Aki folyton csak vár
holdtöltére tengerdagályra
tüskés sokszöggel dobja szembe
a dolgok megváltozott optikája
a bőre megkettőzve él
minden felület sokszoroz
torzító gépből szól a hang
mindenki mellőle oroz
kolduskirályné szól a hang
derekán kattog az idő
a látomások kilyukadnak
mint a beteg tüdő
ujjhegyén ülnek a szavak
rendjükkel bástyázná magát
az ágas körfal omlatag
s a réseken nagynéha lát
madárcsapásnyi jósjelet
lassan lengő pilléreket
szentjános szemű éjszakát
Forrás: Lélektől lélekig
„Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.”
– Gabriel García Márquez
Forrás: Lélektől lélekig
Szavak estéje – varázsvesszővel a csöndben!
Egy lépés, még egy,
s még egy: a nyomát
nem törli el árnyad!
Az idő hege
felszakad,
vérbe borítja a tájat.
A szóéj vad szelindekei,
a szelindekek
feléd csapáznak,
a vadorzó szomj, a vadorzó
éh gyönyörében…
Végső hold mentene még:
hosszú csontot, ezüstöt,
pőrét, akár mögötted az út,
dob a falka közé,
de nem menekülsz:
felverted a sugarat,
habzik, közeleg,
és hozza azt a gyümölcsöt,
melybe hajdan
beleharaptál.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Olvashatatlan ez
a világ. Kettős minden.
Az erős órák
a hasadó időnek igazat
adnak rekedten.
Te, legmélyedbe szorulva,
kilépsz magadból
mindörökre.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Az elboruló kertben,
ahol már bronzsötétre
vált a fű napfényzöldje,
csak hallgatnánk. – Csak lennénk.
Hallanánk, hogyan halad
az idő percegése
fatörzsek kérgében
és vérköreinkben.
Néznénk, hogy száll messze az ég,
míg mindkettőnk szemében
egyszerre feketül el a Nap.
Forrás: Lélektől lélekig
Mesélik, hogy sűrű erdőbe ért
egy vándor, hol csengetyű csalogatta,
csodás virágból font színes füzért,
és ékül barna fürtjeire rakta.
Hogy a világba búsan visszatért,
bámulta a nép, mélyen megriadva:
sok száz évet ment az idő előre,
s nem ismertek a koszorús fejűre.
Nekem te vagy az a csodavirág,
s fogva vagyok álom bűvöletében,
mi a szokás ma, nem tudom tehát,
mintha száz év múlt volna el eképpen.
Jövevény lettem, mivel a világ,
a kishitű, borzong vénség szelében.
Csak én vagyok ifjú és ismeretlen,
üdvöm virágdíszében, elfeledten.
Most hát ezért térek örökre meg
hozzád s meseüdvömhöz a vadonban.
Feledjenek! Számomra itt ered
a lét vize s ír minden sebre nyomban.
Fölöttem nedves sugarú szemed,
egy halk szó, mit szádról csókkal leloptam –
Így múljanak fölöttem ezredévek,
s a visszautat sose leljem én meg!
Kálnoky László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
„Nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élik le az életüket úgy, hogy csak az élet eszközeit keresik. Vedd szemügyre az egyént, és vizsgáld meg az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben? – kérdezed. Végtelen sok. Hiszen nem él, aki így él – csak élni készülődik. Mindent elmulaszt. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen: az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész. Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?”
Forrás: Lélektől lélekig
Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.
Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:
Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:
A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?
Forrás: Lélektől lélekig
Minden elmúlik egyszer.
Elfogy a könny, kiszárad a tenger.
Elfogy a szó és elfogynak a hangok,
némán konganak súlyos harangok.
Elfogyunk lassan, mint füst a szélben.
Elfogy aki bántott és elfogy aki vétlen.
Elmossa talpunk nyomát az eső,
nem találja helyét a sírva kereső.
Elfogynak vicceink és mind a nevetések,
elfogynak egyszerű, tiszta szeretések.
Elfogynak vitáink, elfogynak a csendek,
akik elfáradtak, mind hazamennek.
Elfogy a rossz és elfogy a jóság.
Elfogynak védett kertünkből a rózsák.
Elfogynak reggelek, elfogynak az esték,
elfogy palettánkról mind a színes festék.
Elfogynak a csillagok és elfogy miben hittünk,
kiürül a szép kosár, mit közösen vittünk.
Elfogy összes vágyunk és végül csak az marad,
hogy elengedjük lelkünkből a reszkető madarat.
Forrás: A vers internetes irodalmi gyűjteményekben és közösségi megosztásokban több helyen is megtalálható.
Nem értem néha, s kérdezem magamban:
Megállt az óra? Áll az év, a kor?
Forrong a mély – de a színe mozdulatlan,
és hang se, nesz se kél a jég alól.
Magasztaltad már újév jöttekor
a szép jövőt beszédes hangulatban?
S görögve jő, s egyszerre rád omol,
és visszadob. – S elnyel megint a katlan.
De akkor is remélek egyre, hogyha
még újra éj jön s újra éj az éjre,
átfázom, átvirrasztom álmodozva.
Haragvó víznek habzik, reng a mélye,
s a fény az éjt egyszer csak átragyogja,
s nézd: lángol már a fellegek szegélye.
(Lator László fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig – Gottfried Keller versei
