Címke: hazaszeretet

  • Juhász Gyula: Avató vers

    Öreg fiúk, a régi iskolában
    Álljunk meg csöndben ez emlék előtt
    Idézve eltűnt arcokat, merengőn
    Járjon be lelkünk távol temetőt.
    Ó emlékezzünk az elment fiúkra,
    Kik innen együtt indultak velünk,
    De ők a kora sír ölébe hulltak,
    Hogy megmaradjon a mi életünk.

    Öreg fiúk, zárjuk szívünkbe őket
    S a zászlót, mely kezükből porba hullt,
    Emeljük újfent tündöklő magasra,
    Legyen jövőnk szép, mint a drága múlt!
    A szörnyű leckét ne feledje senki,
    Nem hullhat meddőn annyi büszke vér,
    Mutassuk meg, hogy újra nagy, egész lesz
    Magyarország, az áldott, szent kenyér!

    Öreg fiúk, fogadjuk meg ma nékik,
    Hogy folytatódik a történelem
    S találkozunk megváltott lelkeikkel
    Egy boldogságos magyar ünnepen!

    Forrás: MEK

  • Radó Antal: A pesti Szabadság-téren

    (Október 6-án)

    Az óriási, sárga ház,
    Hol hajdanában annyi gyász
    meg annyi jaj fakadt,
    Ahonnan annyi szörnyű vész
    És kő-lágyító szenvedés
    veré az eltiportakat;

    Hol csúf odú meg pincebolt
    Hősök siralomháza volt
    s gaztettek színhelye,
    Amelyről ha csak olvasnánk,
    Káromkodásra nyílt a szánk,
    s undorral lett szívünk tele:

    Eltűnt hát az Újépület!
    És ím, hatalmas szép teret
    alkottak a romok helyén,
    S egymásután kerül oda
    Palota mellé palota,
    s szenny helyébe fény.

    És – óh öröm! – az ifjú tér,
    Hol annyi könny foly s annyi vér,
    Szabadság-tér leve,
    S – óh diadal! – ahány az út,
    Mely mint sugár a térre fut,
    mindannyin egy mártír neve.

    S a téren, azt rebesgetik,
    Majd egy szobor emelkedik,
    fenségben és dicsőn:
    Szabadság-hirdető szobor,
    Nagy és csodás, mint az a kor,
    melynek jelképe lőn.

    S azt mondják, hogy mártírjaink
    Fel lesznek rája írva mind
    márvány- vagy érclapon,
    És évről-évre ifjú, agg
    Elébe zarándoklanak
    egy szent emléknapon.

    Járok-kelek az utakon
    S a hősök nevét suttogom,
    és áldom hamvaik porát,
    S boldog vagyok köröskörül,
    Hogy ama ház köveibűl
    szeme már mit se lát.

    De csakhamar lelkem borul
    S elémbe egy kérdés tolul:
    „Tán jobb volt ezelőtt…
    Tán kár, hogy aki erre jár,
    Nem látja többé a sivár
    nagy emlékeztetőt…”

    S lassan leszáll az éj csönd,
    És hallom, hogy a légbe’ fönt
    halk sóhajtás repül.
    Tán vértanúink lengnek itt,
    Talán aggódó lelkeik
    beszélnek a jövő felűl.

    A felhőben, mely ott suhan,
    Talán Batthyány árnya van,
    s lenéz, magyar, reád,
    S mutatván azt a rém-helyet,
    Azt súgja halkan: „Ne feledd
    Október hatodikát!

    S mikor megéred a napot,
    Min annyi jó hős elbukott,
    S min összeestem én:
    Gondold át azt a szörnyű gyászt –
    És tégy egy csöndes fogadást
    a Szabadság-terén!”

    1900 körül

  • Ratkó József: Segítsd a királyt

    részlet az „István imájából”

    Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr,
    ki markoddal megmérsz minden vizeket,
    s araszoddal az egeket beéred,
    ki haragodnak egy leheletével világot fújsz el,
    csillagot kioltasz, s föld megindul,
    hegyek hanyatlanak egy intésedre,
    Uram — égig érő s hatalmaskodó népeket elejtesz,
    míg virágoznak választottaid —
    vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben;
    segíteni ne vesztegelj nekünk,
    s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!

    Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak
    és földeinket elcsipegetik,
    és sóvárognak falvaink iránt,
    és kiirtanák szülötte-szavunkat,
    hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk,
    és minden módon ártani akarnak —
    tanítsd meg őket, Uram, haragodra!

    S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
    s hitre hajtott népedet pásztorolják,
    örök hálát hogy tőled várjanak —
    mert igen gőgösek immár, mintha ők
    adták volna e földet is alánk!

    Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
    s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk
    gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
    ne legyünk csúfja és játékai,
    s messzire való maradékaink
    rút járom alá ne vettessenek!

    Ámen.

    i

  • Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz (1918 őszén)

    Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
    Idők lavináját ernyedt karok
    Ha többé fel nem tartják!
    De mi simuljunk össze, magyarok!
    Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
    Egy titkos társaság legyünk!
    Kivándorolni, elbujdosni – nem!
    Mi innen nem megyünk!

    Nagy szalmatüzek lángjából marad
    Szívünkben egy marék izzó parázs –
    Égő világoknál ezerszer izzóbb,
    És izzóbb nála nem lesz semmi más.
    Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
    Egy néma jelszót kikopogtatunk,
    Mint jeladást a Katakombák mélyén:
    Magyarok maradunk!

    Idők mélyén vajúdhat sok halál,
    Sok minden meglehet,
    De oly koporsót nem gyárt asztalos,
    Mely minket eltemet.
    Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
    Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
    S romolhatatlan erőnk árja zeng –
    Örök az élet bennünk!

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
    A lefojtott szó erősebb a jajnál.
    Nyílt szónál több az allegória,
    S a vértezett szív a vértezett karnál.
    A lefeszített rugó izmai
    Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
    Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
    Míg döngve visszapattan.

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
    Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
    Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
    Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
    Nem tagadom, jöhet még zord idő,
    Sok mindent nem lehet majd merni,
    Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
    Csak a szívünk fog verni.

    De magyarul fog verni!

  • vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben

    Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
    mint a miénk most? – Kínok imája! –
    Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
    s irgalmas szívvel figyelmezz rája.
    Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
    mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
    hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
    Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!

    Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
    hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
    Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
    felhőkig járt az álmodásunk –
    de most bánattól gyötrötten mondjuk:
    Szenteltessék meg a te neved!

    Végigvertél a borzalommal,
    és mégis, most is széthúzunk, látod.
    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    jöjjön el végre a te országod!
    Ugye nem szórod szét ezt a népet,
    bujdosónak a nagy világba,
    hiszen te hoztad Ázsiából,
    s verted, de védted a pusztulástól
    ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
    Voltunk a véres védőbástyád,
    s voltunk villámló ostorod,
    tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
    legyen meg a te akaratod!

    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    s küldd az erőt a rossz karunkba!
    Küldj halk esőt a földjeinkre,
    s legyen gondod a barmainkra!
    Önts enyhülést a lelkek tüzére,
    s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
    csak legyen béke, boldog megértés,
    miképpen menyben, úgy a földön is.

    Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
    nincsen koldusabb néped minálunk.
    Nézzed a gyermek éhező száját,
    asszonyainknak bús Kálváriáját,
    ha te nem segítesz: elveszünk!
    Ó, add meg hát a napi kenyerünk!

    Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
    gőgösek közt bizony elsők voltunk,
    de most a házunk hamva van fejünkön,
    s a bűnbánat megtépte köntösünket,
    Isten! istenes szerelemmel
    bocsásd meg a mi vétkeinket!

    Minket megvertél, magyar Isten,
    és megverted az őseinket.
    De fiainknak minden más nép
    felejtse el apái vétkét
    – sok számolatlan számadásunk –
    miképpen mi is megbocsátunk
    a mi ellenünk vétkezőknek.

    Torkunk rekedt a rimánkodástól,
    az ős magyar föld: merülő gálya.
    Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
    oltalmazd meg, vigyázz rája,
    és ne vigy minket a kísértésbe!

    A tenyereden, Isten-apánk,
    hordod az ember-milliókat.
    Mi is elférünk békében ottan,
    csak vesd ki köztünk az árulókat!
    Nem kell minékünk más hódolása,
    és nem vágyik a magyar sehová sem,
    csak engedj élni, tüzekbe nézni,
    tilinkószónál mesét mesélni,
    és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.

  • Babits Mihály: Pro Domo

    (1916)

    Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
    ráznak, és már a nagy fa remeg.

    Ó, boldog a dús fa, nem busul:
    ha rázzák, drága gyümölcse hull.

    Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
    Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.

    Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
    kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.

    A hazára az első telt pohárt:
    igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.

    Az emberekre a másodikat,
    hogy adjon az Isten észt nekik.

    Most ezt is szótlan, harmadikat,
    a kedvesem kisujja miatt!

    Hadd áldozom még e poharat
    minden gyönyörért, ami megmaradt,

    jóért és rosszért, ami csak ért,
    bántalmakért és bánatokért.

    Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
    mert véres földből szűrte a fa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Utassy József: A szerelem szélén

    Légy a szerelem szélén is bátor:
    szeress engemet, Horváth Erzsi!

    Mert a lebillent mérlegű ágyon
    nincs többé játék.

    Már fiam is csak a hinta álom
    lengeti hozzád.

    Sorsom örökség: tág a világom,
    szűk Magyarország.

    Mit akar itt ez a kéz a számon?
    Csillagi csöndet emberi tájon?!
    Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?

    Költő vagyok én: magyar költő!

    Csak ami szívemen tollászkodik,
    az röpül el az én számról.

    Szeress engemet, Horváth Erzsi:
    légy a szerelem szélén is bátor!

    Majd összeterelem kis családom,
    aklok melege szobánk belengi,
    s tested füvére, én édes párom,
    kicsapom tíz ujjam legelni.

    Csak légy mindenek szélén is bátor,
    és szeress engem, Horváth Erzsi!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Reményik Sándor – Magyarnak maradni

    Magyarnak maradni – bármi legyen sorsod –
    Hontalan élted meggörnyedve hordod.
    Ott ahol most erény a pokoli gazság,
    Ott, ahol számodra nincsen ma igazság,
    Magyarnak maradni – Testvér, az kiváltság!

    Magyarnak maradni rónán, bércen, völgyön,
    Szörnyű kínok között fetrengve a földön,
    Véres cafatokra – ha vernek is bottal –
    Bosszúért lihegve vicsorító foggal,
    Magyarnak maradni – ezer éves joggal!

    Magyarnak maradni, ha nincs is mit enned,
    Mindenhol megvetnek, nincsen hova menned.
    Minden hazafinak ha bitó lesz bére,
    S gúnyos kacagással – ha megölnek érte –
    Magyarnak maradni – akkor is megérte!

    Magyarnak maradni tűzzel, vízzel, vassal,
    Föltépett sebekkel, lelket maró jajjal.
    Meghajszolt dúvadként, vörös pokol mélyén,
    Avagy szabad földön, világ túlsó szélén,
    Magyarnak maradni – szent örökség révén.

    Magyarnak maradni, koldus bottal járva,
    Idegen népek közt boldogulást várva.
    Ha rongyos szegényen szíved marja kétség,
    Mert ha Nyugaton is ma még bűn és vétség
    Magyarnak maradni – Mégis csak dicsőség!

    Magyarnak maradni, ha támadnak orvul.
    Megsebzett lelkedből ezer könny is csordul
    A Hazától távol. Elhagyottan, árván,
    Sötét éjszakában magyar hajnalt várván,
    Magyarnak maradni – ha kell véred árán!

    Magyarnak maradni világ minden táján,
    Guruló arannyal ha kísért a sátán,
    Mikor a csábítás oly gyönyörű, mesés,
    És ha ellent állsz majd, sorsod a megvetés.
    Magyarnak maradni – igazi küldetés!

  • Buda Ferenc: Mondd, ugye soha

    Ki kellett volna mennem
    már régesrég Nyugatra?
    Talán ott, idegenben
    a vész nyugodni hagyna.

    Én már itthon maradtam
    és ma sem tennék másként,
    pedig csak bajt arattam,
    s nem babra megy a játék.

    De nem bánom a börtönt,
    ha érzem a szemed,
    s égő arcomra öntöd
    édes szerelmedet.

    Ha fejsze csap szívemhez
    s száz fal fejemre dűl,
    mondd, ugye soha, kedves,
    már nem hagysz egyedül?



    Forrás: PIM