Férfiként: halálraítélt.
Megfogni neszeit az éjszakának.
Zuhanni, zuhanni mint a kő!
Arcom csontján a rés,
Hiányod miatt tátong.
Szememet feléd fordítom,
Lepergett húsomból kikelt
Szirmokat szórok nyomodba,
Mert most tudom,
Most már tudom,
Hogy múltamba belevesztél.
Befagy a szám,
Megpüffedt ajkaim között
Holdarcod ívét hordom,
Magamba beépítelek.
Sírgödör szélébe kapaszkodó
Fű hajad selyme fáj.
Forrás: Magyarul Bábelben
Révész voltam,
boldog voltam.
Halott
lelkek
közt
hajóztam.
Hordtam át
halottakat,
most
már
vihetem
magamat.
Vinném,
vinném:
már
nem
lehet,
elúsztattam
lelkemet.
Halott lelkű
hajós vagyok:
halott hajók, halott hajós.
Forrás: Magyarul Bábelben
Gondűző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondűző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet, hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor tanítja húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor tanítja elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!
Pápa, 1842. április
Forrás: www.eternus.hu / Petőfi Sándor: A borozó
Leőrölve a nap; de a falak merő
imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
a csillár, plafonra vetítve az üveg
redői, ráncai; a belső fénykörön
rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.
Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
sík fekete formák ködlenek, mintha holt
maradék emlékezetében. Eleven
húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.
Óralap világít: nem merek elaludni.
Álmom helyiségeiben vár a halott:
a díványon kuporog szokott helyén,
vagy menni készül: igazgatja kötött
szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.
Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
álomba szédülök, melyből újra és újra
felver a villámlás: a foszfor égre
kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.
Forrás: Magyarul Bábelben
Borostyánkőbe zárt bogár,
még látszik hajszálgyenge csápja,
belezárta a lágy halál
a kemény hallhatatlanságba.
Itt csillog mint üveg mögött,
egykori vergődése hol van?
sírt, bogárhangon zümmögött,
elszállt a sírás, mondd meg hol van?
bezárva, páncélos halott,
örökre rajta díszruhája, –
az a kis lélek van, ha volt,
köröz hangtalan zuhanása.
1959
Forrás: Magyarul Bábelben
Katonája a mindenségnek,
bakája a nyomorúságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellő erejébe
visszahelyezzük a halottat?
Forrás: Magyarul Bábelben
elárvult utolsó poharad üveged
leltárba veszik csigolyádat
késpengeélű mosolyodon
bakanccsal járnak körömcipőben
magukra húzzák ingedet
meglékelik a koponyádat
kifosztják koporsó-szavaid
ítéletedben dáridóznak
halálod kilóra mérik
lázadásod lábnyomában
magántócsával beérik
szabadság elárult szegénylegénye
halálodban is hontalan
el ne költözz a temetőből
kilakoltatnak koponyádból
selyemnyakkendős döglegyek
Forrás: Magyarul Bábelben
… Fent ék alakban vonulnak a darvak…
Nem is tudom miért fáj úgy nekem
ez az éles, tragikus ék alak…
Érzem talán: ez lesz a végzetem.
Ha egyszer ősz lesz,
és értem küldenek a csillagok,
mint Lohengrinért: csoda-táltoson,
amikor meghalok:
daruvá változom.
És jönnek majd a többi darvak,
körüllebegnek, szárnyra kapnak,
s amíg lent elsirat az ének,
a végtelenbe elkísérnek.
Valaki akkor feltekint az égre,
nem tudja mért, de könny szökik szemébe:
… fent ék alakba vonulnak a darvak.
Forrás: Lélektől lélekig
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
böjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.
Forrás: Lélektől lélekig
