Címke: halál

  • Baranyi Ferenc: KÖRÖZVÉNY

    Ezerkilencszázhetvenkilenc
    október tizenharmadikán
    fölegyenesedett a kertben
    és lopva szétnézett az apám.

    Az ásót földbe ütve hagyta,
    mintha csupán a boltba menne,
    s mivel kezén is, homlokán is
    zavarta őt a munka szennye:

    megmosdózott a locsolónál –
    nyitva maradt nyomán a vízcsap –
    s úgy lopakodott ki a kertből,
    mint aki percre távozik csak.

    Aztán – mikor senki se látta –
    egy alacsony felhőre lépett
    és nekivágott kiskabátban
    a magasságos őszi égnek,

    amikor rájöttünk a cselre:
    már nem tudtuk követni szemmel.

    Fogják meg! Ott! A földi létből
    kereket old egy öregember!


    🕊️

  • Pierre Patrix: Sírversem

    (Heltai Jenő fordítása)

    A kő előtt, utas, pihenj meg egy kicsit.
    E fölirás alatt irója nyugszik itt.
    A sír szélén megállt s megírta búcsuversét,
    Hogy földi hamvait e vers alá temessék.
    A siratót, amely dus könnyeket fakaszt,
    Ő maga mondta el, nem bizta másra azt.
    De mégse várd, utas, hogy most közölje véled
    Erényeit, nevét, hogy élt, miből mivé lett,
    Ki volt ő és ki nem, hogyan, miért, mikor,
    És véle mit veszit, amelyben élt, a kor,
    Sem azt, földünk mi bús, mert mennybe szállt a lelke
    És azt a nyájas Ég magához úgy ölelte,
    Mint szép, új csillagot, mely büszke lánggal ég.
    Nevetséges beszéd! Hazugság, zagyvalék.
    Megrögzött bűnös ő, siralmas kis poéta,
    Kalandok, átkozott szerelmek martaléka.
    A hiuság, a vágy hitvány játékszere,
    Nem bölcseség, tudás, jámborság ékszere.
    Miért faragtad őt ilyennek, Istenem?
    Vétkezni jól tudott, de megjavulni nem.
    Utas, most menj tovább, de mondd el halk imád:
    Magáért mond imát, ki érte mond imát.

  • Heltai Jenő fordítása: A három holló

    (Régi angol népballada)

    Jegenyefa tetejében
    Három holló feketében,
    Feketénél feketébben.
    Szólt az egyik rekedten:
    „Jó pajtásom, mit eszünk ma?
    Három napja nem ettem.”

    Zöld mezőben véres mente,
    Vérbefagyva egy levente.
    Három éber, jó kopója
    Lábánál ül, őrzi, ójja.
    Három büszke sólyma
    Ott kering a feje fölött,
    Védi, őrzi, ójja.

    Alkonyatkor, estidőbe,
    Odajött a szeretője.
    Jaj, de karcsú, jaj, de szőke.
    Ráborult a kedves holtra,
    Piros sebét megcsókolta.
    Fölemelte, ölbe vette,
    Puha földbe eltemette.

    Mire elbújt már a hold,
    Már a lány is halva volt.

    Adjon isten minden igaz
    Jó embernek jó időt,
    Ilyen kutyát, ilyen sólymot,
    Ilyen kedves szeretőt.

    1891

  • Heltai Jenő: Kérdőív

    Mikor elnémul megkínzott szíved,
    Eléd teszik a nagy kérdőívet.
    Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
    A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

    Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
    Az életedet hol hibáztad el?
    Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
    Felelj! Tudod az átkozott helyet?

    Ha menned adná isteni csoda,
    Mondd: visszamennél még egyszer oda?
    Veszett fejszének hajszolva nyelét,
    Az út robotját újra kezdenéd?

    Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
    Megfutni mernél még egy Marathont?
    Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
    Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

    Miért? Miért? Új célokért? Avagy
    Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
    Hogy elfelejtve minden régi kínt,
    Rimánkodhass és harcolhass megint?

    Ezért a díjul zsugorin kimért
    Keserves, édes, pici életért?

  • Heltai Jenő: Az utolsó óra

    Halottas órám hogyha eljövend,
    Hűlő szívemre fektetem kezem,
    S míg körülöttem szürke, néma csend,
    Szerelmeimről megemlékezem.

    Míg a halál kegyetlen angyala
    Csontos kezével lassan elcsitít,
    Megáldom azt, ki hozzám jó vala,
    És nem sajnálta tőlem csókjait.

    Kezem hűlő szívemre fektetem,
    S míg az utolsó rímet keresem –
    Megáldom önt is, édes gyermekem,
    Mert nem szeretett engem sohasem.

    Ne jussak az eszébe sohasem,
    Kit a halál örök homályba von,
    Ki most itt fekszem némán, csendesen,
    Egy el nem csókolt csókkal ajkamon.

  • Heltai Jenő: Tubarózsák

    Ha majd a gyászos elmúlásnak
    Örök homálya rám borult,
    Küldj a síromra, én szerelmem,
    Egy tubarózsa-koszorút.

    Mikor a csöndes temetőre
    Csillagsugáros este szállt,
    Az hintse, szője álmaimba
    Szerelmes, édes illatát.

    Éjfél után, fehér kísértet,
    Sötét síromból fölkelek,
    És elborítok csókjaimmal
    Minden virágot, levelet.

    És visszatér kihűlt szívembe
    A boldogság, a szerelem,
    És rátalálok csókjaidra
    Egy-egy virágon, levelen.

    És mámoros, vad szenvedéllyel,
    Miként ha vámpír szívna vért,
    Úgy tapad ajkam a virágra,
    Amelyet ajkad csókja ért.

    Rácsókolom bolond szerelmem,
    Mely még a sírban sem lohad,
    S lecsókolom e szűz virágról
    Forró, szerelmes csókodat.

  • Heltai Jenő: Halál

    Hiába küzdesz és igyekszel,
    Meghalsz, barátom, te is egyszer,
    Meghalsz te is, mint annyi sok más,
    Kiről rosszat beszélni szoktál.

    Mondják, e szörnyű elmúlásban
    Többrendbeli vigasztalás van,
    Valóságos vigalmi ünnep,
    A földi gondok, hogy beszűnnek.

    Kik életedben megtagadtak,
    Most könnyet ontanak miattad,
    Fogadd az elkésett malasztot,
    Bár nincs belőle semmi hasznod.

    Kiket szerettél, kik szerettek,
    Kik szeretettel tönkretettek,
    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát nem zavarják.

    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát mért zavarnák?
    Ki oly forrón csókolni tudtál,
    Csókolni többé úgyse tudsz már.

    Szerelmesen nem suttog ajkad,
    Vasalt nadrág sincs már terajtad,
    Magadra hagytak végre, végre,
    Isten megáldja őket érte!

  • Illyés Gyula: Don Juan megtérése

    És amidőn elkezdtem haldokolni
    és föltéptem az inget mellemen
    s vénen is anyámszülte meztelen
    hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni,

    mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben
    siketedés tenger-moraja kélt
    s szívemet is – még egy kis melegért –
    kitakartam s végleg megszégyenültem:

    ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak
    kiszolgáltatottságunk a hiú vigasznak,
    hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz

    asszonyunk most választódik ki; az,
    ki oly türelemmel mossa le szennyünk,
    mint az az első, kitől megszülettünk!

  • Illyés Gyula: Két fele ver a szív…

    Két fele ver a szív, egy igen és egy nem.
    Harc ez is – de kell szebb?
    Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen
    halál nem felel meg!

    S a kegyes szerelem – ha egy szabadabban
    szaladó ütemre
    ráfelel egy lágyabb, akár e dalokban,
    háláját üzenve.

    A tenger a földdel, föld faggyal vitázik,
    ti nők a halállal.
    Öletekig csap, de felfutva odáig,
    tajtékkal aláhull.

    Ő dob tefeléd is, ígéri, öledben
    harcát ha kivívta,
    tanyát verve benned, üresen hagy engem,
    ha egy pillanatra.

  • Illyés Gyula: Egy sápadt nő egy kis szobában…

    Nem volt riadalom a pusztán,
    amikor megszülettem én
    váratlanul, hivatlanul tán
    halottak estelén,

    novemberben, halottak napján,
    gyertyagyújtáskor, amidőn
    fejfák tövén a puszta népe
    künn térdepelt a dombtetőn,

    harangszókor, mikor a szomszéd
    falvak magas sírkertjei
    hirtelen testvér-őrtüzekként
    elkezdtek fényleni.

    A völgyben egy kis házban akkor
    szédült nehéz kínra anyánk.
    Elképzelem a téli tájat
    és azt az éjszakát:

    egy sápadt nő egy kis szobában
    s körül a komor hegytetők
    ormán villogó koronákként
    lobogó temetők.

    Körül a halál diadalma,
    gyertyás, kísértő ünnepély
    és lent egy váratlan sikoltás
    a párás völgy ölén.

    Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
    és lentről a völgy, mint meleg
    tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
    sikongó életet.

    I