Lukács Hugónak küldöm.
Arcod haragos fellegekből
Ismerős nekem, Isten,
Villámok hozták el szememig
S fürdettem gyakran könnyeimben.
Nem láttam még sugaras arcod,
Melyet, hajh, sokan látnak,
Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz,
Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet,
Szomjazom nevetésed,
Ilyen hálás, pojácás híved
Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a múltam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sírásba fultan.
Forrás: Szeretem a verseket
(Gyerekvers)
Konyhajelmezt öltött
kislányom, Kati,
sütő tudományát
úgy próbálja ki.
Húsz kis pogácsából
csak egy sikerült,
az is furcsán festett,
mikor kikerült.
Botrányos alakja,
rossz fogása volt,
kemény kopogása,
de – pogácsa volt.
Nekem szánta ő ezt,
hozta boldogan,
hát ahogy harapnám,
nem fogja fogam.
Igen ám, de lesnek
lelkes nagy szemek:
– milyen a pogácsa? –
Tyű – mondom – remek!
Kati csakúgy hízott,
kiszaladt: – Nahát,
ízlik a pogácsám! –
hallom a szavát.
Magunkra maradtunk:
pogácsa meg én,
hosszan elmerengtem
Kati remekén.
Kicsi kis pogácsa,
úgy szemre kevés,
csak a fog sokallja,
mikor belevés.
Nem veszi be, sajnos,
se szám, se begyem;
jó lesz eltüntetni, –
hova is tegyem?
Kiskutyánk ott sétált
az ablak alatt,
odadobtam annak:
nesze, jó falat!
Siettem utána
a konyhába ki;
kell, hogy Kati mellett
valljon valaki.
Megettem-e, – kérdi
kétkedve anyu,
Nagymamácska, ő is
hej, csupa gyanú.
De én megfeleltem,
azért vagyok ott:
Egy baj volt: kevés volt! –
Kati ragyogott.
Épp akkor besétál
ám a kis kutya;
mit hoz a szájában
az a kis buta?
Hozza a pogácsát,
még sértetlenül!
Leteszi, otthagyja,
szinte menekül.
Nevetésbe tört ki
most a társaság,
még Kati is, ő is
fogta a hasát.
Mert megtudta ebből,
akit érdekel,
hogy az a pogácsa
– kutyának se kell.
Forrás: Szeretem a verseket
Tyúkanyó, a tárgyra, kérem!
Vétkes magánlaksértésben?
Egyházjogilag tán rendben,
polgárjogban már cseppet sem.
Szaladgálás a tényállás,
plusz még a ládára szállás.
Csendháborítás is végül,
jogkövetkezmények nélkül.
Testi sértés? Testi sértés?
Dehogy történt, nem is kérdés.
A tettesnek kaja, pia…
Mi ez itten, monarchia?
Az ügyfelem nem akart mást,
csak jogszerű magatartást!
Ellenszolgáltatás gyanánt
tojást várunk el, nem banánt!
Morzsa kutya, ön a tanú,
hiszen nem érheti gyanú.
Priusza nincs, íme tisztán
az erkölcsi bizonyítvány.
Vadászatra rá ne kapjon,
a tyúk osztatlan tulajdon!
Vele ha jó viszonyt ápol,
juttatást várhat anyámtól.
Forrás: szeretem a verseket
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
Egy nikkeles, forgó borbélyszékbe várok.
Nézegetem magam a tükörben.
Jaj, Istenem! mi lesz, ha már negyven éves leszek…
Márványlapon tégelyek, mindenféle harsány
mozi-festékek.
Kendőzni magunkat, pingálni: to make up.
Itt építi Fairbanks a hősöket, tükréből kelnek elő,
mint a Bagdadi tolvaj katonái a földből…
Gumilépésekkel közeledik Fairbanks.
Rám pillant, előretolja kék állkapcsát,
nagyon fehér fogaival,
morcolja mélyen ülő, kis szemeit, busa
szemöldjei alatt,
mik akkorák, akár a bajuszok.
Golfpályáról érkezik, kitornászott tagjai
nesztelen forognak,
mint az amerikai házak ajtai-ablakai.
Mutogatja a falakon azt, mire büszke:
Chaplin arcképét,
művészeti oklevelét, mit Párizsban állítottak ki.
Nem vezet be dolgozószobájába,
akár a yankeek, de cocktail shakerrel kezében
kinyitja uszodáját.
– Fürdik?
– Fürdöm.
– Kétszáz font tengeri só minden reggel.
Balra a törökfürdő, meleg levegővel,
jobbra az oroszfürdő, gőzzel.
Fairbanks meztelenre vetkőzik.
Hasa lapos, gyomra kemény, bőre kicserzett,
négy hónapig fürdőzött nyáron a birtokán.
Most egy kicsit ugrat,
egyszerre belenyom egy villamosszékbe,
zsámolyra tessékel, miből szög bújik ki.
Szakasztott olyan, mint a királyok.
Érdeklődik nálam Európáról is,
mint valami nagyon súlyos betegről.
Pucéron borotválkozik. Közben magyarázza,
hogy vonattal egész Moszkváig jutott el,
s tudja, hogy Európa rengeteg kis állam,
mindegyiknek megvan a maga szokása, nyelve,
vámsorompója, intézménye.
Japáni sofőrje bedugja a fejét:
– Miss Pickford is there.
Forrás: Paul Morand – Fürdő Douglas Fairbanks-szel, fordította Kosztolányi Dezső
Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,
olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon.
Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,
olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény.
Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,
olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy „köszi, megvagyok”.
Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg a hoci,
olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci.
Olyan hazát, hol a nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,
olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu.
Olyan hazát, hol nem menő a foguk meg és övigyetek,
olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.
Forrás: Lélektől lélekig
József, nézd, tök jól megvagyunk,
azt hiszem, egymásnak teremtett
bennünket az Isten, áldassék a neve.
Mégis van itt egy kis bibi. Nem, a bibi
nem a legjobb szó, inkább baba.
Egy kisbaba, de ne gondolj rosszra…
Huh, nem jó!
Figyelj, József, tudod, hogy én tiszta
és tisztességes lány vagyok,
hogy férfival nem voltam, se veled,
se mással. Azt is tudod,
hogy nagyon szeretem az Istent,
és Isten is nagyon szeret engem.
Szóval ebből kerekedett egy különös ügy…
Huh, nem jó!
József, tudod te is, törvény szerint
aki nem a férjétől fogan gyermeket,
azt el lehet bocsátani vagy éppen
agyon lehet kövezni, ha úgy adódik.
Mármost még nem vagy a férjem persze,
meg nem is mástól van a gyerek,
vagy szóval mástól, de nem más
férfitól, hogy is magyarázzam…
Huh, nem jó!
József, olyan rendkívüli lény járt itt,
ha hiszed, ha nem, egy angyal,
azt meg végképp nem fogod elhinni,
amit mondott. Isten azt üzente,
a világ összes asszonya közül
engem választott ki arra,
hogy megszüljem a fiát.
Mit szólsz, hát nem érdekes?
Huh, nem jó!
József, úgy képzeld el, főztem neked
ezt a jó kis levest, mert tudom,
hogy szereted, és kedvedben akartam
járni, finom birkahússal, jó fűszeresen,
lehet, hogy jobb is lenne, ha ennél
egy tányérral, nyugodtabban tudnánk
utána beszélgetni…
Huh, így sem jó!
Tudod mit, Uram, én most elmegyek
Erzsébethez, meglátogatom őt,
addig oldd meg a dolgot, légyszi,
küldj angyalt, égi hangot, kőtáblát, bármit,
mert emberileg ezzel nem lehet mit kezdeni.
Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)
JÓZSEF ATTILA, az elképesztő
PÜNKÖSDI KOLBÁSZ
Mennyei kolbászok
Döfölődtek szívesen,
Gyémántlencsét rágott
Két fúrása szívemen.
Hóttig heverészek,
Egyszer se hibázok,
Hótom után angyalokkal
Vígan parolázok.
Forrás: MEK
Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)
Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…
Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?
A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.
Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…
Forrás: Szeretem a verseket (FB)
Izenget már valahára
A párosság istene,
Hogy már az ember ágyára
Egy emberné illene.
Nem soká él a halandó,
A jó szerencse múlandó,
Házasodni kellene.
Már a nádat elvetettem,
Melyen véled, hajdani
Gyermekkorunkban, szerettem
Fel s alá lovaglani.
Alkudni kén a lyányokkal,
Akik szótalan bábjokkal
Elúntak már játszani.
Érzem, hogy egy nagy hízakja
Van szívemnek félfelől;
De ki lesz, aki bérakja
Azt a hízakot belől?
Több leány van, mint pillangó,
Válogathatni, de bangó,
Aki nézgél csak elől.
Egynek tetszik szép formája,
Másnak deli termete,
Annak mézes-mázos szája,
Ennek jó természete.
Én is közlöm hát, barátom,
Milyen lesz az én sajátom
Erkőlcse s tekintete.
Forrás: Arcanum
