Hányszor lemondtam már a versről!
Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom,
mint a bolyongást októberben,
mikor zülleni kezd az erdő,
és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja.
Magányos, szürke házakat jártam körül.
Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak
vagy a sikoltozó hisztéria házai,
csak hogy elakadjanak bennem a szavak,
mint ellenálló szívben a heves golyók.
Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre
megédesítenem ereimben a vért,
könyökölnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben,
s magasan lebegő erkélyekről nézni:
Ady eltévedt lovasa merre vágtat.
De csak az órák lassultak le közelemben,
de csak a fehérre mosott lepedők
csattogtak boldogabban a köteleken,
de csak a világ vége jött közelebb,
kíméletlenül araszolva, ahogy a délutáni árnyék.
Forrás: Lélektől lélekig
