Címke: halál

  • Nagy László, Végakarata: tűz

    Ferenczy Béni halálára

    Égbolt se billen, föld se hasadoz,
    nem inognak a kristályok szimmetriái,
    az iszonyún száguldozó
    fény se lesz inaszakadt,
    és keringnek rendben a vas
    legbelső tündérei
    a betörhetetlen magok körül,
    a végtelen lényeg körül,
    s nincs jele szomorúságnak
    porban se lángban, csak rajtam,
    de ti nyertetek, ujjongjatok,
    idegen erők,

    hiszen végül is hozzátok pártolt,
    átváltozott Ő, a Szelíd,
    s már törvényetektől irgalmatlan:
    előtte tűz és mögötte jég,
    a jégesőt veti belénk,
    előtte tűz, és kezében rózsával
    megindul a tűznek,
    megy vakmerő-fönségesen,
    mert álma, végakarata: tűz.

    Bűvöli már a tűz,
    s nem a leonardói piros palást,
    de a tűz, ama dördülő,
    felragyogó villám-kehely,
    hol a tisztaság véglegesen
    magára talál, és emléktelenné
    hamvad el a kín,
    a hideg titánium-szög meg a csont,
    és jaj nekünk: kék szemeit
    kereshetjük már holtunkiglan,

    ásványi kékből, égből
    nem süt ránk semmi szeretet,
    és a nefelejcs se adja vissza
    Béni szemeit soha,
    az a kör széjjelrobbant,
    melegedni nincs hely, siratjuk –
    siratjuk magunkat, mert megvert
    végzete varázslatával,

    s nagy művön izzadunk,
    alkotunk magunknak halált,
    hánytorgót, légszomjasat,
    kibírhatatlanul irgalmatlant –
    előre, fiúk,
    a szerelmes életen át, az emberevő
    lángoroszlánok közé,
    vagy a rohadás zápora alá,

    beilleszkedni bátran
    a múlhatatlanság szerkezetébe,
    új lehetőség, valószerűség
    túl a fekete zászlón,
    ahol a Mester kezei dörögnek –
    itt most minden homály,
    egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
    fiúk, előre!


    ,

  • Nagy László, Lorca

    Álmodom a csodák korát,
    hol a halál se halál,
    kaszabolt fejek, ti dicsők,
    véres hó suhog alá.

    Hol a szalagok közt tovább
    dalol a metszett torok,
    zsugorodnak zsoldos-pofák,
    rogynak a ló-tomporok.

    Hol a tépett haj s hó-zene
    seregre tébolyt hozó,
    tábortüzek fulladnak el,
    s nem tud elállni a hó.

    Királyi arc attól bomol,
    fekélye minden pehely,
    hol naiv álom teljesül,
    bűnös a bűnért felel.


    ,

  • Nagy László, Vérugató tündér

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!
    Fehér vagy, mint a jég verése,
    zuhansz vaságyra, jégfehérre.

    Ráfekszik szívemre a sorsod,
    csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
    Véren, zúzmarán túl tavasz van,
    lesz-e még nyár – kérdem magamban.

    Aranyeső tündököl sárgán,
    árva vagy, itt maradtam árván.
    Mint pirkadatban őrült álom,
    szél dobol gyulladt mellhártyádon.

    Tüdődön láthatatlan térdek
    rengetik bölcsőit a vésznek.
    Favirág habzik – s te letüntél,
    világos vért ugat egy tündér.

    Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
    csírázik itt az átok átkot.
    Forgok arcomon új pecséttel:
    új tehetetlenség dühével.

    Nikotin ikrásodik számban,
    a csikkek szétmásznak szobámban.
    A szesz kék tüzein keresztül
    idegeim lármája zendül.

    Alkohol nincs, ami ledöntsön,
    valami szörnyűt tervez az ösztön!
    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!

    Kitárva fejednél az ablak,
    nyitok ajtót a léghuzatnak.
    Mintha a szél fújna egy holtra,
    nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

    Tulipánt hozok, meg se látod,
    álmod a morfium, s virágod.
    Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
    lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

    Csak elmész, elzengnek a szárnyak,
    s marad a vérhomály utánad.
    Érted már félig megszakadtam,
    tündérem, ne légy irgalmatlan.

    A földi szerelmet ne vesd meg,
    ne vidd a Semmibe a tested.
    Hiszek, s hitemet levagdalja
    tündéri fintorod hatalma!

    Csalogatlak sírva magamhoz,
    te csak a halálhoz ragaszkodsz!
    Nappalom, éjjelem tiéd lett,
    te csak a temetőt ígéred!

    Fényleni éretted akartam,
    te az észt rombolod agyamban!
    Szeretni tehozzád szegődtem,
    te sírkövet faragsz belőlem!

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!


    ,

  • Nagy László, Halálig tiszta

    Nagy Lajos emlékének

    Csöndet parancsoltak rád is a kínok,
    s jelesek sorába lefeküdtél.
    Becsaptál bennünket: érzem, a sírod
    nekem a nehezebb, aki fönt él.

    Többé nem ijeszt a jégfehér-színű
    klinika s a magány már sose bánt.
    Eldajkál már téged, te kisded-szívű,
    e föld, e holtunkban kedves anyánk.

    Bizony, az érzékek: az ötös szentség
    jegyében vetettél igaz betűt.
    Hallottad döngeni törtetők lelkét
    dobokon, hogy a fül megsiketült.

    Tudtad, az atléta-termet, a szív is
    elromlik idővel s jön a halál.
    Miért hát a kincsek, minek a hír is!
    Halálig árva és tiszta valál.

    Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
    nekünk is bajos, mert visszük igád,
    vért amíg bírnak pumpálni a szívek
    s nem jegesednek az artériák.

    Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.
    Ne tudj már sírni a virág alatt.
    Emléked gyönyörű birtokunk, s védi
    vashűség, álkulcsra néma lakat.


    ,

  • Nagy László, Téli látomás

    Beteg vagyok, már holnap meghalok,
    ellöktek engem tüzes angyalok,
    terítettek fagyra, veszendőbe,
    lélektelen nagy kopár mezőre.

    Száll egy madár, szénfekete kánya,
    felém ragyog csapkolódó szárnya,
    előre rúgja lábát, ideszáll,
    körültipegve bátran megcsodál.

    Ugye, a szemem szép csecse-becse,
    a dögmadárnak tükrös csemege?
    Azt várod, hogy élve fölkínálom,
    mint cseresznyét fehér porcelánon.

    Amíg élek, te légy alázatos,
    koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
    amíg élek, hadd bolyongjon álmom
    hazámon és a fekete lányon.


    ,

  • Baranyi Ferenc: KÖRÖZVÉNY

    Ezerkilencszázhetvenkilenc
    október tizenharmadikán
    fölegyenesedett a kertben
    és lopva szétnézett az apám.

    Az ásót földbe ütve hagyta,
    mintha csupán a boltba menne,
    s mivel kezén is, homlokán is
    zavarta őt a munka szennye:

    megmosdózott a locsolónál –
    nyitva maradt nyomán a vízcsap –
    s úgy lopakodott ki a kertből,
    mint aki percre távozik csak.

    Aztán – mikor senki se látta –
    egy alacsony felhőre lépett
    és nekivágott kiskabátban
    a magasságos őszi égnek,

    amikor rájöttünk a cselre:
    már nem tudtuk követni szemmel.

    Fogják meg! Ott! A földi létből
    kereket old egy öregember!


    🕊️

  • Pierre Patrix: Sírversem

    (Heltai Jenő fordítása)

    A kő előtt, utas, pihenj meg egy kicsit.
    E fölirás alatt irója nyugszik itt.
    A sír szélén megállt s megírta búcsuversét,
    Hogy földi hamvait e vers alá temessék.
    A siratót, amely dus könnyeket fakaszt,
    Ő maga mondta el, nem bizta másra azt.
    De mégse várd, utas, hogy most közölje véled
    Erényeit, nevét, hogy élt, miből mivé lett,
    Ki volt ő és ki nem, hogyan, miért, mikor,
    És véle mit veszit, amelyben élt, a kor,
    Sem azt, földünk mi bús, mert mennybe szállt a lelke
    És azt a nyájas Ég magához úgy ölelte,
    Mint szép, új csillagot, mely büszke lánggal ég.
    Nevetséges beszéd! Hazugság, zagyvalék.
    Megrögzött bűnös ő, siralmas kis poéta,
    Kalandok, átkozott szerelmek martaléka.
    A hiuság, a vágy hitvány játékszere,
    Nem bölcseség, tudás, jámborság ékszere.
    Miért faragtad őt ilyennek, Istenem?
    Vétkezni jól tudott, de megjavulni nem.
    Utas, most menj tovább, de mondd el halk imád:
    Magáért mond imát, ki érte mond imát.

  • Heltai Jenő fordítása: A három holló

    (Régi angol népballada)

    Jegenyefa tetejében
    Három holló feketében,
    Feketénél feketébben.
    Szólt az egyik rekedten:
    „Jó pajtásom, mit eszünk ma?
    Három napja nem ettem.”

    Zöld mezőben véres mente,
    Vérbefagyva egy levente.
    Három éber, jó kopója
    Lábánál ül, őrzi, ójja.
    Három büszke sólyma
    Ott kering a feje fölött,
    Védi, őrzi, ójja.

    Alkonyatkor, estidőbe,
    Odajött a szeretője.
    Jaj, de karcsú, jaj, de szőke.
    Ráborult a kedves holtra,
    Piros sebét megcsókolta.
    Fölemelte, ölbe vette,
    Puha földbe eltemette.

    Mire elbújt már a hold,
    Már a lány is halva volt.

    Adjon isten minden igaz
    Jó embernek jó időt,
    Ilyen kutyát, ilyen sólymot,
    Ilyen kedves szeretőt.

    1891

  • Heltai Jenő: Kérdőív

    Mikor elnémul megkínzott szíved,
    Eléd teszik a nagy kérdőívet.
    Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
    A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

    Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
    Az életedet hol hibáztad el?
    Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
    Felelj! Tudod az átkozott helyet?

    Ha menned adná isteni csoda,
    Mondd: visszamennél még egyszer oda?
    Veszett fejszének hajszolva nyelét,
    Az út robotját újra kezdenéd?

    Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
    Megfutni mernél még egy Marathont?
    Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
    Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

    Miért? Miért? Új célokért? Avagy
    Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
    Hogy elfelejtve minden régi kínt,
    Rimánkodhass és harcolhass megint?

    Ezért a díjul zsugorin kimért
    Keserves, édes, pici életért?

  • Heltai Jenő: Az utolsó óra

    Halottas órám hogyha eljövend,
    Hűlő szívemre fektetem kezem,
    S míg körülöttem szürke, néma csend,
    Szerelmeimről megemlékezem.

    Míg a halál kegyetlen angyala
    Csontos kezével lassan elcsitít,
    Megáldom azt, ki hozzám jó vala,
    És nem sajnálta tőlem csókjait.

    Kezem hűlő szívemre fektetem,
    S míg az utolsó rímet keresem –
    Megáldom önt is, édes gyermekem,
    Mert nem szeretett engem sohasem.

    Ne jussak az eszébe sohasem,
    Kit a halál örök homályba von,
    Ki most itt fekszem némán, csendesen,
    Egy el nem csókolt csókkal ajkamon.