Címke: idő

  • Kálnoky László: Fosztogató évek

    Megrázzák ősz szakállukat az évek,
    s távoznak; épp csak megpihentek itt,
    mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
    izmos vállaikon tovább viszik.
    Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
    s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
    észre se vesszük, hogy batyuba kötve
    viszik magukkal az emlékeket.

    Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
    nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
    fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
    ahogyan a múlt bennünk haloványul.
    Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
    és emlékünkből ajka íze eltűnt,
    s elfeledtük ruháját, haja színét
    annak, akit könnyek között temettünk.

    Kincsünket mely bank széfje védi meg?
    Számára titkos gödröt merre ássunk?
    Pusztulóban ásít a távozó
    rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
    Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
    Ideje volna tán utána menni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss József: A szfinksz

    Feje fölött az izzó sárga ég,
    Köröskörül magány és messzeség.
    Lábainál a rőt, sivár homok,
    Sehol se élet-, se halálnyomok,

    • Im, ez a szfinksz.

    Kőarcán közöny a néma lepel,
    Kőszeme nem kérdez és nem felel,
    Kőkeblét hiába kendőzgeti
    A hajnal, az alkony – mindegy neki,
    Mert ő a szfinksz.

    Évezredek mentek fölötte el,
    Ő lomhán gunnyaszt. Szót se érdemel!
    Mindössze annyi történt azalatt,
    Hogy nőtt a föveny egy pár vonalat.

    • Nem méri a szfinksz.

    S jőnek utána új évezredek.
    Mi lesz? Mi lenne? A homok pereg.
    Ma még csak köldökéig ér neki,
    Egykor majd egészen betemeti.
    Mit bánja a szfinksz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Hat szonett a csodálkozásról

    I.

    A munka mámorától ittasultan
    Gondolatom ha olykor elpihen
    S lassan elúszik mély vizeiben
    Az éntelennek, a jövőm s a múltam
    Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
    S mintha megállna virrasztó szívem,
    Fekszem az éjszakai semmiben
    És semmijében annak, ami voltam:
    Egyszerre sajgó semmiségem éje
    Ketté hasad s mellemre rázuhan
    A halhatatlan kérdés meredélye:
    A semminél sötétebb lenni mélye:
    Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
    Hogyan lehet az, hogy valami van?

    II.

    Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
    Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
    Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
    De mért szisszentem akkor oly nagyot?
    Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
    A drót lennék a lámpa belsején?
    A drót a fényes, de nem ő a fény.
    Én nem a fényes, én a fény vagyok.
    Nem is a fény, nem is a fájdalom –
    Más, ami érez, és más, amit érez:
    A fényt is én csak érzem, gondolom.
    Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
    És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
    Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?

    III.

    Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
    Milyen egyetlen, milyen szuverén!
    Érzed-e láttán, amit érzek én:
    A mélyek és a magasok varázsát?
    A napra húzó mélyzöld kupolán át
    Ezer ágán és ezer levelén,
    Egy miniatűr kozmosz kebelén
    Érzed az élet izgató talányát?
    Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
    Hová a szemnek nincsen más fel-útja
    Hallod a hívást a mély lombokon?
    Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
    Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
    S csodálkozol, hogy én csodálkozom?

    IV.

    Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
    Ki tudna minden percet számbavenni.
    Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
    Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
    De míg egy szó átlépte ajkamat,
    Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
    Hunyta szemét le örökre pihenni!
    S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
    Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
    Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
    S egy történelem indult ez alatt.
    S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
    S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
    Ez a pillanat, – csak egy pillanat!

    V.

    Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
    Csodálkozom azon, hogy meghalok,
    Hogy lábam alatt egy világ forog
    És egy mindenség kering körülöttem.
    Én nem keringek. Amit szemre vettem,
    Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
    Énbennem vannak, – s én én maradok
    És ők sincsenek megkétszerezetten.
    Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
    És mégis, mint a Hold a végtelenben,
    Egyedül úszom és fogyatkozom.
    S egy messze láng mindig megújít engem
    S a Teljes Fény elönti homlokom.
    S én úszom, úszom és csodálkozom.

    VI.

    Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
    Első ügyetlen-édes mozdulatja,
    Ami ösztönből lélekké avatja,
    S te utolsó, beérett szenvedelme.
    Belőled él az ihlet áhitatja,
    Te nélküled a szív nem énekelne,
    Szürkére fagyna szava és szerelme,
    Te minden alkotásnak édesatyja!
    Mikor elhangzott az első legyen
    S az újszülött angyalok lábhegyen
    Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
    Akkor születtél s el sem is enyészel,
    Mert az Isten szívére te kísérsz el
    Pihegő dalt és dadogó imát,
    Az ezredeknek ezredein át.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Olga: Tegnap-ma-holnap

    Tegnap
    Még zöldaranyban álltak a fák,
    és rózsakék volt a kora este.
    De tudtuk, utolsót sóhajt a nyár,
    és beleremeg bágyadt teste.

    Ma
    Ködfolttal ébreszt az őszi reggel,
    a kertvégi nádas vöröslő hajnala.
    Emléked elsárgul a levelekkel,
    de velem marad tavaszunk dallama.

    Holnap
    Meztelen nyújtóznak felém az ágak,
    meghitt ösvényünk hópaplan fedi.
    Vakító fehéren tiszták a vágyak,
    ha a Nap sugarát ajkamon feledi.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely Magda: Az arc

    Harmincon túl az arc
    elszabadul.
    A rossz, a jó kiütközik
    Javíthatatlanul.

    Hiába, ha a tettetés
    tökéletes.
    A gyalázat az arcot
    szétrágja, mint a szesz.

    Minden elvétett indulat
    belehasít.
    Jelzi a hús a jellem
    földcsuszamlásait.

    Kivési, meglazítja
    a réseket.
    Kicsap a szenny az arcok
    töltései felett.

    Az elhagyott vonásokat
    fölveri a vadon.
    Harmincon túl az arcon
    nincs hatalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorge Luis Borges: ARS POETICA

    Nézni a folyót, mely idő meg víz,
    és tudni, hogy az idő is folyó,
    s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
    s az arcok is elfutnak, mint a víz.

    Az ébrenlétről tudni: másik álom,
    mely csak álmodja álmát, s a halál,
    melytől a test retteg, az a halál,
    a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

    Napról, évről érezni, puszta jelkép,
    jelképe csak a napnak és az évnek,
    s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
    mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

    Halálban álmot látni, s ha az alkony
    jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
    szegény és halhatatlan. A költészet,
    mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

    Esténként néha felmerül egy arc,
    ránkvillantja egy homályos tükör,
    a művészet, akár ez a tükör,
    s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

    Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
    sírt örömében, látva Ithakát,
    a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
    idéz a művészet, nem a csodákat.

    Olyan, akár a végtelen folyó,
    mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
    a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
    s mindig más, mint a végtelen folyó.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Vénség

    Zord vagy, zordságod sok derűt megöl,
    sokat nyögsz, mint a megroskadt malom.
    Úgy kell neked: a rút vénség elől
    miért nem szöktél meg fiatalon?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékegű estben

    Kékegü estben, holdselyem estben
    egykor erős volt s ifju a testem.

    Vissza se térhet, újra se éled,
    messzire száll el minden… az élet…

    Lanyhul a szívem, húnynak a fények…
    Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!

    ford: Weöres Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Emlékdal

    Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
    Nyárfák levelét veri vissza a tó.
    Kék kendőd nézem az ablakon át,
    Huzigálja a szél, hajad éj-fonatát.

    Habos áradaton, csupa csillag a táj
    Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj.
    Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám,
    Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.

    A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
    Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
    Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
    Rémlik, leeső patkók zaja cseng.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: A múlt

    képlékeny, mint a pletyka,
    megfoghatatlan, mint a rémhír,
    idillé apad, mint a népdal,
    hegyesre kopik, mint a rágalom,
    rövidre zárul, mint a vicc,
    méreggé bomlik, mint a pánik,
    csömörig eltölt, mint a sláger,
    szívünk körül döng, mint a döglégy.

    Forrás: Lélektől lélekig