Ki porból lettem s porrá válok,
halálra gyógyszert nem találok.
Síromra kérek szép virágot,
életet, s mindent eltestálok.
Szívemet kössék rongylabdába,
játszó kicsikék vigalmára.
Nem fáj kedvesek rúgására,
beröpül majd a boldogságba.
Hamvamat lábbal-hordott pornak,
szőnyeg-poroló jóasszonynak
ajánlom – vígabb hajnalokon
lebegő, piros porsátornak.
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillagterében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
,
Ferenczy Béni halálára
Égbolt se billen, föld se hasadoz,
nem inognak a kristályok szimmetriái,
az iszonyún száguldozó
fény se lesz inaszakadt,
és keringnek rendben a vas
legbelső tündérei
a betörhetetlen magok körül,
a végtelen lényeg körül,
s nincs jele szomorúságnak
porban se lángban, csak rajtam,
de ti nyertetek, ujjongjatok,
idegen erők,
hiszen végül is hozzátok pártolt,
átváltozott Ő, a Szelíd,
s már törvényetektől irgalmatlan:
előtte tűz és mögötte jég,
a jégesőt veti belénk,
előtte tűz, és kezében rózsával
megindul a tűznek,
megy vakmerő-fönségesen,
mert álma, végakarata: tűz.
Bűvöli már a tűz,
s nem a leonardói piros palást,
de a tűz, ama dördülő,
felragyogó villám-kehely,
hol a tisztaság véglegesen
magára talál, és emléktelenné
hamvad el a kín,
a hideg titánium-szög meg a csont,
és jaj nekünk: kék szemeit
kereshetjük már holtunkiglan,
ásványi kékből, égből
nem süt ránk semmi szeretet,
és a nefelejcs se adja vissza
Béni szemeit soha,
az a kör széjjelrobbant,
melegedni nincs hely, siratjuk –
siratjuk magunkat, mert megvert
végzete varázslatával,
s nagy művön izzadunk,
alkotunk magunknak halált,
hánytorgót, légszomjasat,
kibírhatatlanul irgalmatlant –
előre, fiúk,
a szerelmes életen át, az emberevő
lángoroszlánok közé,
vagy a rohadás zápora alá,
beilleszkedni bátran
a múlhatatlanság szerkezetébe,
új lehetőség, valószerűség
túl a fekete zászlón,
ahol a Mester kezei dörögnek –
itt most minden homály,
egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
fiúk, előre!
,
Álmodom a csodák korát,
hol a halál se halál,
kaszabolt fejek, ti dicsők,
véres hó suhog alá.
Hol a szalagok közt tovább
dalol a metszett torok,
zsugorodnak zsoldos-pofák,
rogynak a ló-tomporok.
Hol a tépett haj s hó-zene
seregre tébolyt hozó,
tábortüzek fulladnak el,
s nem tud elállni a hó.
Királyi arc attól bomol,
fekélye minden pehely,
hol naiv álom teljesül,
bűnös a bűnért felel.
,
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy, mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár – kérdem magamban.
Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.
Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik – s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.
Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.
Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.
Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.
A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.
Alkohol nincs, ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.
Mintha a szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.
Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium, s virágod.
Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.
Csak elmész, elzengnek a szárnyak,
s marad a vérhomály utánad.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.
A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a Semmibe a tested.
Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!
Nappalom, éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt ígéred!
Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!
Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
,
Beteg vagyok, már holnap meghalok,
ellöktek engem tüzes angyalok,
terítettek fagyra, veszendőbe,
lélektelen nagy kopár mezőre.
Száll egy madár, szénfekete kánya,
felém ragyog csapkolódó szárnya,
előre rúgja lábát, ideszáll,
körültipegve bátran megcsodál.
Ugye, a szemem szép csecse-becse,
a dögmadárnak tükrös csemege?
Azt várod, hogy élve fölkínálom,
mint cseresznyét fehér porcelánon.
Amíg élek, te légy alázatos,
koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
amíg élek, hadd bolyongjon álmom
hazámon és a fekete lányon.
,
(Heltai Jenő fordítása)
A kő előtt, utas, pihenj meg egy kicsit.
E fölirás alatt irója nyugszik itt.
A sír szélén megállt s megírta búcsuversét,
Hogy földi hamvait e vers alá temessék.
A siratót, amely dus könnyeket fakaszt,
Ő maga mondta el, nem bizta másra azt.
De mégse várd, utas, hogy most közölje véled
Erényeit, nevét, hogy élt, miből mivé lett,
Ki volt ő és ki nem, hogyan, miért, mikor,
És véle mit veszit, amelyben élt, a kor,
Sem azt, földünk mi bús, mert mennybe szállt a lelke
És azt a nyájas Ég magához úgy ölelte,
Mint szép, új csillagot, mely büszke lánggal ég.
Nevetséges beszéd! Hazugság, zagyvalék.
Megrögzött bűnös ő, siralmas kis poéta,
Kalandok, átkozott szerelmek martaléka.
A hiuság, a vágy hitvány játékszere,
Nem bölcseség, tudás, jámborság ékszere.
Miért faragtad őt ilyennek, Istenem?
Vétkezni jól tudott, de megjavulni nem.
Utas, most menj tovább, de mondd el halk imád:
Magáért mond imát, ki érte mond imát.
(Régi angol népballada)
Jegenyefa tetejében
Három holló feketében,
Feketénél feketébben.
Szólt az egyik rekedten:
„Jó pajtásom, mit eszünk ma?
Három napja nem ettem.”
Zöld mezőben véres mente,
Vérbefagyva egy levente.
Három éber, jó kopója
Lábánál ül, őrzi, ójja.
Három büszke sólyma
Ott kering a feje fölött,
Védi, őrzi, ójja.
Alkonyatkor, estidőbe,
Odajött a szeretője.
Jaj, de karcsú, jaj, de szőke.
Ráborult a kedves holtra,
Piros sebét megcsókolta.
Fölemelte, ölbe vette,
Puha földbe eltemette.
Mire elbújt már a hold,
Már a lány is halva volt.
Adjon isten minden igaz
Jó embernek jó időt,
Ilyen kutyát, ilyen sólymot,
Ilyen kedves szeretőt.
1891
