A fertelmes kajla, kancsal vízikancát
ostromló csődörök szinte megrohanták.
– Hogy van ez? – kérdezte a bölcs alligátor –
hisz e némber tárlat a szépséghibákból.
Az ízlésetekkel bizonyára baj van,
mert ez torz példány az amúgy is rút fajban.
Szólt egy vén vizimén: – Tudd meg, barátocskám,
hol a rútság szabály, ott legszebb az ocsmány.
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy kacsa, kit nem gátolt erkölcsi korlát,
vérbe mártva tollát,
epével dagasztott, könnyekkel erjesztett
rémhírektől nyüzsgő hírlapot szerkesztett.
Mint képzelt csatákba kiküldött riporter,
fajokat tiport el.
Éhínség; mészárlás
s még száz más
kiagyalt borzalom
tobzódva tizenkét oldalon.
Tűzvész vagy szerényebb
méretű merénylet,
naponként hatvan,
már nem kapott helyet, csak a viccrovatban.
Ezer vészt eszelt ki, a hasára ütve.
Így lett napilapja a valóság tükre.
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy karvastag
agancsú szarvasnak
megtetszett egy feltűnő
szépségű ünő.
De mert széplélek volt, önemésztő alkat,
úgy gondolta, egyelőre hallgat,
s majd egyszer szép hosszan
elbőgi szerelmét egy hősi eposzban.
Így nem a nyers erő, hanem a költészet
lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
Itt követte el a hibát.
Írt szonettet, elégiát,
s a lánykérést elódázta.
Kínban égve, könnyben ázva
nagy költővé érett.
De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy kos szerette, ha szembe magasztalják,
ezért a visszhanggal nyalatta a talpát.
– Ki az, aki mindig okos?
– Kos!
– De sohasem tudálékos?
– Kos…
– Öltözéke választékos?
– Kos…
– A gyapja százszázalékos?
– Kos…
– Kurtán felelsz. Ez szándékos?
– Kuss!
Forrás: MEK – Szamárfül
Elővette fiát Kentaurné asszony,
itt az ideje már, hogy pályát válasszon.
Szólt a kamasz hibrid:
– Rég rágódom ezen.
Ha kissé éhezem,
nagy Kutató lennék, Jeles Ember, Észlény,
ha jól bezabálok, akkor meg tenyészmén.
Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek.
Rájuk szólt az anyja, de ők nem maradtak veszteg.
Bár már egy sem emlékezett, hogy min kapott össze,
végül leharapta egymást, önmagát is közte.
Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék:
minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
Szerette volna a
gyík, ha kitudódna:
ő a félelmetes
bősz sárkány utóda.
Hogy sor ne kerüljön
kétkedő vitákra,
dúlt-fúlt, pofikáját
szörnyűre kitátva.
Aztán bizonyságul
mesékből idézett,
hogy váltak ebéddé
szűzek és vitézek,
miként mondott misét
szagosat a püspök,
hogy egyházmegyéje
ne lehessen früstök.
Röhögte a szájast
szűz lúd, vitéz kácsa:
– Itt az ebéd! Kapj be
te mafla pojáca! –
Hátrált a regélő
kínos zavarában,
erre már a légy is
felkuncogott bátran.
Ám nyomban megtudta
szegény saját kárán:
Aki ennek bohóc,
lehet annak sárkány…
A fekete macska búsan bandukolt.
Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.
Tizenharmadikán, s persze pénteken
lett kunkori dísze ily éktelen.
Azért vesztett el abból egy darabkát,
mert az úton maga előtt szaladt át…
Harkály kopácsolta a vastag fa kérgét,
úgy találom-formán. Sikert nem remélt még.
Bizony néha az is kevés,
ha egy tucat lukat bevés,
mert mire az asztal terül,
a lakoma elmenekül.
De alig koppantott kettőt avagy hármat,
a szerencse hozta már az aranytálat:
egy tudatlan féreg ült a kéreg alatt,
s kikiáltott: „Szabad!”
Az elefánt elmélázva
a tópartra kocogott,
és nem vette észre lent a
fűben a kis pocokot.
Szerencsére agyon mégsem
taposta,
csak az egyik lábikóját
egyengette laposra.
– Ej de bánt, ej de bánt!
– sopánkodott az elefánt.
– Hogy sajnállak,
szegényke!
Büntetésül te most tízszer
ráhághatsz az enyémre!
Vicceket mondott vihogva néha
potyaleshelyén hülyén a hiéna.
Aztán epedve ült hűlt dögért,
csak üldögélt,
remélve, a jópofaság
segít megtölteni hasát.
Majd rákezdte újra, hogy a nagyvadak
jutalmul valamit mégiscsak hagyjanak.
Az epét, a belet oda is dobálták,
hogy fogja be végre a mocskos pofáját.
Ez idő óta
az idióta
undok kis állat
kiadja magát humoristának…
A Nagyságos Zsiráf
fennhordta az orrát.
Társait lenézte, mint
kényúr a szolgát.
Külön koszton élt fent,
lombot csemegézett,
míg odalent
legelt a személyzet.
A világ sok ilyen
csúf esetet ismer.
Így megy, ha magasra
kerül fel egy kis fej.
Egy csiga azt leste a magas buckáról,
hogy aki jégre megy, elhasal, bukdácsol.
Figyelte csak egyre, dideregve, fázva,
mert érdeklődését roppant felcsigázta.
Majd töprengve egy-két hete,
alkotott egy elméletet:
– Talpon marad a síkoson,
ki csak araszolva oson.
És hogy bizonyítsa ezt az eszes tételt,
jégre ment, és estig csúszott is egy métert.
– Látjátok! Nem esem! Csúszó csoda vagyok! –
szólt ki diadallal, aztán odafagyott.
Egy jókora macskát fogott az egérke.
Nagy munka, nem mondom, de mégis megérte.
– Engedj el! – könyörgött a macska riadtan –
Szegény jó szüleim aggódnak miattam. –
És bár a cirmosnak könnye is megeredt,
nem tudta meghatni a kevély egeret.
– Bekaplak! – ugrott rá az egér ordítva…
(Eredetiből fordítva.)
Mikor a hernyóból
lepke lett,
kérkedve repkedett,
hogy fényben keringve
mind tovább
csillogtassa hímporát.
A derék kutyának
képére mégis kiült az
utálat.
– Villogj csak fent, te
szép féreg;
nem lesz nagyobb az
értéked!
Hernyó maradsz, bár
fent keringsz.
Nem a szárny szab itt
mértéket,
hanem a gerinc.
Egy strucc úgy vélte, hogy különb társainál,
eltökélte tehát, hogy karriert csinál.
Hogy ezt gyorsan vigye véghez,
úgy döntött, hogy ellenzék lesz,
és mint egyszemélyes tábor
elszakad a gyáva struccpolitikától.
Szembe is fordult a többivel dohogva,
és onnét fúrta be fejét a homokba.
Fejéhez vagdosott minden csúfot, rosszat
a finnyás antilop a rinocérosznak:
– Maga vaskos tuskó! Bamba, bárgyá kába!
Tévedésből került Noé bárkájába!
Formátlan, ormótlan,
iromba, goromba!
Önmagánál rútabb, olyannyira ronda!
Ó, bár rúghatnám jól faron,
maga faragatlan barom!
Böffent, mocskol, piszkít bárhol,
s nem sül le a bőr a kérges pofájáról!
Pislogott a rinocérosz:
– Bár tudnám, hogy mire céloz!…
Pszichomonodrámát írt a rozmár.
Közege a sarki szőrmés osztály,
témája a tömör
fehérség-csömör.
Hőse egy zord jegesmedve,
ki bundáját befestette,
hogy ezzel elérje,
csak a bőre alatt maradjon fehérje.
Hogy legyen a műnek valóságtalaja,
színhely: a Szahara.
Ne nevess korán!
Holnap szerepelhet egy színház műsorán.
Forrás: MEK – Szamárfül
– Ön művész?! – fitymálta a tücsköt a hangya.
– Hisz mint az ökörnyál, leng, lebeg a hangja.
Dalában nyoma sincs vérmes szenvedélynak,
sőt ha Ön szól, még az esti csend is mélyebb.
Mily csekély eszköztár, mily szűk formakészlet!
Csoda, hogy Ön mégis figyelemre késztet.
Szólt a tücsök halkan:
gondgyomláló dalban
épp ez a művészet.
Forrás: MEK – Szamárfül
A tömzsi, totyogó tavalyi ludat
cserbenhagyta csúful a józan öntudat.
Fennhordta a csőrét, s nyújtogatta nyakát,
gyönyörű hattyúnak képzelte magát.
Társaitól búcsút sem vett, azt se mondta: „Gá!”
Kilépett a libasorból, s elment világgá.
A legelső pocsolyánál máris vízre szállt,
és hattyúi halálához egy dalt komponált:
Egy hattyúdalt, az egyetlent, a végsőt,
a halálhívó szent, nagy éneket,
a fagyos lánggal kilobbanva égőt,
mely lebegve száll idő s tér felett.
A hattyúdalt, mit életen át érlelt
a méltóságos csönd, a némaság,
a hattyúdalt, a vádat s elégtételt,
a semmivé lett vágyak halk dalát!
Gyötrődött, töprengett a hattyúi lúd,
és költött is végül szép dalt, szomorút.
Megvárta az alkonyt, úgy zendített rá.
Zengett a bús ének: „Gá-gá gá-gá-gá!”
Várta a szép elmúlást, a hattyúvégzetet,
várta, várta hajnalig, míg meg nem éhezett.
Gyakran sóhajt fel azóta, ha kint legelész:
– Gágogva élni könnyű – dalolva halni nehéz!
Dió-tetten ért egy kis
mókust a gazda.
Ketrecre ítélte, de nem
bántalmazta.
Majd meg is kedvelte
szegény rabfiókát,
s megetette vele az összes
dióját.
Mikor mind felfalta a
mohó mihaszna,
gazdánk egy nagy zsákkal
rohant a piacra.
Hogy elfogyott, bőven
hozott neki menten,
de fogva tartotta, nehogy
megint csenjen.
Őszig hét zsák diót vett
még a foglyának.
Ez is állat mese. De
melyik az állat?
Forrás: MEK – Szamárfül
Szorongva ment ki reggel Leó a porondra,
mert várta már
a goromba idomár,
hogy tanszernek használva rút ostorát,
számolásra tanítsa az ostobát.
– Mondd meg, mennyi egy meg egy,
vagy ütlek, hogy meggebedj! –
De hiába pattogtatott peckesen,
nem ment annak még az első lecke sem.
Szégyenében később szegény vadállat
feladott egy nehéz példát magának.
Megoldotta szépen aznap este még:
elosztotta néggyel gonosz mesterét.
Forrás: MEK – Szamárfül
A költözők vándor V-je
éket vág a téli szélbe.
Így halad a célja felé a szárnyas csapat,
mert így írja elő a bölcs tapasztalat.
Ám egyszer csak megrövidül a V betű szára,
s néhány ifjonc összefog a rend megbontására.
– Más betűbe tömörülünk! A formásabb S-be! –
Elindultak, s nem jutottak estig egyenesbe.
Majd a fagyos éjszakába’
átcsaptak Zébe, Kába,
és végül az önmagába visszatérő O-ba,
míg holtan hulltak a tóba.
Forrás: MEK – Szamárfül
