https://verskucko.com

Címke: halál

  • Gyurkovics Tibor: Lebegés

    Csak arra emlékszem hogy éltem
    aztán arra hogy meghalok
    lebegtem a homályos fényben
    de tudtam – a tiéd vagyok.

    Forrás: Gyurkovics Tibor versei.

  • William Shakespeare: XII. szonett

    Számolva az óramondó időt
    S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
    Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
    S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

    S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
    Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
    S hogy hág kévék ravatalaira
    A borzas-ősz szakállú nyári zöld, –

    Sorsodat nézem, a szépségedét:
    Útja a romboló időn visz át,
    Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
    S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

    S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
    Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XIII. szonett

    Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
    Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
    Készülj gyorsan közelgő véged ellen
    És add át másnak édes alakod.

    Kölcsön-szépséged így lehet örök
    Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
    Újjászületnél s édes gyönyöröd
    Édes sarj nyerné egykor örökül.

    Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
    Ha hű gond megjavíthatja, mire
    Felzúg a tél viharos szele, vagy
    A halál örök, fagysivár dühe?

    Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
    Hadd mondja ezt a fiad tereád!

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Tánya szép volt

    Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
    Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
    A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
    cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

    Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
    „Ég veled, kis boldogságom! – mert én mással esküszöm.”
    Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
    mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

    „Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
    Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!”
    S szól a harang… nem imára – esküvőre hívogat,
    megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

    Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
    Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
    Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp…
    Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

    Jobbágy Károly fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Vállat vonunk

    Kis csemetefa satnyul az uccán,
    a ház előtt.
    Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
    Este, amikor senkise látja,
    kilopódzom hozzá börtönömből
    s melléje lépek.

    Nyirkos szelek hátán lovagolva
    zörgő levelek menetelnek…
    A szomszédéknál veszekedés van;
    nyárikonyhájukból keserű füstöt
    csap ki a szél.
    Messziről harangoznak.

    S mi csak állunk az értelmetlen estben,
    mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
    Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
    kicsit közömbösen:

    Meghalunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Szeretők

    Halántékuknál óra: fémvirág,
    ketyegve hullik mérges harmata.
    Csillaghullásos most az éjszaka,
    az ég suhog, mint óriási ág.

    Ha már az ember kisded nem lehet,
    mint föld a ködben forog, hánytorog,
    a percek verik, mint meteorok
    a tengert, mint a Krisztust a szögek.

    Ha már a férfi gond füvén legel,
    csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
    Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
    Az asszony vár és vágyakban delel.

    És ingecskéje lágyan fönnakad
    a csípején, már nem tudsz ártani
    idő, halál, már alvó lábai
    megébredtek és világítanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dorombolások

    Arra lettél, hogy simogassanak:
    Örökös kölyökmacskának születtél.
    Simogatásból szőtték magadat
    hogy egyetlen simogatás lehessél.

    Játékaim jósága te lehettél,
    nem aki voltál, de aki vagy.
    Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
    Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

    Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
    Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
    hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

    szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
    egy másikhoz magaddal közelítesz.
    Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

    Arra lettem, hogy simogassalak.
    Egy örök kölyökmacskáért születtem.
    Hogy körbedoromboljam hátadat.
    Hogy simogatásom hasad lehessen.

    Játékaid jó fényét én leheltem,
    s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
    rólam. Csutkalovam le ne vessen,
    nem táltosló, de táltosan szabad.

    Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
    Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
    Elvesztheti a tengert a hajó?

    Csak ha meghalnék! De semmit senkinek
    mindenségünkért! S ha elveszítelek
    magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

    És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
    Csak az én holdam, csak a te napod.
    Azért még kihavaz, hoz az akác
    szemed fényéből egy-egy csillagot.

    Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
    Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
    Halálzok, halálzom és halálsz:
    élsz. Én is. Addig él, ki halott,

    mint ez a halandó állatfaj, az ember.
    Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
    -sötétségfények. Egy virágos ág,

    az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
    fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
    nyújtózkodó, őstejút-macskaság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Falevélen talált sanzon

    Igen, és egyszer meghalok
    és nem leszek, csak puszta név,
    vagy az se, falevélvacok
    résekből egy szín visszanéz,

    nem lát meg ember, se madár,
    te sem, pedig: súgom “vagyok”,

    • bár torkom sincs, s hangom, akár
      az augusztusi csillagok,

    elég a lombbal, mielőtt
    szólhatnék… Fű, hamu dadog.
    Simítsd meg majd a levegőt
    testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Rondó

    mert aki Téged megtalált, életet talált.

    elvetted tőlem a halált
    és adsz helyette életet
    napról-napra; napról-napra
    köszönöm és bocsátom meg neked,
    hogy elvéve tőlem napról-napra
    a jól megérdemelt halált

    – adsz béke helyett örömet:
    veszendőt az örök helyett,
    elvéve tőlem a halált

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kalap

    Egy kalapról szól ez az ének
    s e pár együgyű fura rím,
    figyeljenek reá szelíden,
    ó, hölgyeim és uraim.

    Gazdája csákót tett fejére,
    de ő a fogason maradt,
    az előszoba fogasán volt
    ez a kalap,
    egy szürke, fess civilkalap.

    Azóta várt, várt az urára,
    unalmas volt az élete,
    bélése csöndesen kifeslett,
    szélét fehér por lepte be.

    Bizony megvénült és megőszült,
    olyan volt, mint egy lomha agg,
    hogy bóbiskolt a bús homályban
    a vén kalap,
    a vén és elzüllött kalap.

    Egy légy repült reája néha,
    de mindjárt tovább ballagott,
    majd egy dühös moly hullt beléje
    s rágcsálta a rongy szalagot.

    Egy szúnyog jött s azt mondta: zizü,
    zizü, bölcsen ezt mondta csak
    s várt ősszel, nyáron és tavasszal
    a jó kalap,
    a jó és hűséges kalap.

    Később édes lakást vett benne
    egy önző és mogorva pók
    s ekkor kitörtek a szivéből
    keserű, fájó, furcsa szók.

    Mi lett belőlem, boldog isten,
    a sors haragja hová csap?
    Voltam civilfej koronája,
    én bús kalap,
    koldus és gyászoló kalap.

    Mult éjjel a gazdája távol
    tűzben, viharban elesett.
    A kalap szíve összedermedt
    s sírdogált is egy keveset.

    Aztán egy szél a földre lökte,
    holdfényben égtek a falak…
    Így halt meg az előszobában
    szegény kalap,
    szegény, szegény, szegény kalap.

    Forrás: Lélektől lélekig