I.
A munka mámorától ittasultan
Gondolatom ha olykor elpihen
S lassan elúszik mély vizeiben
Az éntelennek, a jövőm s a múltam
Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
S mintha megállna virrasztó szívem,
Fekszem az éjszakai semmiben
És semmijében annak, ami voltam:
Egyszerre sajgó semmiségem éje
Ketté hasad s mellemre rázuhan
A halhatatlan kérdés meredélye:
A semminél sötétebb lenni mélye:
Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
Hogyan lehet az, hogy valami van?
II.
Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
De mért szisszentem akkor oly nagyot?
Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
A drót lennék a lámpa belsején?
A drót a fényes, de nem ő a fény.
Én nem a fényes, én a fény vagyok.
Nem is a fény, nem is a fájdalom –
Más, ami érez, és más, amit érez:
A fényt is én csak érzem, gondolom.
Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?
III.
Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
Milyen egyetlen, milyen szuverén!
Érzed-e láttán, amit érzek én:
A mélyek és a magasok varázsát?
A napra húzó mélyzöld kupolán át
Ezer ágán és ezer levelén,
Egy miniatűr kozmosz kebelén
Érzed az élet izgató talányát?
Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
Hová a szemnek nincsen más fel-útja
Hallod a hívást a mély lombokon?
Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
S csodálkozol, hogy én csodálkozom?
IV.
Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
Ki tudna minden percet számbavenni.
Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
De míg egy szó átlépte ajkamat,
Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
Hunyta szemét le örökre pihenni!
S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
S egy történelem indult ez alatt.
S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
Ez a pillanat, – csak egy pillanat!
V.
Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
Csodálkozom azon, hogy meghalok,
Hogy lábam alatt egy világ forog
És egy mindenség kering körülöttem.
Én nem keringek. Amit szemre vettem,
Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
Énbennem vannak, – s én én maradok
És ők sincsenek megkétszerezetten.
Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
És mégis, mint a Hold a végtelenben,
Egyedül úszom és fogyatkozom.
S egy messze láng mindig megújít engem
S a Teljes Fény elönti homlokom.
S én úszom, úszom és csodálkozom.
VI.
Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
Első ügyetlen-édes mozdulatja,
Ami ösztönből lélekké avatja,
S te utolsó, beérett szenvedelme.
Belőled él az ihlet áhitatja,
Te nélküled a szív nem énekelne,
Szürkére fagyna szava és szerelme,
Te minden alkotásnak édesatyja!
Mikor elhangzott az első legyen
S az újszülött angyalok lábhegyen
Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
Akkor születtél s el sem is enyészel,
Mert az Isten szívére te kísérsz el
Pihegő dalt és dadogó imát,
Az ezredeknek ezredein át.
Forrás: Lélektől lélekig
