https://verskucko.com

Címke: halál

  • Zelk Zoltán: Eltűnt parton

    Itt volt a Balaton. Túlnan
    Badacsony derengett.
    Kék és zöld és fény és pára.
    Kereslek, kereslek.

    Égbolt is volt, fák is voltak,
    vihar is sistergett,
    felhők, lombok kavarogtak.
    Kereslek, kereslek.

    A vonatfütty szerpentinje
    ágakon tekergett,
    füstben úszó kertek, házak.
    Kereslek, kereslek.

    Szólt a dzsessz, a vadlibákkal
    trombiták pereltek:
    „Jaj, az ősz!”
    „Nem! örök nyár van!”
    Kereslek, kereslek.

    Mi se hittünk a madárnak,
    ősi őszi jelnek –
    sivatagban, égő porban
    kereslek, kereslek!

    Add a kezed, kis halottam,
    eltűnt parton állunk,
    légy türelmes, eljön értünk
    igazabb halálunk.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Szabó Lőrinc

    Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
    nem beszélhetek többé már veled…
    Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
    csontos, nagy arc: csupán emlékezet,

    csak emlék leszel számomra te is már,
    mint emlék három éve Nagy Lajos,
    kivel zokogni hányszor összebújtál,
    miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?

    Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
    gyászszó kondul, száll ének fellege –
    de a te sírodhoz úgy illene,

    ha csak egy percre is visszalebegne
    zöld szárnyain a nyár s fölzengene
    gyémántköszörűn a Tücsökzene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni

    Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
    nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
    düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
    évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.

    Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
    a megváltók sorsa kikelni a sírból.
    Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
    holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
    fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.

    S kínálnád még százszor magad a halálnak,
    lenne pusztulásod országos ezerszer,
    akkor sem bocsátna el az élő világ.

    Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
    Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
    Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
    fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
    értetlen, vak szavak sivár hamujától.

    Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
    várnak éji szobák, a Költészet gondja.
    Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
    ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.

    Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
    te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
    ahogyan éveid azt megkövetelik,
    ötven tél derével hetyke bajuszodon.

    Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
    kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
    hűségbe öltözve vágnak az időnek –
    hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
    változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Parancs

    Verekszik napfény s jégeső,
    április villogja fogát,
    két sovány, rongyos fegyveres
    őrzi az ukrán iskolát.

    Három szobában száz zsidó –
    künn éhes, tépett strázsa áll,
    benn, a fehér falak között
    strázsáját járja a halál.

    Három szobában száz zsidó
    mocsokban, lázban úgy hever:
    a test, ha moccan, idegen
    testhez tapad már, testre lel.

    Verejték gőzöl, forr a láz,
    fortyog száz vézna test alatt
    a padló, mint üst égeti,
    főzi a szikkadt csontokat.

    Így égnek, főnek eleven,
    a tífusz lángjai között.
    Nyögdel az ín, feszül, remeg,
    futna mind, mint az üldözött.

    Szállna a kar, láb rugkapál,
    rémült szavakat gyújt a láz,
    égő virágokat lehel
    gyulladt ajakkal mind a száz.

    Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
    A másik sír: „Eresszetek!
    Felfalják húsom, csontjaim,
    kiisszák vérem vad ebek!”

    „Eresszetek!” – sikolt, feláll,
    s az égő testekre zuhan,
    árnya, mint menekvő madár,
    a fal fehérjén átsuhan,
    miként a lélek… Tébolyult
    szavaknak égő erdeje,
    és kín és hörgés s vijjogás,
    és pállott bűz lehellete!

    Tüdő zihál, szív zakatol,
    halál, ellened áll a harc,
    s hiába, akit szólítasz,
    nevét mondod, felel: Parancs…!

    Parancs – felel, ha szólítod,
    parancs – mondta egy éven át,
    míg tolt vagont és görgetett
    hordót, s feküdt hátán a zsák.

    Parancs – a leckét tudja jól,
    legyen hát nyugta odaát,
    hol feledi a földi kínt,
    leljen oly békés, szép hazát.

    Leljen hazát, hol feledi
    a föld poklát, a rémeket,
    oly könnyű legyen élte ott,
    mint páráé a rét felett.

    Miként szirom szellő ölén,
    oly illanó, olyan szabad –
    mossa, törölje kínjait
    az örök égi virradat!

    Turcsinka, 1943. április

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: József Attila halálára

    1
    Ablakban állsz, nézed a sötétet,
    a tájat, mely fölfalja önmagát,
    szörnyű torkában tűnnek már a házak,
    fogai közt megroppannak a fák.
    Övé e táj, ez volt rút birodalma.
    S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
    kigyulladt esze hímezte a földre,
    s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

    2
    S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
    Elpusztulunk, s majd károgva repül
    gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
    és boldog tájak tornyain leül.
    S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
    majd szüntelen, az idők végeig
    az aljas kort, az álmodott vidéket,
    a városszélek bús szegényeit.

    3
    Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
    Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
    de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
    fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
    Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
    e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
    csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
    ha elpusztítjuk bennünk a világot.

    4
    Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
    Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
    e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
    ezernyi tündöklő testvéreit!
    Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
    s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
    feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
    s így jó ez, mert élni nem érdemes!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kosztolányi halálára

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy ennyire félt a haláltól,
    ki látta szörnyű rettegését,
    láthatta, milyen nagy és bátor!

    Láthatta vívni három éven
    keresztül iszonyú sebekben:
    három esztendeig nem bírta
    legyőzni a Legyőzhetetlen!

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy így vigyázta birodalmát:
    a lányok könnyét s a kötélen
    lógó gyilkos szederjes arcát,

    lepkék tántorgó repülését
    s a tollas fényeket az ágon…
    – Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
    ki félti és ki tartja számon?

    Be szép volt és milyen fenséges! –
    Halljátok? Ordító szelekben
    és felhők lenge, lágy neszében
    hirdeti a Legyőzhetetlen:

    „Csonttestem s gyilkos ólomujjam
    sajog a körmétől, fogától,
    nem vívott így még senki vélem –
    mondjátok hát: Hős volt és bátor!”

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Sírfelirat

    Jövevény, egy pillanatra állj meg! Anyád
    sírjánál imádkozni voltál, vagy virágos
    ággal zarándokoltál kedvesed emlékinél?
    Ifjú vagy talán, világ zajától menekvő,
    dúlt szívvel bolyongsz sírhalmom s csöndes
    társaim halmai között? Állj meg, jövevény,
    egy pillanatra, állj meg s olvasd e sorokat:

    Egy férfi van eltemetve itt, szív táplálja e földet,
    rothadó szájban sistereg a szó, s ölelő
    karok keresnek társat, hasztalan. Ha fuvalat
    éri arcodat: ő kiált felétek, ő csapkod rémült
    kezekkel, ő hánytorog
    soha nem nyugvó szerelme, kísértő emlékei
    s zöld borostyán-bilincsei között.

    Forrás: DIA – PIM

  • Gyurkovics Tibor: Istenem

    Ölelj meg engem, Istenem,
    már föl akarom adni
    az örök ellenállást,
    már meg akarok halni.

    Köszvényben és közönyben
    nagyon sokáig éltem,
    bódító tisztességben
    és tarkó-szenvedésben.

    Vadász vadásznak vadra
    figyelő úr-cselédje
    voltam, miközben kaptak
    engem is puskavégre.

    A füvön így rohantam,
    az erdőn így szaladtam,
    kapkodtam lábam, ámde
    a hitet megtartottam.

    Valahol meg kell állni,
    valahol meg kell halni,
    valami könnyű réten
    akarok elfakadni.

    Az izmaim a télben
    mint jéghúrok feszülnek,
    úgy néznek a szemembe,
    ahogy a menekültnek.

    Nem félek a haláltól.
    Megállok vele szemben.
    De mikor lesújt rám,
    Isten, ölelj meg engem.

    Forrás: szepi.hu – Gyurkovics Tibor versei

  • Ágai Ágnes: A költő és pora

    Megdobták csenddel, leírták.
    Szívét felverte a gaz,
    szőlejét elverte a jég,
    pénzét – sosem volt – elverte ő maga.

    Ködös időben közlekedjél
    tompított fényű osztályöntudattal,
    mit ér egy vagabund forradalmár,
    amikor forr a bor és forr a dal már,
    ő Marxot citál egy kocsmapultnál?

    Ne félj, lesz még pocakos köteteiden slejfni,
    a halál után már nem szoktak feledni,
    ha minden jól megy, ott leszel a listán,
    tételként húznak az érettségi vizsgán,
    így verik el a port jó Ladányi Miskán.

    Forrás: —

  • Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

    Ki megvigasztaltad a testem,
    áldott legyen a te neved.
    Hamis voltál, hiú, hitetlen?
    Gyöngédebb, mint a képzelet!
    Hová hullsz? Én meszes közönybe,
    nincs áhítat már nélküled.
    Csak nemléted fekete szörnye,
    és kábulat és szédület.

    És csönd. Irgalmatlan magányom
    többé már meg nem osztja más.
    Vár végső szégyenem: halálom.
    S nincs nélküled feltámadás.

    Forrás: —