https://verskucko.com

Címke: halál

  • Pilinszky János

    Négysoros

    Alvó szegek a jéghideg homokban.
    Plakátmagányban ázó éjjelek.
    Égve hagytad a folyosón a villanyt.
    Ma ontják véremet.

  • Pilinszky János

    Piéta

    Ferenczy Béninek

    Cserbenhagyott tulajdon tested,
    a rádzúduló tetemet
    már nem bírták és szakadozva
    elengedték az idegek.

    Mint ágaskodó riadt csorda,
    ha pusztulásba kergetik,
    fenyegetőn utadat állták
    visszahőkőlt érzékeid.

    Már csak az eszeveszett csókok
    vak folyosóin vágta át
    egy-egy menekvő szívverésed
    a halott szívéig magát.

    Nem érdemelhetett kegyelmet,
    mint elvaduló idegent,
    le kellett csontjaidról marjad
    lázadozó elevened,

    hogy méltó lehess a halálhoz,
    ki öledben fészket rakott.
    Időtlen gyásszá csupaszodtál.
    S ő harmadnap föltámadott.

  • Pilinszky János

    In memoriam N. N.

    Te férfiaknál férfiabb,
    te bátraknál is bátrabb,
    legalább szégyelted magad
    megadni a halálnak?
    Az esztelenűl gyönyörű
    és kőszivüre égett,
    hogy roppant meg a súly alatt
    gyönyörű szüzességed?

    Valamikor, te nyomorúlt,
    még hitted a szerelmet!
    Most élősdiek seregét
    etetheti a tested.
    Kit nem vigasztalt senki se,
    most betömi a szádat,
    a magányosan zokogót
    a tömeges gyalázat.

    Elterülve a többiek
    földes-agyagos ágyán,
    közösködőn és mocskosan,
    velőtrázón paráznán
    soha se lettél volna több,
    mint férgek között féreg?
    S nem csupán itt, a föld alatt
    veszett el vad szemérmed?

    Te életfogytig lázadó,
    valóban ennyi volnál,
    nem több a csontig élvező,
    levetkező halottnál?
    Saját végeddel kérdelek:
    a gőggel égő évek,
    az olthatatlan büszkeség,
    ha végül úgy se véd meg,

    az egész életünk mit ér?
    Szólj, rovarok arája,
    ha öröklétre születünk,
    mért halunk meg hiába?

  • Pilinszky János

    Miféle földalatti harc

    Napokra elfeledtelek,
    döbbentem rá egy este,
    üres zsebemben álmosan
    cigarettát keresve.
    Talán mohó idegzetem
    falánk bozótja nyelt el?
    Lehet, hogy megfojtottalak
    a puszta két kezemmel.

    Különben olyan egyremegy,
    a gyilkos nem latolgat,
    akárhogy is történhetett,
    te mindenkép halott vagy,
    heversz, akár a föld alatt,
    elárvult szürke hajjal,
    kihamvadt sejtjeim között
    az alvadó iszapban.

    Így hittem akkor, ostobán
    tünődve, míg ma éjjel
    gyanútlan melléd nem sodort
    egy hirtelen jött kényszer,
    az oldaladra fektetett,
    eggyévetett az álom,
    mint összebújt szegényeket
    a szűkös szalmazsákon.

    Mint légtornász, az űr fölött
    ha megzavarja párja,
    együtt merűltem el veled
    alá az alvilágba,
    vesztemre is követtelek,
    remegve önfeledten
    mit elrabolt az öntudat
    most újra visszavettem!

    Mint végső éjjelén a rab
    magához rántja társát,
    siratva benne önmaga
    hasonló sorsu mását,
    zokogva átöleltelek
    és szomjazón, ahogycsak
    szeretni merészelhetünk
    egy élőt és halottat!

    Véletlen volt, vagy csapda tán,
    hogy egymást újra láttuk?
    Azóta nem találhatom
    helyem se itt, se másutt!
    Megkérdem százszor is magam,
    halottan is tovább élsz?
    Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
    mint fojtott pincetűzvész?

    Miféle földalatti harc,
    s vajjon miféle vér ez,
    mitől szememnek szöglete
    ma hajnal óta véres?
    A zűrzavar csak egyre nő.
    A szenvedély kegyetlen.
    Hittem, hogy eltemettelek,
    s talán te ölsz meg engem?

    Én félek, nem tudom mi lesz,
    ha álmom újra fölvet?
    Kivánlak, mégis kapkodón
    hányom föléd a földet.
    A számban érzem mocskait
    egy leskelő pokolnak:
    mit rejt előlem, istenem,
    mit őriz még a holnap?

  • Radnóti Miklós – Előhang egy „Monodrámához”

    Kérdeztek volna magzat-koromban…
    Ó, tudtam, tudtam én!
    Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
    nem ringat és nem ápol, –
    ellenemre van!

    És mégis itt vagyok.
    fejem rég kemény
    s tüdőm erősödött csak,
    hogy annyit bőgtem én.

    A vörheny és kanyaró
    vörös hullámai mind partradobtak.
    Egyszer el akart nyelni, –
    aztán kiköpött a tó…

    S a sziv, a máj, a szárnyas két tüdő,
    a lucskos és rejtelmes gépezet
    hogy szolgál… ó miért? S a bimbózó virág-
    nem nyíllik még ki husomban a rák.

    Születtem. Itt vagyok.
    Felnőttem. S mire?
    Igértek néked valamit?
    kérdeztem egyszer én
    magamban még süldőkoromban.
    S mindjárt feleltem is :
    Nem. Senki semmit nem igért.
    S ha nem igért, a senki tudja mért.

    Szellőtől fényes csúcsra röpit fel a vágy
    s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
    A hallgatag növények szerelme emberibb.

    A madár tudja tán , hogy mi a szabadság
    mikor fölszáll a szél alá
    és ring az ég hullámain.

    A hegyek tudják hogy mi a méltóság,
    hajnalban, alkonyatkor is,
    a lomhánelheverő hegyek…

    Hegy lettem volna, vagy növény , madár…
    vigastaló, pillangó gondolat,
    tünő istenkedés. Ma már
    az alkotás is rámszakad.

    Kérdeztek engem? Számbavettek.
    ĄÓ, a szám… a hűvös és közömbös!
    Nem érdeklem, nem gyülöl, nem szeret,
    csak-megfojt.

    Nézd én vagyok. Nem egy , nem kettő,
    nem három és nem százhuszonhárom.
    Egyedül vagyok a világon.

    Én én vagyok.
    S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
    Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
    Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
    S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!

    Én én vagyok, én én vagyok,
    megőrülök, én én vagyok, én én…
    megcsuszom a végén!

    Én én vagyok magamnak,
    s neked én te vagyok.
    S te én vagyok magadnak,
    két külön hatalom.
    S ketten mi vagyunk.
    De csak ha vállalom.

    Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
    segits vigasztaló, pillangó gondolat!

    Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
    érett gyümölcsök inganak az ágakon.
    A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
    Érik bennem , kering a halál.

    Ring a gyümölcs, lehull ha megérik.
    Füstölg a halál. Élni szeretnék.
    Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
    ég bennem, riaszt a világ.

    Sűrű erdő kerit, porfelhőben a távoli nyáj.
    Porfelhőben a távoli nyáj. Porkoszorus katonák.
    Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

    Ringass emlékkel teli föld.
    Takarj be! védj, villámmal teli ég!
    Emelj fel emlék!

    Lélek vagyok. Élni szeretnék!

  • Radnóti Miklós: Razglednicák

    1.
    Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
    a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
    torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
    az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
    Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
    tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
    s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
    vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

    1944. augusztus 30., a hegyek közt

    2.
    Kilenc kilométerre innen égnek
    a kazlak és a házak,
    s a rétek szélein megülve némán
    riadt pórok pipáznak.
    Itt még vizet fodroz a tóra lépő
    apró pásztorleány
    s felhőt iszik a vízre ráhajolva
    a fodros birkanyáj.

    Cservenka, 1944. október 6.

    3.
    Az ökrök száján véres nyál csorog,
    az emberek mind véreset vizelnek,
    a század bűzös, vad csomókban áll.
    Fölöttünk fú a förtelmes halál.

    Mohács, 1944. október 24.

    4.
    Mellézuhantam, átfordult a teste
    s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
    Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
    súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
    Halált virágzik most a türelem. –
    Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
    Sárral kevert vér száradt fülemen.

    Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

  • Radnóti Miklós: Hajnaltól éjfélig

    Istenhegyi jegyzetek

    Röviden
    Barátaim, ha rövid a papír
    az ember akkor apró verset ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Hajnal
    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    A ház előtt
    A világot már nem érted,
    s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
    Esni kezd s a sarkon egy
    kövér asszonnyal trécsel egy
    kisértet.

    Lapszélre
    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Gyermekkori emlék
    Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
    jobbra a konyha, kérj magadnak, –
    bíztat rokonom, a jó Eduárd.
    S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,
    zsírba mártogatott kenyerekkel
    settengek és a konyha-némberek
    szivét lágyítva hangosan nyelek.

    Nyolc óra
    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon.

    Később (Sírfelirat)
    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    S majd így tünődöm…?
    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű, – az
    megmaradt?

    Este lett
    Este lett a vén tető aszú
    fájában alszik most a szú.
    S a ringató homályban ringó
    virágon dongat még a dongó.
    Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
    szagosat fú felém egy jázminág.

    Bűntudat
    Ringóra dongó.
    Leírtam s nem merek
    felnézni most. Csak várok és sunyítok;
    kezemre ütnek-é a régi mesterek?

    Éji mozgolódás
    Halálra rémiti
    a rég alvó fasort
    egy felriadt kuvik.
    A tócsa loccsan és a hold
    a víz alá bukik.

    Éjféli vihar
    Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
    felhallik egészen a házig.
    Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
    gyorslábu kis őzre vadászik.

    1938

  • Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

    Erőszakos, rút kisded voltam én,
    ikret szülő anyácska, – gyilkosod!*
    öcsémet halva szülted-é,
    vagy élt öt percet, nem tudom,
    de ott a vér és jajgatás között
    úgy emeltek föl a fény felé,
    akár egy győztes, kis vadállatot,
    ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
    mögötte két halott.

    Mögöttem két halott,
    előttem a világ,
    oly mélyről nőttem én,
    mint a haramiák;
    oly árván nőttem én,
    a mélységből ide,
    a pendülő, kemény
    szabadság tágas és
    szeles tetőire.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen hüvös.
    Hívó szavad helyett kígyó
    szisszent felém játékaim
    kis útain, ha este lett
    s párnáimon vért láttam én,
    a gyermeket elrémitő,
    nagy, hófehér pehely helyett.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen magos az ifjúság!
    A két halál megérte-é? –
    kiáltottam a kép felé,
    mely ott sütött szobám falán.
    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    a képen huszonöt talán,
    ünnepélyes ifju nő,
    komolykodó, tünődő.

    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    most ugyanannyi lettem én,
    huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
    anyácska! véres szökevény!
    Anyácska, véres áldozat,
    a férfikorba nőttem én,
    erősen tűz a nap, vakít,
    lepke kezeddel ints felém,
    hogy jól van így, hogy te tudod,
    s hogy nem hiába élek én.

    1937

  • Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára

    Négy szép holló talpig gyászba
    rá szállt a két cserefára.
    Tövig égtek a villámok,
    ragyog újra a magasság,
    leng a fény a lomb közt, mint a
    kaszák, mikor fölakasztják.

    Ősszel aztán a két vén fa
    bronzba önti lenn a hantot;
    jönnek majd és megcsodálják,
    mint egy ledöndült harangot.

    Farkas üvölt, öltözködnek
    a hollók majd patyolatba;
    csillagot tart ölelőleg
    karjaiban a két nagy fa.

    Kívánhat-é ember többet:
    derékaljnak szülőföldet
    s két cserefa tömött árnyát
    szemfedőnek.

  • József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…)

    (IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)

    Ime, hát megleltem hazámat,
    a földet, ahol nevemet
    hibátlanul irják fölébem,
    ha eltemet, ki eltemet.

    E föld befogad, mint a persely.
    Mert nem kell (mily sajnálatos!)
    a háborúból visszamaradt
    húszfilléres, a vashatos.

    Sem a vasgyűrű, melybe vésve
    a szép szó áll, hogy uj világ,
    jog, föld. – Törvényünk háborús még
    s szebbek az arany karikák.

    Egyedül voltam én sokáig.
    Majd eljöttek hozzám sokan.
    Magad vagy, mondták; bár velük
    voltam volna én boldogan.

    Igy éltem s voltam én hiába,
    megállapithatom magam.
    Bolondot játszottak velem
    s már halálom is hasztalan.

    Mióta éltem, forgószélben
    próbáltam állni helyemen.
    Nagy nevetség, hogy nem vétettem
    többet, mint vétettek nekem.
    Szép a tavasz és szép a nyár is,
    de szebb az ősz s legszebb a tél,
    annak, ki tűzhelyet, családot,
    már végképp másoknak remél.