Címke: Humor

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti

    Petőfi Sándor paródia –
    Barna kis lány szemének a…

    Barna kis lány szemének a lángja
    Idetűzött szívem pitvarába,
    Kis halacska szőke Tisza vizén,
    Örömében akárat ugrok biz én.

    Olyan az ő lelke, mint a rózsa,
    De mint az a fehér, tiszta rózsa,
    Fehér rózsa az én babám lelke,
    Fehér galamb az ő nagy szerelme.

    Barna kis lány, mikor megláttalak
    Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt,
    Megláttalak New York kávéházban,
    Mint harmat kökörcsin-virágban.

    Kacsintottam, barna kis lány, neked,
    De te ültél zordon férjed mellett.
    Barna kis lány, te a fényes hajnal,
    Férjed pedig a fekete éjjal.

    Színművészet a te hivatásod,
    Barna kis lány, magyar vagy te, látom,
    Magyar az a fényes lelked neked,
    Az isten is magyarnak teremtett.

    Zordon férjed tojást evett, hármat,
    És titokban megcsípte a vállad.
    Hej, titokba, te is mosolyogtál,
    De hej, bizony, énreám gondoltál.

    Beültetek aztán kocsikába,
    S elmentetek egy nagy szállodába.
    Igaz, magyar szálloda volt az is,
    Igaz, magyar a lelked neked is.

    Kiskapunál, hej, megálltam ottan,
    Reszketett a szívem, rád gondoltam,
    Rád gondoltam, remegő szívedre,
    Fehér galamb, magyar szép lelkedre.

    Rád gondoltam, gondolsz-e most énrám,
    Kis kezedet összeteszed mélán.
    Megértetted-e az én lelkemet,
    Mint a szellő a fényes felleget.

    Fehér rózsa az én babám lelke,
    Fehér galamb az ő nagy szerelme,
    Barna kis lány, ha te szeretsz végre,
    Felrepülök a csillagos égbe.

    Forrás: MEK

  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Csokonai Vitéz Mihály: Izenget már…

    Izenget már valahára
    A párosság istene,
    Hogy már az ember ágyára
    Egy emberné illene.
    Nem soká él a halandó,
    A jó szerencse múlandó,
    Házasodni kellene.

    Már a nádat elvetettem,
    Melyen véled, hajdani
    Gyermekkorunkban, szerettem
    Fel s alá lovaglani.
    Alkudni kén a lyányokkal,
    Akik szótalan bábjokkal
    Elúntak már játszani.

    Érzem, hogy egy nagy hízakja
    Van szívemnek félfelől;
    De ki lesz, aki bérakja
    Azt a hízakot belől?
    Több leány van, mint pillangó,
    Válogathatni, de bangó,
    Aki nézgél csak elől.

    Egynek tetszik szép formája,
    Másnak deli termete,
    Annak mézes-mázos szája,
    Ennek jó természete.
    Én is közlöm hát, barátom,
    Milyen lesz az én sajátom
    Erkőlcse s tekintete.

    Forrás: Arcanum

  • Karinthy Frigyes: Gellért Oszkár: Amint a karod fölemeled

    (Így írtok ti)

    Amint a karod fölemeled
    Mennyi bidres-bodros szövet
    Hull vissza, mint egy zuhatag
    És milyen finom kis pihék
    Pelyhedzenek a könyöködbe
    A könyököd kinyögöd
    És szívembekönyökölsz – au!
    Au – vau! Miau!
    És milyen fehér vonal emelkedik,
    Amint karod fölemeled
    Emelkedik, csavarog, terjed
    A könyöködtől a kisujjad körméig
    A kisujjad körmétől megint vissza
    A kisujjad körmétől visszáig
    Amint a karod fölemeled
    A könyöködtől a kisujjad utolsó percéig
    Tizenöt centiméter
    A kisujjadtól a könyöködig tizenöt centiméter
    Összesen harminc centiméter.
    És hogy rezegnek a szálak
    És kicsi pelyhek szurkálnak szíven.
    Amint a karod fölemeled
    Hogy fejemhez vágd a levesestálat.
    Így írtok ti

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Benedek Elek: Ördög a kályhában

    Nagyapó! Nagyapó! Édes nagyapókám!
    Mi bajod, galambom, édes kis fiókám?
    Jaj, lelkem nagyapó, sok földet bejártam,
    De még soha olyat, mit a konyhán láttam!
    Mit láttál, mit láttál, édes kis fiókám?
    Ördögöt-bördögöt, édes nagyapókám!
    Láttam a két szemét, huh, de hogy szikrázott!
    Úgy megijedtem, hogy a hideg kirázott.
    A szeme szikrázott, a foga csikorgott,
    Drom, drom, dromdoromdrom, jaj de szörnyen morgott!
    Fogát csikorgatta, száját tátogatta.
    Óh, lelkem nagyapó, te csak nevetsz rajta.
    Pedig rajtam kívül látta Sári, Mári,
    Hogyha ez sem elég: Katóka meg Klári.
    Sári, Mári, Klári, Évike, Katóka –
    No még most sem hiszed, édes nagyapóka?
    Mondá nagyapóka: ezer milljom átok!
    Mégse tréfa dolog, ha ennyin láttátok,
    S nagy bajusza alá mosolygását rejtve,
    Szép lassan elindul, konyhát útba ejtve.
    Évikével kezén elől nagyapóka,
    Aztán Sári, Mári, Kalári, Katóka.
    (Be kár, hogy nagyapó vállán nincsen mente,
    negyvennyolcban se volt ilyen regimentje!)
    Megy nagyapó bátran, előre, előre!
    Ilyen bátran ment ő a csatamezőre.
    Kemence ajtaját kinyitja botjával,
    S eltűnik az ördög szemével, szájával.
    Mindahányan vannak, nevetnek a mókán,
    S egy szívvel kiáltják: Édes nagyapókám!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Gárdonyi Géza: A cica

    A cica szép kis fehér állat,
    de boszant engem szűntelen.
    Én csupa illem vagyok nálad:
    ő rád ugrik, a szemtelen.
    Én a kezed se merem fogni,
    fülét ő kebledhez feni,
    s amire nem mernék gondolni:
    bajszát orcádhoz dörzsöli.
    Én szólok mint az Illem-könyve;
    ő meg szép nyakadhoz dőlve
    mormolgat, mint egy vén szerelmes.
    S amíg a méreg engem csikland,
    szemed reám édesen pillant,
    és mondod: „A Micó… úgy-e kedves?”

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Barina Vendel: Hogy lehet az!?

    Hogy lehet az, hogy az ember
    Mindent megehet,
    A mit csak a szája kíván,
    A mit csak szeret?
    És mégis a feleségét
    Meg nem eheti,
    Pedig sok mily rettenetes
    Nagyon szereti?

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kányádi Sándor – Elment Péter

    Elment Péter tököt venni,
    elfelejtett pénzzel menni.
    Hogy a sült tök? Ennyi s ennyi.
    De nem volt mit elővenni.

    Elmaradt a sülttök-vétel,
    étlen maradt szegény Péter.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Csokonai Vitéz Mihály – Kata napra

    Micsoda nagy vígság van itt a majorba,
    Miért a sövény is úszkál itt a borba,
    Hol vette az ennyi sok úri vendégét,
    Kik dosztig locsolják a spongyia gégét?
    Nem gondolhatják el a felső városba,
    Micsoda trakta van itten a laposba.
    Megholt-é valaki, vagy pedig született,
    Hogy ennyi szép vendég egy házhoz gyűlhetett?
    Midőn így tűnődünk a fundamentumon,
    Azt mondja egy hajdú kinn a pódiumon:
    „Hán bizony, hogy Kata napján megjelentek
    Sok úri vendégek, menjenek be kentek.
    Lájék-é, megőltünk tyúkot, ludat, kappant,
    Bor is vót, de abba a mi szemünk koppant.”

    Így szólott a hajdú. Itt vagyunk, s ha Kata
    Nem bánja, elmondjuk mindjárt adcommata.
    Sajnáljuk valóba, hogy ma még jó reggel
    Nem jöhettünk ide éneklő sereggel.
    De senki eránta semmit se jelentett,
    Hogy még ma Katának tegyünk komplimentet.
    Pedig oly jó szíve van hozzánk őnéki,
    Amelyért tisztelik a múzsák vidéki.
    Kár, hogy meg nem tudtuk elébb azt a napot,
    Amelybe levegyük nála a kalapot.
    Pedig Kata neve azt megérdemlené,
    Hogy a kalendárjom veressel festené.
    Hogy így, mint ünnepet, meg lehetne űlni,
    S ne kellene ilyen későb becsődűlni.

    De semmi, jó neven veszi talán Kata
    Azt is, amit Múzsám íly hamar írhata.
    Nem cifra, de szíves a mi tisztelésünk.
    Csak tiszta lélekből mondjuk, úgy nem késünk.
    Kívánjuk hát, éljen szerelmes párjával,
    Éljen nevedékeny három nimfájával.
    Éljen sok esztendőt gyönyörű napokkal
    S vígadjon örökké fent az angyalokkal.
    E rövid, de fontos áldásunk summája
    Légyen tiszteletünk örökös táblája.

    Reggel is csak annyit tudtunk volna tenni,
    Nem szükség hát mindég kávén megjelenni.
    Mi, mihelyt megtudtuk, versíráshoz fogtunk
    És íly setét este idevánszorogtunk.
    Mi vissza is megyünk, a többi maradjon,
    Szalagja, mentéje kanapéhoz fagyjon.
    Egyszóval, úr és pap, ifjasszony, kisasszon,
    …… a major házhoz mintegy hozzá asszon.
    Kinek kedve nem volt, vagy pedig nincs kedve,
    Bakkantsa meg hazamentekor a medve.
    Ezzel jó éjtszakát kívánuk és Katót
    Instáljuk, hogy ő is kívánjon [adiót].

    Forrás: FB – Szeretem a verseket