Címke: halál

  • Kosztolányi Dezső: Az álmaimnak színes ablakába

    Az álmaimnak színes ablakába
    gyakran bekandikálnak furcsa nők.
    Ajkuk datolya, szőlőfürt a mellük,
    és morfinista-szemmel néznek ők.

    Régen halottak itt ki- és bejárnak,
    ismernek engem ismeretlenek.
    Reám mutatnak hosszú ujjaikkal,
    s közöttük én, remegve, mint gyerek.

    Most ifjúság maszkjába fölmagaslom,
    kegyúri gőggel, diadalúton,
    aztán megölve, akiket szerettem,
    a végtelent véres hajjal futom.

    Az éjszakai, vad előadást már
    mondd, láttad-e, s tudod, ki e gigász
    színész, aki hazuggal és igazzal
    rémülve-rémít és komédiáz?

    Éjente nézem ágyam páholyából
    csukott szememmel, egy legördülő
    könnyet csikorgó pilláimba rejtve,
    reggel pedig azt mondom róla: Ő.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Hitves

    Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
    és úgy követlek, mint sötét detektív,
    a pesti utcán, a budai lankán,
    kedves Ilonkám.

    De egyre jobban szállnak már az évek,
    fáradt szemünk a semmiségbe réved,
    és ami jön, az oly hűs és komorló,
    mint a koporsó.

    Az arcodon is feltűn néha-néha
    a fölség és a gyász reszkető árnyéka,
    s életre buzdítasz, halálra intesz,
    mint ama hitves,

    ki kőbe vésve áll a sírok ormán
    egy anya fájdalmával, és mogorván
    a sír hálószobáját nézi csendben
    s szeme se rebben.

    Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
    nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
    titokzatos alvótárs, földi vágyban
    s a hideg ágyban.

    Rejtélyes, aki immár szomorúnak
    mutatod arcod, húga te a búnak,
    beszéld el, mi az élet szörnyű titka
    és mi a kripta.

    Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
    beléd fogódzom és kérdezlek itten,
    hová megyünk mi, élet koszorúsa,
    mélyszavú múzsa?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, kiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

    Diákkoromban mentem hozzá néha,
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a dívánsarokba,
    és ámbratestét néztem szívdobogva.

    Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!

    Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

    Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
    S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?

    Forró fejed bután födi a föld el,
    s mint antik húgaid, repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?

    Nem tudni soha, hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.

    Valahol messze, a poros vidéken
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella, oly szűzi és árva.

    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk, és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.

    Hogy mutogatta. Egyiken merengő,
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül, és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.

    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    múlt és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze űrbe,
    s kis pille, a szobáját átrepülte.

    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mérgek litániája

    Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
    csendben susognak hozzám, mint a sír.
    Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
    akár a gyémánt, a rubin s zafír.

    Az ópium volt első ideálom,
    az álom, az én altató arám,
    csak rám lehell és az enyém, mi drága,
    enyém lesz Kína, Tibet és Japán.

    Lihegve néztem ódon patikában
    az atropin megcsillanó levét.
    Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,
    s sötét szeme az éjnél feketébb.

    Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,
    mert vézna arcunk tőle gömbölyül,
    és éltető rózsás lehelletére
    az élet és a halál leng körül.

    Fejfájasztó homályos délutánon
    az antipyrinhez esedezünk.
    Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,
    és óriási lesz pici kezünk.

    A koffein komoly, nyugodt barátunk,
    mélységek kútja, bölcsek itala.
    A veronál vén gyermekek dadája,
    a morfium az örök éjszaka.

    A nikotin zavart füstfellegében
    keleti lázak fátyola remeg.
    Az alkohol gyógyítja életünket,
    ezt a fekélyes, óriás-sebet.

    Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
    ha bánatoktól bong a beteg éj:
    az éjjeliszekrényünkön alusznak,
    és hallgatásuk is zokog, zenél.

    Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
    olyan kicsik és mégis oly nagyok.
    Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
    egy túlvilági lángvihar ragyog.

    Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
    Komor nevük imába foglalom.
    Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
    mint átkomat és örök bánatom.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt

    Anyám, ha egyszer végre visszatérek
    és ott maradok mindörökre nálad.
    Ha ráborulok régi küszöbünkre,
    s megcsókolom az áldott, ősi fákat,
    és fáradottan, könnyesen remegve
    nézek szemedbe.

    Várj akkor engem, mert jövök egy este.
    Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
    rőt esti láz.
    Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
    hogy fázva átremeg az ősi ház
    a félelemtül.

    De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
    bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
    zárj a karodba, ne keresd a szívem,
    melyet elönt a csúf, fekete vér,
    csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
    csak simogasd a főmet csendesen.

    Én sem mesélem el neked, hogy éltem
    fekélyes csókok közt, világos éjben,
    csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
    akkor megértem majd, te vagy a kezdet
    s te vagy a vég.

    Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
    én, szólni nem tudó öreg baba,
    és a szívemből ajakamra reszket
    az életem eltűnő dallama.
    Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó,
    merengve, mosolyogva, szomorún,
    s koporsó és bölcső közt tétovázva
    fonod fehér halotti koszorúm.

    Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
    gyógyítva rebben áldott mosolyod,
    s könnyel, virággal, régi-régi dallal
    szegény fiad halálba dalolod.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Takarodó

    Az élet arany trombitáján
     a búcsúzók dalát fúvom.
    Völgyekbe bágyad lassan, árván,
     bércekre zengő indulóm.

    Szemem kiégett a gyönyörtül,
     fáradt a szám, kezem, fülem,
    és egyre lázad, égre hördül
     sok vérpiros, sötét ütem.

    Tüdőm se bírja. Nyomban éj lesz,
    s mégis olyan vad-szenvedélyes
    a vágyam, ez a korcs titán.
    Könny hull reám az alkonyégbül,
    keserű szám is elfehérül,
    és vér hörög a trombitán.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A sötét párka

    Három bús párka áll az élet útján,
     a nő, a kártya, a halál.
    Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka,
     engem kötényed titka vár.

    Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
    A szeretőm leszel száz éjszaka.
    Az életem péntekjén fölkereslek,
     hozzád őrjöngve fölfohászkodom,
     és kérem az igét, a szót, a kulcsot,
     lábadra ejtve ráncos homlokom.

    Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
     és adj a láznál lázabb lázakat.
    Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl,
     hulljon le róla a kemény lakat.

    Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
     lássak ragyogva, mint még sohasem,
     mutass nekem most bölcsőt és koporsót,
     bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot
     és gombolyítsd le lassú életem.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

    Azon az éjjel
    az órák összevissza vertek.
    Azon az éjjel
    holdfényben úsztak mind a kertek.
    Azon az éjjel
    kocsik robogtak a kapunk alatt.
    Azon az éjjel
    könnyben vergődtek a fülledt szavak.

    Azon az éjjel
    égett szobánkba gyertya, lámpa.
    Azon az éjjel
    féltünk a borzasztó homályba.
    Azon az éjjel
    arcunk ijedt volt, halavány.
    Azon az éjjel
    halt meg szegény, ősz nagyapám.

    Azon a reggel
    csupa rokon jött, sirató nép.
    Azon a reggel
    sürögtek az öreg mosónék.
    Azon a reggel
    kendővel kötötték fel gyönge állát.
    Azon a reggel
    lassan vezettek a földúlt szobán át.

    Azon a reggel
    rozsdás pénzt tettek kék szemére.
    Azon a reggel
    riadtan bámultam feléje.
    Azon a reggel
    csak hallgatott makacs ajakkal.
    Azon a reggel
    olyan volt, mint egy néma angyal.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mint aki a sínek közé esett…

    Mint aki a sínek közé esett…
    És általérzi tűnő életét,
    míg zúgva kattog a forró kerék,
    cikázva lobban sok-sok ferde kép,
    és lát, ahogy nem látott sose még:
    Mint aki a sínek közé esett…

    A végtelent, a távol életet
    búcsúztatom, mert messze mese lett,
    mint aki a sínek közé esett:

    Mint aki a sínek közé esett –
    vad panoráma, rémes élvezet –
    sínek között és kerekek között,
    a bús idő robog fejem fölött,
    és a halál távolba mennydörög,
    egy percre megfogom, ami örök,
    lepkéket, álmot, rémest, édeset:
    Mint aki a sínek közé esett.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Vészfék

    Hajrá, ha bírsz! Hadd nyögjön lenn a pálya.
    Hadd búgjon a síp, főjjön a kazán!
    Hadd fogyjon a mozdonynak tűzi fája!
    A gőzcsapot hagyd könnyedén s lazán!

    Száguldj a tiltó lámpa vérjelébe,
    rohanj s recsegjen a homok, kavics.
    Tüzes kerékkel zúgj a cél elébe,
    bár a kerék széjjelmorzsolna is.

    Menj! Ám ha rád letipró csüggedés lép,
    és ásító unatkozás mered,
    bátran szakítsd szét vért-lökő ered.
    Bordád alatt vonaglón döng a vészfék,
    vágd szét zsinegjét, nem lesz benne kár,
    egy pillanat csak s a vonat megáll.

    Forrás: MEK