Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
Fagyott rózsafák a sírod felett.
Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
Ragyogjon körül fájó glória!
Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
Láthatatlan és mégis ünnepi.
Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
Végső búcsúm a végső hatalom.
Két új rózsatő a sírod felett.
Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
Te se halsz meg egészen! Kétezer
évig mindig lesz, aki rád figyel:
férfi sóváran, asszony irigyen –
örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!
Forrás: DIA
Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
hátamon érzem szíved dobogását.
Forrás: DIA
Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szívemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
múltunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs:
tárt szívemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.
Forrás: DIA
Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” –
tavaly ilyenkor, januárban: ezt még
láttad, s a társát, hálám két szonettjét,
s óh, hogy örültél! Sors és szenvedély
jajdúlt bennük, húsz év bősége, mély
szüksége, önzés, de már olyan egység,
mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
és vállal mindent és mindent remél.
Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem
sütött szemedből úgy a szerelem,
(húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
„Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
Mire gondoltam? Nem féltettelek,
mégis tudtam már szörnyű végedet?
Forrás: DIA
Hogy oly egyszerre, s végérvényesen,
az külön dermeszt! Csak a szörnyű tény,
mely mindennél több (hogy nem vagy, szegény
barátnőm!), csak az némítja szívem
szüntelen háborgását tetteden,
csak a belátás, hogy úgysincs remény,
páncél s varázsszer… Hideg és kemény,
gyémántkemény a tőröd, szerelem!
Hogy egyszerre! – Van irgalmas halál…
S végérvényesen! – A tiéd sivár,
mint volt: nem enyhűl s mind mélyebbre fáj…
Puha voltál, jó, meleg, kedvesem:
arra vágyom, arra emlékezem…
S most zord s kemény vagy, végérvényesen.
Forrás: DIA
Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szívedben
sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
– Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! – Mindaketten
romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
– S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
– Sírj, sírj, szívem, kísértet-feleségem!
Forrás: DIA
Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
Forrás: DIA
Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
itt vagy! és a különbség oly kicsi:
szinte csak alszol! De közben örök
dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
min átléptél (mindent felejteni
s végül tán épp a nevem mondva ki),
azt semmi papi s cézári erők
szét nem zúzhatják. Szívem szíve, még
itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
te adtad, te vetted el: áldva légy.
Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
Sírodat zárják rám a zárai.
Forrás: DIA
„Apu!…” Igazán csoda volt, de
még elkaptam a gyereket.
„Látod?!…” mutattam le a mélybe.
Hallgattunk. Lóci reszketett.
Reszketett és csak nagysokára
mondta: „Rémes, hogy az ilyen
életveszélyektől az ember
nem szabadul, csak…” s hirtelen
elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
fátyolos lett és remegő.
„Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
„Csak ha már meghalt!” mondta ő.
(Raguza)
Forrás: DIA
Ha még megkívánsz,
megkívánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.
Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.
Én már csak az égre
nézek fel maholnap,
két ország határán
lábaim topognak,
az is csak búcsú, ha
szívedbe botolnak.
Ha még itt marasztalsz,
hálás leszek érte,
nagyon nehéz az út
az őszbe, a télbe,
nem kísérhet oda
nyarad édessége.
Megyek mégis. Kell a
béke tisztasága,
nem tudom, mit ér, de
ma még fáj az ára;
várjak, most, miattad,
várjak, utoljára?
Sírva így búcsúzom,
régi életemtől,
ha nem húzom is ki
kezed a kezemből:
nincs út visszafelé
e szomorú percből.
Öltöztet az idő
jégbe, hófehérbe,
két országban járok,
mindegyiktől félve;
akármit választasz,
megszenvedek érte.
Forrás: DIA
