https://verskucko.com

Címke: halál

  • Szabó Lőrinc: Egy éve írtam

    Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” –
    tavaly ilyenkor, januárban: ezt még
    láttad, s a társát, hálám két szonettjét,
    s óh, hogy örültél! Sors és szenvedély
    jajdúlt bennük, húsz év bősége, mély
    szüksége, önzés, de már olyan egység,
    mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
    és vállal mindent és mindent remél.
    Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem
    sütött szemedből úgy a szerelem,
    (húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
    „Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
    Mire gondoltam? Nem féltettelek,
    mégis tudtam már szörnyű végedet?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Végérvényesen

    Hogy oly egyszerre, s végérvényesen,
    az külön dermeszt! Csak a szörnyű tény,
    mely mindennél több (hogy nem vagy, szegény
    barátnőm!), csak az némítja szívem
    szüntelen háborgását tetteden,
    csak a belátás, hogy úgysincs remény,
    páncél s varázsszer… Hideg és kemény,
    gyémántkemény a tőröd, szerelem!
    Hogy egyszerre! – Van irgalmas halál…
    S végérvényesen! – A tiéd sivár,
    mint volt: nem enyhűl s mind mélyebbre fáj…
    Puha voltál, jó, meleg, kedvesem:
    arra vágyom, arra emlékezem…
    S most zord s kemény vagy, végérvényesen.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Képzelt párbeszéd

    Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szívedben
    sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
    – Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
    aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
    mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
    hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
    más halál voltak, azok a napok,
    haragos hetek, órák! – Mindaketten
    romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
    – S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
    te engem csak magaddal: odalett
    veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
    siratlak is már, túlvilági férjem!
    – Sírj, sírj, szívem, kísértet-feleségem!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

    Mindenütt ott vagy, ahol valaha
    tudtalak, láttalak, szerettelek:
    út, orom, erdő veled integet,
    falu és város, nappal s éjszaka
    folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
    vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
    az első vágy s a tartó őrület
    huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
    Mindenütt megvagy: mint virágözön
    borítod életemet, friss öröm,
    frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
    minden mindenütt veled ostromol,
    de mindig feljajdul a halk sikoly:
    e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ami közbejött

    Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
    áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
    itt vagy! és a különbség oly kicsi:
    szinte csak alszol! De közben örök
    dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
    min átléptél (mindent felejteni
    s végül tán épp a nevem mondva ki),
    azt semmi papi s cézári erők
    szét nem zúzhatják. Szívem szíve, még
    itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
    te adtad, te vetted el: áldva légy.
    Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
    hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
    Sírodat zárják rám a zárai.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci és a szakadék

    „Apu!…” Igazán csoda volt, de
    még elkaptam a gyereket.
    „Látod?!…” mutattam le a mélybe.
    Hallgattunk. Lóci reszketett.

    Reszketett és csak nagysokára
    mondta: „Rémes, hogy az ilyen
    életveszélyektől az ember
    nem szabadul, csak…” s hirtelen

    elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
    fátyolos lett és remegő.
    „Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
    „Csak ha már meghalt!” mondta ő.

    (Raguza)

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Takarodó

    Most hát pihenjünk:
    leszerelnek a megvert
    hadseregek,
    szünetelnek a vándormadarak
    légijáratai, megállnak
    a leggyorsabb gyorsvonatok, és
    majd csak lenyomja lázainkat
    orvosunk, a reménytelenség.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál;
    nézd: Polyphemos megvakult:
    nincs már szüksége monoklira,
    hogy udvaroljon Theokritos
    szép lányainak; mindenfelé
    sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
    a kereskedelem előnyeiről, függöny után
    alszik a hang húrban, fuvolában,
    befelé fordultak a távcsövek
    s végül
    legkedvesebb halottaink fölött is
    eloltjuk a gyertyákat.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál
    s a halál a lélek ágya:
    párnája feledés,
    takarója csönd
    s megbékült álma maga az isten.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Ave morituri

    Üdvözlegyetek, szomorú társak,
    Szomorú társak, halvány ajkuak,
    Bús bajtársak, horpadt szivüek,
    Üdvözlegyetek, szótalanok,
    Üljünk ki este a szürke víz mellé,
    Nézzük este a hideg folyamot,
    Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
    Üljünk ki a kőgarádicsokra.

    Benn a bárkában, a sötét bárkában
    Öleli a halász kacagó párját,
    Pirosló ablakú, aranyos függönyű
    Csendes, szentképes, pici szobában…

    Üljünk ki a kőgarádicsokra,
    Horpadt szivüek, szótalanok,
    S gondoljunk a gondolatunkra,
    A csendesre, a szomorúra,
    S mosolyogjunk a piros örömön,
    Az eleven örömön, mi, halottak,
    Szomorú társak, csendes halottak,
    Üljünk a partra mosolyogni…

    Forrás: MEK

  • Füst Milán: Örökélet

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.