Címke: hit

  • Füst Milán: Az igaz bíróhoz!

    Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap,
    S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod!
    És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek:
    Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
    S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé,
    Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:

    Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő!
    Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
    Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság
    És okosság: tebenned egyesűlvén vannak!
    S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé,
    De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő:

    Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
    Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom
    Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre…
    …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem…
    De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
    Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal
    S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
    És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
    S feljutott végül a napfényre,
    Gyönyörüszép hajnalidőben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Üzenet a Golgotáról

    Mit szégyelltek, ti szerencsétlenek?
    Mannát nem tudtam szórni, mint Atyám,
    de jól tartottam hallal és kenyérrel
    szegényemberek ezreit, akiknek
    a boldogságról szóltam a hegyen.
    Feltámasztottam Jairus leányát,
    visszarendeltem Lázárt a halálból,
    vakok, bénák, leprások, csonkabonkák
    áldották mindenütt a nevemet.
    És lát ma is, jár-kél, rózsásra tisztult
    testét csodálja s épségének örvend
    e sok-sok ember.
    Ezt szégyellitek?
    Igaz, korbáccsal kergettem ki minden
    kufárt a templomból, melyet korántsem
    nyerészkedő gazok használatára
    raktak munkában kérgesült kezek.
    És azt se tagadom, hogy gazdagokkal
    gyakorta voltam engesztelhetetlen,
    tevét és tűfokát idézve nékik –
    de talán ezt se kell szégyellnetek.
    Most itt feszülök, két lator között,
    kikkel nemcsak kínzóim mosnak össze,
    de azok is kiket meggyógyítottam
    vagy megvendégeltem ama hegyen.
    Őket nem átkozom. Mint annyiszor már:
    most sem tudják, hogy mit cselekszenek,
    de bánt Júdásnak árulása, Péter
    elgyávulása és a többi tíznek
    szégyenkezése.
    Elvégeztetett?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Ripacs

    Csak a bukás várt, látom magam is.
    Elméláztam a fák közt: Ó, szelíd,
    Örök kulisszák! – s mikor tüzeit
    Rámköpte a reflektor: „most!” – hamis

    Gesztussal rángtam, rossz, ijedt szinész –
    Egy percem lett vón: megmutatni a
    Fenségeset. Az Istent. S már tova
    Fordult a fény. És ennyi az egész.

    Ó, hol a szenvedély, amit csak én
    Tudtam? Az égre nézek: rég halott
    Csillagok özvegy fénye nyargal ott.
    Reménytelen minek ágálok én?

    Az előadásnak rég vége van.
    Jobb lesz: lemosom az élet silány
    Festékeit magamról. Halavány,
    De igaz arcom bocsásd meg, Uram!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Méltatlanul

    Szakadoznak a halaktól a hálók
    A csodálatos halfogás után —
    S a Csodatévő már a parton állott.

    S ahogy vergődtek hálóban a halak
    S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
    Úgy ütődött sok gyötrő indulat
    Egymásba Péter szakadó szívében.

    Egész éjjel hiába fáradott,
    S hiába eddig egész életében —
    S most ennyi hal — és ennyi hangulat.
    És ennyi mélység és ennyi Csoda —
    Ennyi szeretet, ennyi félelem —
    Jaj, nem lehet meghálálni soha!

    Még szembenézni se lehet Vele —
    Azzal, aki a Csoda okozója.
    Az ő csodáit el nem bírja háló
    S el nem bírja a lélek rongy-hajója!

    Olyan jó lenne mindég Vele lenni,
    Kék ég-csodában, mélység mámorában,
    S mégis jó volna futni, messze menni!

    Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
    Itt csupa szenny — ott csupa tisztaság,
    Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
    Amott egy égig érő kék virág.

    Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
    S ugyanakkor biztos szentségtörés,
    Ülni mellette: simító sugár
    És a vesékig lehatoló kés.

    Mert teljességgel méltatlan vagyok,
    S hamisság minden, mi kijő belőlem,
    S fertőzi még a leheletem is
    A Genezáret esti levegőjét —

    Azért Uram: ragyogó kék virág,
    Ki állsz a parton mozdulatlanul:
    Eredj el tőlem!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gellért Oszkár: Keresztjeink

    Ha rámnéz a halál,
    Félek: szemem belévakul.
    Neked az öt seb párolgó vére
    Holnapra elfakul.
    Téged melenget, mi engem éget.
    Bámulom nyitott, tátott szemekkel
    A földi mindenséget.

    Ha rádnéz a halál:
    Lehunyod halkan a szemed.
    Engem az öt seb párolgó vére
    Követ és eltemet.
    Piros hulláma utánam nyargal…
    Téged csak hűsit, mitől én fázom
    Csukott, vonagló ajkkal.

    Táncolva lépegetsz.
    Taposva, lomhán haladok.
    Szörnyű kereszt-súly nyomja a vállam,
    Jaj, összeroskadok…
    Neked mosolyod, mi nekem ráncom.
    Te elbirod az isten keresztjét
    Egy kis arany nyakláncon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ó tiszta csend!

    Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
    Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
    És állítsd el a rádiót.
    Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
    Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
    És benne minden földi jót.

    Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
    Melyben a gondolat villámai teremnek,
    A zengő percek ihletét,
    Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
    Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
    Zenét suhog a szent setét.

    A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
    Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
    Hűség, barátság, szerelem.
    Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
    Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
    Hangtalan örvényeiben!

    És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
    Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
    A hallhatatlan hallható.
    Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
    Amikor a magát megtáró Végtelenből
    A föld szívére száll a szó.

    Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
    Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
    Az Istent, aki elvonul.
    Milyen hiába leste sebes szél viharában,
    A földrengésben is, a tűzben is hiában:
    Suttogó szellőn járt az Úr.

    Gépkattogása közt a rohanó jelennek
    Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
    Egy pillanatnyi pihenést.
    Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
    Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
    Csak az él, aki benned él.

    Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
    Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
    S füstjén az Angyal megjelen.
    És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
    Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
    A csend-foganta Kegyelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Te vagy a jó

    Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
    Már újra megintcsak megszégyenítettél.
    Századszor is újra Te vagy a jó,
    Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

    Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
    Játszottam megint a kifent késsel,
    S amikor az ujjam majd megvágtam,
    Jóságod kézen legyintett lágyan.

    De még le se zörrent a földre a penge,
    Már mosolygott is szemed a szemembe,
    Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
    Gyerek kezébe kés nem való!

    Csak arra volt jó vihar és villám,
    Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
    Hogy éberséggel látni tanuljak,
    Meglátni messziről felemelt ujjad.

    Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
    Szívembe maradjon vésve e látvány,
    Bár el ne mosódnék onnan soha,
    Ne lennék többé se vak, se puha.

    Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
    Csak annyit engedj kérni szerényen,
    Hogy amit most némán súgok eléd,
    Álljam becsülettel, legalább felét!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Parancs János: NOTESZLAPRA

    már nincs erőm,
    az utolsó órákat élem itt
    fáradtan, kizsigerelten
    és mégis elégedetten,
    amit szerettem volna,
    végül is megcsináltam,
    úgy, ahogy futotta
    szorgalmamból és
    képességeimből,
    hogy ez mire elég,
    nem tudom,
    már nem is érdekel,
    ez vagyok,
    most ilyen vagyok,
    ha rossz is, vállalom,
    irgalmazzon nekem az Isten

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles H. Spurgeon: Idézetek

    „Jobb a szívben tartani a Bibliát, mint a könyvespolcon.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szent-Gály Kata: Kérdések válasz nélkül

    Mért nincs szavam, hogy elbeszélni tudjam
    hányféle sárgában, vörösben, aranyban
    kel föl a nap,
    milyen a nyári alkonyat,
    és hogy a felhők belángolt széle
    most milyen,
    és milyen az a cirpegő béke,
    mely az elalvó réteken pihen?

    S mért kell sötétlő háttért festenem
    Neked: mi nem lehetsz?
    Mért kell a bűn, hogy érteném: szeretsz?
    Fényed mért így ragyog?
    Mért nem tudom leírni sohasem:
    milyen vagy, Isten, akié vagyok?

    Forrás: Lélektől lélekig