https://verskucko.com

Címke: halál

  • Szabó Magda – Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.

    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.
    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.

    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.

    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Byron – Egy újfunlandi kutya síremlékére

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Ha új lakót kapnak a temetők,
    nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
    a gyász pompázik szoborrá virulva
    és az elhunytat zengi név meg urna:
    nem azt, aki csakugyan volt, hanem
    akinek kellett volna hogy legyen;

    s a szegény kutya, a leghűbb barát,
    ki boldogan áldozza föl magát,
    kinek szíve gazdája szíve volt,
    dicstelen hull el, bármilyen derék,
    s földi lelkét megtagadja az ég:

    míg az ember, hiú féreg! csodákat
    s kizárólagos eget kér magának.

    Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
    rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
    aki kiismert, undor tölti meg
    tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

    Szerelmed kéj, barátságod csalás,
    szavad és mosolyod képmutatás!
    Neve nemes csak megromlott csírádnak,
    rád pirít minden becsületes állat.

    Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
    menj tovább – nem fajtádnak tiszteleg:
    barát emlékét őrzi ez a jel;
    egy barátom volt csak – s az itt hever.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Csorba Győző: Carmen lugubre

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Tizennégyéves volt és félkegyelmű
    és pösze is volt még szegény,
    szegény Kati! – riadó bánat
    ijedezett a két szemén.

    Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
    mint vágya olykor súgta már,
    aszott testére vőlegényként
    reáfeszült a rossz halál. –

    Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
    ölén hagytátok hamvatok,
    félelmes nászéjszaka volt ez:
    a halál alatt egy halott.

    Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
    és szűz maradt a nász után,
    mégis fogant zsengécske méhe:
    enyészet és örök hiány

    támadt belőle, s óriásra sarjadt,
    s falánkul anyját falta fel.
    – Fülem körül hűs, tiszta hangon
    a más-útú rend énekel. –

    A nevét mondom és a halált mondom,
    és nem hiszem el, nem hiszem.
    És újra hallom köhögését
    a visszhangos, mély semmiben.

    Már Isten első bölcsei között van,
    nyelvéről kristály-szó pereg,
    – nagyon fehéren lát az Isten
    és feketén az emberek.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Késő kérés apámhoz

    Hanyattfekszel; a melleden
    összekulcsolt két kezedről lemállott
    a gyönge hús. Könnyen-síró,
    apró szemednek nyoma sincsen.
    Tudom, tudom,
    hiszen tizennégy éve már. –
    Bennem azóta hódító erők
    bő-terebélyű fája nőtt,
    harcoltam a sírásó-emberek
    gonosz hadával, s győztem.
    Téged szelid víz, gyámoltalan férgek
    roncsoltak el, szegény apám!

    Most minden erőm hiúsulva,
    elmetszve minden ifjú izmom,
    s itt állok valakivel
    égnek tárt arcod előtt.
    Ugye látod?
    Fehér, fészek-szívű leány.
    Ő az, tudod, kivel reméltem
    neked magot támasztani,
    de szorgos, ügyes élők
    gyorsan helyemre álltak.
    Ugye hallod
    elvetélt unokáid zokogását?

    Élőnél lehet tehetősebb élő,
    de halottnál nem.
    Én csont-apám,
    te mozdulatlan,
    segíts a mozgók ellen!
    Most visszabújok hozzád,
    mint az öledbe bújtam,
    amikor még együtt aludtunk.
    Meredj a merénylők elé,
    ellenkezésük törd meg,
    nézz minket össze holt szemeddel,
    ne szakadhassunk széjjel,
    tetteiden az állandóság
    bélyege: védj meg minket!

    Szegény apám,
    te óriási,
    én csont-apám,
    te győzhetetlen,
    mutasd meg, hogy az apám voltál!

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Ijessz rám

    Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga,
    és szürke a világ: beleesett a sárba.
    Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem,
    mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben.

    Most nincs tragédia és komédia sincsen,
    mert mérték nélküli s határozatlan minden,
    és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék,
    és nem tudom, mi ez: a lét-e, vagy a nemlét.

    Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! –
    a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás,
    a múzeumba tett szerszám herélti sorsa,
    ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa.

    Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen
    mámort, futást, imát nem kell magamra vennem:
    mint vak szeme előtt hiába integetnek,
    hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg.

    Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek:
    ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg,
    ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek –
    élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Christina Georgina Rossetti – Nyugalom

    Ó Föld, temesd be súlyosan szemét,
    édes, fáradt szemét, Föld, zárd le halkan.
    Vedd körül: meg ne hallja, mennyi jaj van,
    és mennyi vad röhej száll szerteszét.

    Nincs néki immár kérdés és beszéd,
    boldog hiány takarja e talajban.
    S felejti, hogy mi fájt sajogva hajdan,
    a hallgatás oly üdv, akár az Ég.

    Homály emelje, fényes délnél élőbb
    és csönd, a legszebb dalnál is zenélőbb.
    A szíve úgy figyel rá, hogy megállott.

    Dajkálja az öröklét hajnaláig
    mély nyugalom, s ha ébred majd az áldott,
    érezze azt, nem is tartott sokáig.

    Kosztolányi Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Nincs több

    Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
    az a bizonyos merev tekintet,
    mely szigorú, akár a nap,
    és berajzolja komoran
    és ugyanakkor fényesen
    a vágóhidak és a földi királyok
    színehagyott, szomorú méltóságát.

    Ezek a szemek,
    egyedül eme pillantások
    méltóak észrevenni a halált
    és a virágok átöltözködését.

    Egyedül
    ők tudják elkiáltani
    a világ minden bánatát, és egyedül
    ők tudják elhallgatni Isten titkát
    szemközt a lincselő tömeggel.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Garay János: Harczban haldokló magyar

    Folyj ki, folyj ki vérem,
    Múlj el életem!
    A hazáért halni
    Szép halál nekem!

    Nagy s kemény volt a harcz,
    Vért kívánt s halált,
    Vérre, áldozatra
    Engemet talált;

    Ah, de édes a vér
    S e halál nekem:
    A magyar hazáé
    Lett a győzelem!

    Győzedelme magvat
    Fog teremni még,
    Téged, szent szabadság
    S boldog egyesség!

    Legdicsőbb jutalmam
    Ez lesz énnekem,
    Folyj ki hát, folyj vérem,
    S múlj el életem!

    Forrás: Arcanum