https://verskucko.com

Címke: idő

  • Nadányi Zoltán: Évek, évek, évek

    Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
    Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
    Álmodban ének csendült, angyalének
    és megrohantak azalatt az évek.
    És most felülsz, sírásra áll a szád,
    számolgatod az éveket magadban,
    a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
    Ki tette ezt veled? ki szórta rád?

    Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
    nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
    elkóboroltam messze, fákat ráztam,
    felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
    Ott kellett volna állnom, hessegetnem
    az éveket, az erdő száz koboldját,
    kik a bogáncsot az alvóra hordják,
    de látod, látod, ők elcsaltak engem.

    Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
    tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
    fűszál, falevél nem vénült meg egy se
    és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
    Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
    egy délután! Egy napja sincs még annak,
    hogy a kezed az én kezembe tévedt.
    Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.

    Elaludtál és senki nem vigyázott
    és most nekifognék és téveteg
    kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
    hajadból, ha tudnám… Az éveket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul.
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.
    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?
    Így szívódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Kányádi Sándor: Románc

    keresgélt a repülőgép
    fél szárnnyal a vizet szántva
    míg a lagúnák közt rálelt
    a parázsló betonsávra
    domborodott az ég kékje
    homorult a földnek zöldje
    mikor a gép alázökkent
    fújtatva és dörömbölve
    húzta a sok kis cölöpház
    maga alá az árnyékát
    rezegtek mint a bazári
    fölhúzható bádogbékák
    föld az éggel kék a zölddel
    borult össze elalélva
    szerelemtől részegülten
    betűzgettem Cartagena
    delet ilyet soha én még
    napot soha még így égni
    hol a bokor víz és viskó
    s még a beton is érzéki
    félórát ha voltam nálad
    míg egy kisded megszülethet
    ameddig egy ismeretlent
    elföldelnek elfelednek
    kísértésbe szédítőbe
    estem véled szerelembe
    hogy maradjak viskóid közt
    mindenkitől elfeledve
    ittam fényed, kéked-zölded
    a géphez gurított létra
    tetejéről félórára
    enyém voltál Cartagena
    fölszállóban már úgy rémlett
    vityillóid rezegtetve
    mindegyikben mintha egy-egy
    szerelmespár ölelkezne
    jaj, elválnunk miért kellett
    magadhoz miért nem öleltél
    minden évszakom azóta
    hóval borított hideg tél
    egy napodért-éjszakádért
    cserébe mit vágyton vágyok
    adtam volna üdvösségem
    az örökkévalóságot
    ilyen bolond ki szerelmes
    érzi, hogy a szíve béna
    belémsajdult sose látlak
    többé viszont Cartagena
    s ittalak még színed-fényed
    amennyi talán elég lesz
    itt a deres Kárpátok közt
    a közelgő öregséghez
    hol a nap is a tiednek
    csak lézengő halvány mása
    kél és nyugszik emlékeztet
    az egyszer volt ragyogásra
    ó a kéked, ó a zölded
    kékje-zöldje víznek, égnek
    Karib-tenger tüneménye
    a neved is belémégett
    nem gyógyít ki az idő sem
    azon kapom magam néha
    félhangosan szólongatlak
    Cartagena, Cartagena.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: XXVI. – Az idő kísértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a múltba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kísértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szívünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: Akár a paradicsomban

    Egy holdnyi közös hely nálunk a temető,
    Kőkerítéssel körülvéve,
    Nehogy az élő szabadon maradt
    Földet megfertőzze.
    A fakeresztek néhány év múltán
    Megdőlnek aztán maguk is szépen
    Meghalnak, és kóbor kancákon holmi
    Furcsa férfiak jönnek s ellopkodják
    Tűzrevalónak.
    Nyoma se marad a sírnak –

    Sörteszerű tömött fű növi be
    Mint a legények fejét téli éjszakákon;
    Mikor a temető egyik végétől a másikig
    Megtelik elkezdik újra az elején;
    Nagyapám sírja a dédnagyapám sírján
    Apámé a nagyapámén,
    Ugyanígy a régi bíró
    A még régebbi bírón – a régi pópa
    A még régebbi pópán;
    A régi falu a még régebbi falun.

    Alma- és szilvafák szegélyezik,
    Illatos virágok nyílnak
    Leheletük a távoli tárgyakba is
    beívódik.
    Kik átutazóban felénk járnak
    Bal csuklójukba ágyazódott órával
    És öregséggel a vállukon
    Ámuldoznak akár a paradicsomban.

    (Kányádi Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucskai Vince: emlékszem rád, emlékezz rám

    mint groteszk vízköpő
    omladozó falak fölött
    sarokba szorítva
    kínok között
    száraz ajkakba harapva
    dacolok zord idővel
    míg vér serken
    szomjam oltani
    rendet vágok
    minduntalan
    kusza emlékek során
    omladozó téglák
    torán
    múltba réved tekintetem
    míg holdfény
    surran botladozó
    szarufán
    mint sötét torkú
    buzgárból
    szétszivárog akaratom
    sebeimet titkon
    bús mohával
    takargatom
    múló évek fészke
    hinti rám kőporát
    őrzöm titkok
    csillagjárta honát
    s ha majd a homokszemek
    végleg elperegtek
    mélybe zuhanva
    legyek büszke jele
    eme helynek
    halk memento
    hol könnycseppek
    csordogálnak
    emlékszem rád
    emlékezz rám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Frenyó Krisztina: Vasárnap – Pont időben

    Nem én kések, a világ siet.
    Bárhogy is mondom, nem értitek.
    Nem én lassulok, ők a gyorsak.
    Úgy indulnak vissza, hogy még itt sem voltak.
    Instant életük tiszavirágnyi.
    Pedig a kávét is főzve jó kínálni.
    Szép csészéből, kortyolva hosszan.
    Hátha még egy vendég betoppan.
    Zacskóból port tuszkolni kapszulába?
    Miféle idegbaj ült rá a világra?
    Mikor gyorsultak így fel a kockák?
    Ha nyolcig nem posztolsz, meg se osztják.
    Özönnyi víznek kellett lefolyni…
    Mire rájöttem, kár beszólni.
    Hiába mondanám, lassítson a világ.
    Csak nyomják a sódert, lökik a rizsát.
    Pedig a dolgoknak idő kell adni.
    Mint a káposztának, rotyogni hagyni…
    Nem mindent lehet fogkeményen rágni.
    Hiába trendi most Al dente kínálni.
    De bárhogy is mondom, nem értitek.
    Nem én kések, a világ siet.

    Forrás: Szeretem a verseket (Feeling-magazin megosztás alapján)

  • Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

    Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
    és nincs mellette az enyém,
    ahogyan megszoktam a fotografiákon
    és előszobák tükörén;
    mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
    látom az idő nyomait
    s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
    a szívem elfacsarodik.

    Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
    s te akkor az vagy, ami ma:
    sose találkozunk! Egymást észre se véve,
    nem lelünk egymásra soha!
    Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
    olyan, amilyen ma: fehér,
    lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
    feküdni, ha leszáll az éj.

    Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
    hogy minden idők végzetes
    egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
    egyetlen egyedként szeress?
    Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
    nézek vissza és kérdezek, –
    mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
    sebet én kapok, éleset.

    Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
    csak egymás mellett, szorosan,
    mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
    ha jéggel jött a szélroham.
    Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
    akkor, repülve, szánon, ott,
    Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
    mellemre vonva homlokod.

    Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
    ha itt, vagy csillag-messze vagy,
    hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
    hogy megtaláljalak.

    Forrás: kötet