk, régi jussunk,
     vígy a homokon
    Induljunk, hogy hazajussunk!
     Ég veled, rokon!
    Beborult a hűs ég,
     hűs esője sír.
    Hazahív a hűség
     s otthonunk a sír.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Radnóti Miklós – Elégia Juhász Gyula halálára

    Öt évig laktam városodban költő,
    s nem láttalak sosem. Négy fal között,
    csomós sötétben éltél távol és
    nem érdekelt e földi tartomány
    s a folyton mást dajkáló diadal;
    immár a rémes sár ölében fekszel,
    esőtől nedves deszkaszál takar.

    Régóta már csak éjjel, ablakodból
    néztél az égre és a fellegek
    futása ért a szívedig talán;
    tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
    mint hallgató barát, ki megfogadta;
    oly némán éltél és szakállasan,
    ahogy kegyetlen szárán él a barka.

    Tavasz van és a fényes mély Tisza
    tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
    nyomor tanyáidon; nem változott
    mióta földbetettek semmisem:
    akárha élnél, úgy vonul a felleg
    s fehér virágban álló fák felől
    az illatok éjente útrakelnek.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Istenhegyi jegyzetek

    Röviden

    Barátaim, ha rövid a papír,
    az ember akkor apró verseket ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Lapszélre

    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Nyolc óra

    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon

    Később
    (Sírfelirat)

    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    íme.

    S majd így tűnődöm…?

    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű – az megmaradt?

    Emlék

    Aj, feszeskemellű,
    fecsknyelvű régi lány,
    te régi költemény,
    most életem delén
    kérlek, ne légy goromba,
    fuss karomba és kívánj!
    A napból méz pereg,
    oly rég nem néztelek,
    fellebben lebke inged,
    penderinted, szerteszáll,
    kis pára messze fenn
    és látlak meztelen, –
    aj, a fény remeg még,
    tíz éve emlék vagy te már!

    Béke, borzalom

    Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
    fénylő keréken pék suhant és énekelt,
    gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
    halott néném jutott eszembe s már repült
    felettem mind, akit szerettem és nem él,
    sötéten szállt egész seregnyi néma holt
    s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
    Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
    az utcán béke lengett s valami borzalom.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Szabó Magda – Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.

    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.
    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.

    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.

    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek