I.
Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?
Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.
Igen, a hír halálod
Kimondani haboz,
S hogy a nehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.
Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
Majd, amidőn elillant,
Távolról visszacsillant
Még egy csalóka fényt.
Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak…
S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet.
II.
Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.
S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!
(1851-ből.)
III.
De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,
Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz – most egy maréknyi por.
De jól van így. Ő nem közénk való –
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
És áldom azt a láthatlan kezet…
Múlass velem soká, szelid emlékezet!
(1855. jún.)
Forrás: Magyar Kurír
