https://verskucko.com

Címke: halál

  • Áprily Lajos: Útravaló

    A lélek,
    mikor búcsúzva bontja szárnyait,
    visz magával a földről valamit.
    Eszmét, melyet világra ő hozott,
    virágot, melyet ő virágoztatott.

    Én Istenem, én mit vigyek neked?
    Nem vihetek én mást, csak verseket.
    Kiválasztok pár útamra valót,
    a többinél tisztábban dalolót.

    S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
    zenét hallok majd, felséges zenét.
    Barátom, aki már előre ment,
    azt a zenét rég hallja odafent.

    S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
    azt a keveset rendre hullatom.
    Az a zene csak vallatja velem:
    Süket sor… nem merem… ezt sem merem.

    S amikor, Uram, hozzád érkezem,
    könnyű kezem miatt szégyenkezem.
    A választottakból csak egy maradt,
    az, melyben elfogtam egy sugarad.

    Az, amelyikben elmondtam neked,
    hogyan szerettem drága földedet.
    S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
    ne ítéld meg nagyon szigoruan.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kamarás Klára – Virághalál

    (levél a kórházból)

    Elmenni tudni kell.
    Nézd a virágot,
    mit a kertész mohón,
    sietve vágott…
    Ki gondol a halálra,
    ha ránéz e csodás
    vágott-virágra?

    Áll büszkén,
    vörösen,
    merészen,
    mindenre készen!
    – Soha ily szépet!
    – Maga az élet!

    De néha, ha senkise nézi,
    szinte reszket a szíve, érzi,
    s ilyenkor hull le egy-egy szirma.

    Súgó szeleknek könnyű szárnyán
    úszom egyedül… s olyan árván…

    Úgy gondolj rám, mint egy virágra,
    – szépre, amilyen sose voltam –
    ha majd elmúltam…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A haldokló tücsök

    Még szól a tücsök, de már nem soká,
    Átadja csöndes birodalmát.
    Oly nesztelenül tűnik el,
    Mint szeptember s a hulló levelek.
    A katonáit elbocsátja,
    Szabadságolja tarka udvarát,
    Haldokló nemzetének búcsút int.
    Még szól a tücsök sárguló gyepen
    És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
    Hallgatja minden fűszál, falevél:
    Csendország bánatos polgárai.
    Még szól a tücsök, de már nem soká.

    Az éjek hűvösödnek,
    Fénybogár se marad
    Mindszentekre a temető füvében.
    Az országból csupán a címer,
    Csendország címere: a csillagok.

    Isten veled, lantos-fejedelem!
    Dalok királya, de már vége annak,
    Elmúlott tőlem a királyság,
    Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Az Öreg Remete búcsúbeszéde

    Valami olyan az Isten
    — akihez megyek —,
    mint itt, előttünk, ez a Tó,
    mely, mint tudjátok, teljes egészében
    át nem fogható.
    De megmerülni benne: jó.

    Valami olyan az Isten
    — akihez megyek —,
    mint egy hatalmas ország.
    Talán: Magyarország.
    De közületek vajon ki járta be
    valamennyi útját,
    hegyét meg dombját?

    Valami olyan az Isten
    — akihez megyek —,
    mint a végtelen ég.
    Valaki felfedezte, nemrég,
    a távcsövét.
    Azóta tudjuk: nagyobb messziség
    és újra csillag van fejünk felett,
    és ha majd lesznek nagyobb távcsövek,
    lesznek új napok
    és nagyobb csillagok,
    lehet.

    Valami olyan az Isten
    — akihez megyek —,
    mint a szemfedő,
    mely ránk borul, örökre.
    De nem úgy, mint a lenti temető
    sárgálló rögje,
    hanem mint Kéz — anyánké
    vagy apánké — talán,
    amikor este magukhoz vontak
    a játék után.
    Térdükre vettek — és megöleltek,
    csak úgy — porosan.

    Testvérek, az Isten
    — akihez megyek —,
    valami — olyan —

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Meghasonlott párbeszéd

    Két szemedben a szíved remeg,
    Széthulltál, halni vágysz.
    A szíved remeg.

    Mondanád, ha még mondhatnád
    Kiért égett úgy szíved.
    Ki érti meg?

    A bánat lelkedre fagy,
    Várod őt fájdalomba zártan
    Lelked befagy.

    – Ne gondolj az örömre
         gyilkos volt a csók.
    – Vártam egy őszinte szót,
         gyilkos volt a csók.

    – Nem vígasztallak,
         volt ölelni kár.
    – Hiába minden győzelem,
         ölelni már.

    – Ne érezd, hogy megértél
         a halálra!
    – Semmibe veszett vágyam
         ért el a halálba.

    – Nem siratlak, kicsit
         veled halok.
    – Minden üveggolyóm
         rádhagyom, ha meghalok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Játék, játék, játék

    Mintha halkan szólnál:
    Vigyázz, sokan nézik,
    Ne játsszunk csókosdit,
    Játsszunk temetésdit.

    Játék, játék, játék,
    Csak vidámabb volna,
    Kergetőbb egymáshoz,
    Éhesebb a sorsra.

    De csodától félve,
    Vidámságtól futva
    Föllepi palántánk
    Gyilkos árnyú dudva.

    Magam kínálása,
    Magad kelletése:
    Két hamar-vén gyermek
    Tréfás temetése.

    Sírnivaló tréfa,
    Unnivaló vágyság,
    Kívánatot űzni
    Kívánó kívánság.

    Szórakozott játék,
    Reményadás félve,
    Szomorkás elszánás
    Szánó hittetése.

    Ölelkező álmunk
    Csókokba se csattan:
    Föllegek járása
    Hideg magasakban.

    Hideg magasakban,
    Szépben, jóban, télben.
    Csak nem engedelmes,
    Nagy teljesülésben.

    Nem a csoda útján,
    Nem a rendnek útján,
    De játékot vesztve
    Játékot hazudván.

    Ám ad a Tél farkast,
    Fogakat az éhség,
    Vágyakat a közöny,
    Foltokat a szépség.

    Búzának őrlődést,
    Őrlődést a vágynak,
    Halál-komolyságot
    Gyáva élet-táncnak.

    Virágot nyílásba,
    Valóba a tervet,
    Nevekbe a titkot
    Örök csoda kerget.

    Folyót a tengerbe,
    Búzát a malomba,
    Életet Halálba
    S téged a karomba

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! –– kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! –– sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.
    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
    látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
    és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
    és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
    halálosan magunkba merülünk.
    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
    az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
    a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
    az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella – Három hangra

    Három szerelem az életem.
    Semmim sincs ezen kívül.
    Rád gondolok: évek rácsai közt
    az emlék elfeketül…
    Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
    meg ne szánjon a halál!
    Homlokod mögött a világ
    elfehérült szájjal kiált. –

    Szótlanom, egyetlenem,
    tenyered tenyeremen.

    Testednek tiszta menedék:
    a csók a léleknek nem elég.
    Nem elég három szerelem:
    három árvaság idebenn.
    Három homlok is kitaszít.
    Fehér a magány, mint az ing.
    Fehér az ing, fehér a halál.
    Csak az él, aki társra talál.

    Szótlanom, egyetlenem,
    tenyered tenyeremen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az utolsó részlet

    Részletekben halok meg: érzem.
    Talán egy kissé gyorsan éltem,
    Vagy a szívem volt kissé nagy tán
    És hogyha megtelt néha adtán,
    Csupán az élet pillanatján,
    A perc üdvén csüggött a lelkem…

    Mindegy. Sorsom megérdemeltem…
    Csalóka álmok léha bábja
    Nyűgként minek jön a világra?…
    Kinek nem kell a tucat-élet,
    Egész szépen aludni térhet,
    Ha elhamvasztja önnön lángja,
    Ha nincs tüdője s nincs több álma…

    …Ablakomon beárad fojtón
    A ködös ősz hűs levegője…
    Kinézek: egy szemetes udvar,
    Középen egy pár cserje nőve.

    A lomb, levél lehullott régen…
    Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
    Mégsem adott túl még a cserje,
    A többi már a sárba verve…

    Azt mondják, hogy így ősszel olvad
    A lélek át az elmúlásba,
    Az elfonnyadt ifjú arcokból
    Ilyenkor lesz halotti lárva,
    Ilyenkor lesz múlttá az élet…

    Engem nem köt semmi ígéret,
    A nagy mindegyre esküszöm már,
    Óh, de az az utolsó részlet:
    Attól, csupán csak attól félek…

    Ha feltámadnak mind az álmok,
    Ha fölkeresnek mind az árnyak –
    Óh, e rémes elszámolásnak
    Órájától reszketve félek!

    De, hajh, az örök csendes éjet
    Nagy kínnal kell megérdemelni:
    És én meg fogom érdemelni!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Halál

    Nem az a halál a valódi,
    Amit az orvos igazol.
    Előbb hal meg az ember,
    Maga sem tudja mikor.

    Azt érzi egyszer: a földön
    Nem leli nyugtát, se helyét,
    Fájdalmasan megszokott már,
    Bármerre néz is szerteszét.

    Úgy jár útján, mély közönnyel,
    Akár az óramutató,
    Teljesíti szürke sorsát,
    Mint rózsa mellett a karó.

    Lelke mindinkább nyugtalan,
    Vergődik már csak idelent.
    Nincs a földön hová szálljon,
    Megkeresi a végtelent.

    Ott tölti minden idejét,
    Meghalt a föld számára már.
    Ez a halál a valódi,
    De e halál, nem is halál

    Forrás: Lélektől lélekig