Ki üdvözűlten porladok a földben,
Isten előtt kevésnek bizonyultam.
Címke: halál
-
Pilinszky János:Zárójelben
Apa, meghaltál.
Anya, halott vagy.
Tanítsatok meghalni engem is,
ahogy beszélni, járni megtanultam
valamikor. (Azt hiszem, tőletek.) -
Pilinszky János: Vers a halotthoz
A perc a percnek tükre csak
és tartalmuk csakis te vagy,
magadra hagyva meztelen, –
lehullt a nyugtalan lepel:
a megmásító mozdulat.Itt vállalnod kell önmagad,
itt nem lóbálhat rongyokat
örök valód fölött a szél.
Maradsz örökre kőkemény
s lezárt, akár a kárhozat. -
Pilinszky János: Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet. -
Pilinszky János: Piéta
Ferenczy Béninek
Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkőlt érzékeid.Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,hogy méltó lehess a halálhoz,
ki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott. -
Pilinszky János: In memoriam N.N.
In memoriam N. N.
Te férfiaknál férfiabb,
te bátraknál is bátrabb,
legalább szégyelted magad
megadni a halálnak?
Az esztelenűl gyönyörű
és kőszivüre égett,
hogy roppant meg a súly alatt
gyönyörű szüzességed?Valamikor, te nyomorúlt,
még hitted a szerelmet!
Most élősdiek seregét
etetheti a tested.
Kit nem vigasztalt senki se,
most betömi a szádat,
a magányosan zokogót
a tömeges gyalázat.Elterülve a többiek
földes-agyagos ágyán,
közösködőn és mocskosan,
velőtrázón paráznán
soha se lettél volna több,
mint férgek között féreg?
S nem csupán itt, a föld alatt
veszett el vad szemérmed?Te életfogytig lázadó,
valóban ennyi volnál,
nem több a csontig élvező,
levetkező halottnál?
Saját végeddel kérdelek:
a gőggel égő évek,
az olthatatlan büszkeség,
ha végül úgy se véd meg,az egész életünk mit ér?
Szólj, rovarok arája,
ha öröklétre születünk,
mért halunk meg hiába? -
Pilinszky János: Miféle földalatti harc
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap? -
Radnóti Miklós – Előhang egy „Monodrámához”
Kérdeztek volna magzat-koromban…
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, –
ellenemre van!És mégis itt vagyok.
fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.A vörheny és kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, –
aztán kiköpött a tó…S a sziv, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál… ó miért? S a bimbózó virág-
nem nyíllik még ki husomban a rák.Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még süldőkoromban.
S mindjárt feleltem is :
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudja mért.Szellőtől fényes csúcsra röpit fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.A madár tudja tán , hogy mi a szabadság
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.A hegyek tudják hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhánelheverő hegyek…Hegy lettem volna, vagy növény , madár…
vigastaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már
az alkotás is rámszakad.Kérdeztek engem? Számbavettek.
ĄÓ, a szám… a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyülöl, nem szeret,
csak-megfojt.Nézd én vagyok. Nem egy , nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök, én én vagyok, én én…
megcsuszom a végén!Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagyok magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
segits vigasztaló, pillangó gondolat!Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök inganak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
Érik bennem , kering a halál.Ring a gyümölcs, lehull ha megérik.
Füstölg a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.Sűrű erdő kerit, porfelhőben a távoli nyáj.
Porfelhőben a távoli nyáj. Porkoszorus katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!Lélek vagyok. Élni szeretnék!
-
Radnóti Miklós: Razglednicák
1.
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.1944. augusztus 30., a hegyek közt
2.
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.Cservenka, 1944. október 6.
3.
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.Mohács, 1944. október 24.
4.
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.Szentkirályszabadja, 1944. október 31.
-
Radnóti Miklós: Hajnaltól éjfélig
Istenhegyi jegyzetek
Röviden
Barátaim, ha rövid a papír
az ember akkor apró verset ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék.Hajnal
A szálló porban az úton
még csak a hajnali szél kanyarog.
Övig mezítlen férfiak
állnak a fényben arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.A ház előtt
A világot már nem érted,
s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
Esni kezd s a sarkon egy
kövér asszonnyal trécsel egy
kisértet.Lapszélre
Fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd.
S finom fehér fapor pereg
a versre, melyhez épp
egy-egy szállongó sort vetek.Gyermekkori emlék
Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
jobbra a konyha, kérj magadnak, –
bíztat rokonom, a jó Eduárd.
S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,
zsírba mártogatott kenyerekkel
settengek és a konyha-némberek
szivét lágyítva hangosan nyelek.Nyolc óra
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
s máris jön a hold.
Hintázik az alma sötéten az ágon,
szél söpri a port.
Készülj. Egyedül, egyedül esel át
a halálon.Később (Sírfelirat)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
ime.S majd így tünődöm…?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, – az
megmaradt?Este lett
Este lett a vén tető aszú
fájában alszik most a szú.
S a ringató homályban ringó
virágon dongat még a dongó.
Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
szagosat fú felém egy jázminág.Bűntudat
Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek
felnézni most. Csak várok és sunyítok;
kezemre ütnek-é a régi mesterek?Éji mozgolódás
Halálra rémiti
a rég alvó fasort
egy felriadt kuvik.
A tócsa loccsan és a hold
a víz alá bukik.Éjféli vihar
Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
felhallik egészen a házig.
Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
gyorslábu kis őzre vadászik.1938
