Vannak vágytalan asszonyok
kik magukra maradnak a szerelemmel
esőktől nárciszoktól
püffed fel a hasuk
lassan lépdelnek
szépséges állatok
mikor szobájukra
leszáll az éj
testüket előbbre állítják
akár egy régi órát
ott várnak
csendben
tiltott isten ha jönne
hajnalban visszatekerik a mutatókat
odalépnek az ablakokhoz
téblábolni
szunnyadó árny között
Forrás: Lélektől lélekig
vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad
Forrás: Lélektől lélekig
De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
– Boldog, akinek épp ily baráti öröm
a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!
Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
– Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
fogjuk el legalább egy ferde sugarát!
De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
birodalma sötét, borzongó, iszapos;
sírok szaga kering a fekete homályban
s a mocsár partjain riadozva a lábam
kóbor varangyot és hideg csigát tapos.
Forrás: Lélektől lélekig
Küszöbön már az újév.
Topog. Csizmájáról havat ráz.
Arcát csuklyája rejti el,
nem látni, zord-e vagy mosolygós,
nem tudni, mit hoz most és soha többé,
nem vélni, mit visz mindörökre,
kérdéseimre nem felel.
Ilyenkor kissé jelen a jövendő,
bár jóslat még, nem megvalósulás,
nem értjük, csuklyájába mit motyog.
De minden év fagyban kezdődik el
s indúl a forró nyár felé,
hogy végül dérben, jégben, zuzmarában
hátát felénk fordítva eldöcögjön,
már ismert arccal, ismét arctalan.
Forrás: Szeretem a verseket
Érzéseim, eltűntek a semmiben.
Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
már nem emészt belülről őrjítőn,
nem réved távolba szemem,
várva mikor jössz… nem hívlak többé…
kezem tétován elhúzom érintésed elől.
Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
enyésznek el a végtelen időben…
csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
örömárban úszva voltak édesen-titkosak.
– Keresem még szerelmem – nem találom…
elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
a hideg tél szürke színeit.
Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.
– Szerettelek – egyszer…
Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
rohanással hozzád… vonatom kisiklott…
A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
már nem sietek… nem szedem össze…
fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.
Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
– Szerettelek –
Forrás: Lélektől lélekig
Ne nézd, hová vezet,
s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is,
kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz,
ő szembejön,
röpíti őt a gép,
arcodba néz,
kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
– de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk,
az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz,
ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy,
aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár,
csak ad,
s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,
korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,
jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)
Ismét leboronga egy évi idő,
Gyors napjaival soha vissza se jő.
Gyors napja, miként fejedelmi madár,
Csattogva odább kél és tova jár.
Még egyszer óh szép nap az isten’ egén!
Nézz vissza mosolygva az ég’ üregén.
Hozd vissza repítve a’ múlt’ idejét,
Ringass kebelünkre hőn édeni kéjt.
Lágy alkonyatodban az esti vidék –
Mint tűz szerelemben a’ csók’ heve – ég.
’S míg arczod az éjjel’ ölébe borúl,
Tűkör ragyog a’ víz’ hullámairúl.
Üdv messze vonúló futásaidért,
Fény ’s hála kisérje az égi vezért.
’S míg fény lebeg arczaid’ alkonyatán,
Ifjudva derűlj hosszu évek után.
Forrás: magyar-versek.hu
Óh idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.
Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.
Téged szűlt-é a világ?
Vagy a világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.
Hátha tőled, óh idő!
Te aki mindenünket öszverontod,
A nap is holtszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?
Mert, ihol lám, mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.
Lám az ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.
Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig főldünknek állapatja,
Hogyha a feldűlyedett
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?
Sok faluk határain
Ma delfinek cicáznak a vizekben,
S a csigáknak házain
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.
Sok merőfőld már sziget,
Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak,
És ahol hegy volt s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.
Így teszel te, óh idő!
A nemzetek forgó enyészetével:
Most az egyik nagyra nő,
S a másik elmúlik saját nevével.
A vitézlő Pártusok
Régólta szolgaság alá kerűltek:
S a bozontos Gallusok
Ma már a hérósok sorába űltek.
Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a világ csudája állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a világ csudája áll ott.
Óh, ha a nagy nemzetek
Sorsán hatalmad így előmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk – mit várhatunk miattad?
Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
Ép, beteg voltunk, s torunk
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.
Futsz te, nem vársz senkit is,
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím, te, míg ezt mondtam is,
Öt-hat parányi perceken kimúlál.
Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned;
És miként a puszta szó
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.
Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebes-haladva;
S meglehet, hogy nékem is
A véghatár ma is ki lészen adva.
Úgyse volnék már gyerek;
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
S eszerént az emberek
Szűk életének harmadáig éltem.
Vajha már – ha több nem is –
Mindegyik esztendőre jutna benne
Egy – csak egy órácska is,
Amely az érdem oszlopára menne.
Kész vagyok meghalni – kész,
Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. –
Ámde hogyha oly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Légyen dicsőítésre még Vitéznek:
Semmi, csak te, óh Lilim!
Te, akiért az életet szerettem,
Csak te légy, Lillám, enyím:
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.
És mivelhogy a napok
Elseprik a legédesebb időket:
Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.
Elfut a nyájas tavasz,
A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
A kinyílt jácint elasz,
A rózsaszál egy délbe is kiszárad:
Így az ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
És az Ámor csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.
Akkor, ah! rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.
Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,
Úgy napolván, mint rideg
Vén pelikán, ifjú daljaimmal.
Míg tehát az lenne még,
A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
Míg az élet lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.
És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.
Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.
Forrás: magyar-versek.hu
