https://verskucko.com

Címke: halál

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Kányádi Sándor: A XC. zsoltár

    …Az embereket Te meg hagyod halni

    Nem volt alkonyat, tavasztól késő
    őszig, hogy ne zsákkal a hátán
    láttuk volna törékeny s egyre
    töpörödő alakját.
    Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
    csalánt, répalevelet, tököt,
    mikor minek volt szezonja.
    Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
    nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
    mint egy pendelyest, gyámolította.
    Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
    aratott virradattól alkonyatig
    – még kaszált is a háborúk idején –,
    alkonyatkor vette a zsákot és
    újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
    hogy neki mennyit kell mennie:
    – Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
    szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
    korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
    már rég csonkra vástak, mint
    azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
    néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
    főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
    minden valamirevaló háznál a kapának
    ismer a gyermek is.
    – Nem volt nekem, istennek hála, bajom
    soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…
    – Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
    még egy percig se soha fekvő beteg…
    csak a lábam, s a hátam, de majd csak
    magához szólít az Úristen egyszer – s már
    kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
    bejárta a fél határt, innen is, onnan is
    szedegetve. Ezek a jóleső kis bűnök:
    egy-két marék ez-az a máséból, talán
    ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
    ezért a szégyellnivalóan hosszú
    életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
    nem akarja már elszólítani.
    Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
    s a száz között, lefordult válláról a zsák.
    Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
    a kapuban, szólt a fiának, hogy
    menjen a papért s a zsákot is jöttiben
    hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
    mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
    a szomszédasszonyért és csöndesen
    sírdogálva lefeküdt.
    Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
    rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
    moslékos kezét a kötényébe.
    – Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte
    még hetekig aztán –, amikor hallom:
    végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –
    most már a könnyeit törölgette –, éppen
    ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
    olyan volt, mint amikor szegény fiát,
    a másodikat, akkor is engem kiáltott…
    hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
    a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
    – Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
    hogy igazat kiáltott.
    Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
    meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
    – Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek
    hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
    Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
    lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
    – A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
    holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve
    az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
    – Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
    úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
    Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
    az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
    akart lemenni a torkán.
    – Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
    nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
    – Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
    ez egyszer az Isten.
    – Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már
    ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
    lánykorában.

    Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
    kezdtek lassan füvesedni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Haikuk és rövid versek (válogatás)

    VALÓSÁG ÉS IGAZSÁG
    Nem érdekel, hogy
    tényleg hideg van-e most
    — csak az, hogy fázom.

    A LEGJOBB TANÁCSOKBÓL
    Sose légy fáradt
    megdicsérni bárkit is,
    ha megérdemli!

    MOZART
    (hommage à K. D.)
    nincs rossz fű. Nincs szél,
    ami ne jól fújna. Nincs
    hamis madárfütty

    KAVICS
    Remélem: igen?
    Remélem: nem?
    – Tudom: úgy lesz
    jó, ahogyan lesz.

    KAVICS A MÉRLEGEN
    Hegyet csodálni
    lehet – de szeretni csak
    kavicsot tudunk.

    •
    Csak, kinek volt már
    kavics a cipőjében:
    becsüli, ha nincs.

    HÁLAÉRZET
    mikor az ember
    tudja, hogy mi baja nincs

    IDŐ, JÁRÁS, JELENTÉS
    aztán a hó,
    megint a hó,
    eljön a hó hava, évada:
    hullhat önmagára másmaga.
    Most jelentősebbek és múlandóbbak
    a lábnyomok. Aztán megint elolvad
    a hó, a hó, a hó

    A KAPCSOLAT
    Nem a gyakoriság.
    Nem is a közös programok.
    — A tér/idő/alkalom
    rendszerketrecébe nem
    zárható
    Korlátlan Jelenlét.

    PONT
    Holott most inspirált vagyok
    — azaz: együtt cél, eszköz, ok —
    ám épp, mint némely verseket
    épp nem szabad, épp nem lehet
    történtté tenni (fontosabb
    dolog képezvén dolgomat,
    vagy szakmám Kétnevű Ura
    tiltja: Ízlés, Öncenzúra);
    ___megcsökve hát e pontnyi poszton:
    ___halálom újra elhalasztom.

    HALOTTI BESZÉD
    A halál nem baleset, nem betegség, nem büntetés:
    ne tarts tőle, ne próbáld gyógyítani, sem elkerülni;
    ne szégyelld.
    ___________Veled növekszik, mióta csak
    növekszel
    s veled fogy, épp azóta.
    ____________________Tiéd. Halálod is te vagy.

    NE HARAGUDJ…
    (Szép Ernő-hangminta)
    Ne haragudj, ha meghalok,
    s itt hagyok nem kevés, de sok
    ilyen-olyan tennivalót!
    – Mint a többi silány csalók,
    váltig leplezzem a valót?
    Mint te is: én is meghalok.
    Ne haragudj, hogy meghalok
    (s hogy előbb inkább, vagy utóbb?
    az megtörténtéig: titok).
    Ne haragudj, de meghalok,
    mert élek – egyszerű dolog.
    Ha jó, ha rossz: majd megszokod.
    (Mit írok s míg olvashatod,
    vedd úgy, hogy Hozzád szól, a Szót:
    ne haragudj, ha meghalok!)

    Forrás: Fodor Ákos költészete (Facebook-csoport)

  • Luminița Mihai Cioabă: Fájdalom

    Megérted-e valaha is
    mint havazik a szóban?
    Megérted-e valaha is
    mint zuhog lélekben a vágy?
    Megérted-e valaha is
    a falevelek könnyét?
    Meglehet sohasem
    fogod tudni
    hogy minden áldott éjszakán
    átgyalogolom a holdat
    s a hasadó hajnalon
    hamut hozok talpamon.
    Szerelmed Fájdalom
    Fájdalom Szerelmed.
    Meglehet sohasem
    fogod tudni hogy
    Életet adtál a Halálban
    a falevél zöldjét
    még
    mielőtt
    az éjszakában a fákból
    szerte a világon pont
    robbannak a rügyek.

    * * *

    Ujjászületek az idő sodrában
    nyersében a tavaszi zöldnek
    és legyilkoltan roskadok össze őszi zokogásban
    tudván hogy
    ismét újjászületek

    Forrás: MEK (Balogh József fordítása)

  • Nikolaus Lenau: Kettős honvágy

    (Tandori Dezső fordítása)

    Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
    elérve azt a szörnyű partfokot,
    hol a sír ásít, e sötét torok;
    arcunk, szemünk fakul halottüresre.

    Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
    létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
    az égi honvágy, mint a hajnalok
    friss szele, hív már valahova messze.

    E kettős honvágy zeng a hattyúdalban;
    ikerpatak a végső könnypatakban:
    szelíd hiányé, rideg búcsúzásé.

    Talán titokzatos énünk se más
    az éles szemnek: kis sötét vonás,
    metszésvonal – két szétfutó világé.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos – Intés kutyámnak

    Fekete vagy s itt állsz fehéren
    a februári fagy derében,
    hű őrizőm.
    Reánk van gondod, semmi másra,
    nem csábulsz el csatangolásra
    tarlón-mezőn.

    Jelezd a völgybe érkezőket,
    kirándulókat, gallyszedőket,
    erdei neszt.
    De a fácánkakast, a szépet
    s az érre szomjas őzikéket
    el ne ijeszd.

    Ha vaddisznót érzel közelben
    vagy róka jár a rőt ciherben,
    riaszd, csahold.
    (S azt sem bánom: üvölts, ha éjjel
    rézsárga óriás szemével
    rád néz a hold.)

    Ha támad szomszédunk kutyája
    s nagy szemfogát húsodba vágja,
    ne hagyd magad.
    S ha rabló törne ránk merészen,
    fogadd farkasugrásra készen
    s torkon ragadd.

    Ha rossz Halál sunnyogna erre
    s telkünkre is bejönni merne,
    el ne inalj.
    Kerüld meg némán és orozva,
    rohanj a nesztelen gonoszra
    s csontjába marj.

    De ha a jó Halál megállna
    s behívó intésemre várna
    kapunk előtt,
    nehogy reá mordulj, ha látod,
    illőn fogadd, mint jó barátot
    s bocsásd be őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Medgyesi Gabriella – Tangó

    Mikor magadra maradsz, szép leszel,
    szeretnek majd és fölemelnek,
    mert jó lesz szeretni majd, ha nem leszel.
    Ülsz majd és bólogatsz,
    szemed nyitva egy kicsit,
    s dúdolva úgy emlegetnek,
    mint akit visszahívtak sokszor,
    de nem jött, nem érkezett meg,
    s csak szólogatták egy közös néven nevezve,
    de hiába várták nappal és hiába minden éjszaka,
    tejet, bort, vizet hiába raktak, hiába raktak asztalára fényt,
    s míg évek teltek el, nem mondta azt se: miért ne jönnék.

    De aztán hirtelen – csak annyi volt: fejet hajtottak itt,
    felemeltek ott – székedben ülsz bólogatva,
    szemed épp csak kitárva,
    és mind beszélnek most, sírnak is talán,
    hogy végre itt vagy, látogatsz, látogató csak, tudják,
    de most már biztosan maradsz

    egy kicsit. Mert ez jó, elég, mert
    vártak és nézni most elég, hisz
    szép vagy, erős és hallgatag, és
    így szeretnek, csak így,
    és mind beszél, beszél, beszél.

    De nem vagy ott, mert
    nem leszel, addigra tudod, jó lesz szeretni majd,
    mikor fölemelnek és szeretnek,
    mert elég már úgy is, ha magadra maradsz.

    És mint képet a fehér falon, nézed őket
    oldalra dőlve kicsit, keretbe rendezel, fényt mérsz,
    és rögzítesz a megfelelő tekercsre,
    és lejátszod újra és újra a filmet, mert lehet,
    mert nincs rajta semmi,
    te sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula – Ágyban, párnák közt halni meg

    Egy aggodalma volt Petőfinek:
    Ágyban, párnák közt halni meg,
    S mit úgy óhajtott, teljesítve lőn,
    Mint hős, elhullt a harcmezőn.

    Járnak pár százan sápadt képpel itt.
    Közelgő sorsát érzi mindegyik.
    De nem okoz félelmet senkinek:
    Ágyban, párnák közt halni meg.
    Mit bánja ő, ha részenként hal is meg,
    Érezze elhalását minden íznek.
    Fogyjon ki lassan, mint a mécs világa,
    Egyet kíván csak: későn, jó sokára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Megváltás haiku

    Egyetlen egyszer
    halhattam csak meg érted.
    Élned neked kell.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: A költőkhöz

    Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
    Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
    Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
    Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.

    S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
    Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
    Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
    Vasszöggel, és átadták a halálnak.

    Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
    E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
    Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
    S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.

    Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
    A kérdést élre állította: vagy-vagy…
    Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
    A maiak e számon túljutottak.

    A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
    A harminchárom épp hogy megfeszített,
    S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
    Havat, melyet halántékunkra hintett.

    Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
    Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
    Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
    A lelkük az, amely ma vérben ázik.

    A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
    Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
    Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
    Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.

    Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
    Akár a háremhölgyek, epekednek.
    Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
    Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig