Címke: idő

  • Csoóri Sándor: Hányszor lemondtam már

    Hányszor lemondtam már a versről!
    Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom,
    mint a bolyongást októberben,
    mikor zülleni kezd az erdő,
    és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja.

    Magányos, szürke házakat jártam körül.
    Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak
    vagy a sikoltozó hisztéria házai,
    csak hogy elakadjanak bennem a szavak,
    mint ellenálló szívben a heves golyók.

    Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre
    megédesítenem ereimben a vért,
    könyökölnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben,
    s magasan lebegő erkélyekről nézni:
    Ady eltévedt lovasa merre vágtat.

    De csak az órák lassultak le közelemben,
    de csak a fehérre mosott lepedők
    csattogtak boldogabban a köteleken,
    de csak a világ vége jött közelebb,
    kíméletlenül araszolva, ahogy a délutáni árnyék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antonio Machado: Az alvás…

    Az alvás: híd, amelyen a holnapba
    sétálunk át csukott szemmel. Alatta
    folyik álmaink hangtalan patakja.

    (Ford.: Faludy György)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marc Alyn: Én ott leszek

    Ha megpillantsz hazafele
    egy ajtót éppen rádtekint
    s egy gyík üvegroncsolta teste

    a felforrósult országútra esve
    ha mormolva a sövény levele
    feléd mutat
    én vagyok aki vár reád

    Ha suttog nyári délben
    az árnyék füledbe
    ha a méhek ezüst függönye szemedet
    befedte
    ha felhősarkain az égbolt kapuja
    csikorogva kifordul
    én vagyok aki vár reád

    Én vetésemet életednek
    minden percébe tettem
    és már csupán az ismeretlen
    ki rajzolja kalitkád rácsait

    Szemem nyitva szemem lezárva
    a rózsában vagy a búzában
    minden dalodban évszakodban
    minden éved szögezve át
    én ott leszek várok reád.

    (Rába György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Sorshorgoló

    Csak szem a szemre, lánc a láncra,
    miként sodort a három párka…
    Ki munkál, hajszol, mindörökre
    sorsunk szívósan ölti egybe.

    Tervrajz szerint, vagy ég bolondja
    szövi a szálat össze-vissza,
    s nem tudhatjuk, mi lesz belőle,
    közülünk kinek van jövője,
    kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Oltárra lesz terítő, fényes,
    király palástja, széle véres…
    vagy lábtörlő dohos sarokba,
    aztán a sors szemétre dobja…

    Ne nézz előre, ne nézz hátra,
    horgolva, szőve, varrva, vágva…
    csak szem a szemre, lánc a láncra..

    Jaj, aki csak egy szem a láncban
    ne gondolkozzon, hisz bezártan
    sodródik sorsa áramában,
    és nincs kiút, csak ősi kényszer
    megtartani, ne málljon széjjel,
    amit a többi összefogna.

    Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra,
    csak ez a szédítő motolla…
    s magasztalva, vagy meggyalázva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A márványunk meséje

    Egy bősz villám-ököl lezúzta.
    Kövirózsás, szeles, derült
    magasságból patakmederbe,
    iszap-gödörbe úgy került.

    Kövirózsák közt ezer évig
    megváltó mesterkézre várt,
    hogy egy világnak megmutassa
    a benne alvó ideált.

    Iszapsírból durván kivette
    egyszer nehány paraszt-tenyér,
    s otromba épületkövekkel
    elvitte egy zörgő szekér.

    És lépcső-alja lett belőle
    a gazdasági udvaron,
    goromba lábbal megtapossa
    tudatlan ember és barom.

    Béres-bakancs döngő zajára
    remegve fölneszel, vigyáz,
    vörös fénye tompán kicsillan
    a napsugárban: “Pheidias?…”

    …Idő-ciklon száguld felettünk,
    rom lesz a lépcső, rom a ház.
    Romok között a holdsugárban
    hideg halálszél harsonáz.

    S a szél reáhord szemfedőül
    sötét földet, sötét mohát –
    s a szépség ismeretlen arca
    vég nélkül álmodik tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: MAGYARÁZÓ TÁBLÁCSKA A VIVÁRIUMBÓL

    Sürgeti, amit akadályoz.
    Topog. Vádol. Boldogtalan.
    Tesz-vesz, gyűjt-veszít lázasan.
    A Szörnyeteg sosincs helyén:
    időt képzel és abban él
    (ideje nincs, ideje van);
    tervet sző, emléket ajnároz,
    cigányutat sem lel a mához
    – ilyen a Szörnyeteg, szegény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Már hiába nézel

    Úgy hagytad el az ifjúságot,
    mint aki hörgő hófuvásu, téli
    estén párás szobát hagy el
    s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
    De mind hallgatnak, senki sem szól,
    szél fú be az ajtóközön
    s ő lassan indul, keze a kilincsen
    és visszanéz és elköszön.

    Úgy hagyott el az ifjúság,
    mint a holtak. Bizony, holtak szokása
    habfátyollal takarni el
    arcukat, hogy többé senki se lássa.
    Utoljára még megölelnéd,
    de karodat lágyan lefejtik
    és ellopják és kiviszik a holtat
    és énekelve földbe rejtik.

    Ó, érettsorsú, árva férfi,
    ki lápok lángjait űzted rohanva
    s már-már elérvén, húnyni láttad
    s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
    Te harmincéves férfiarc,
    sokat tudó, öregedő,
    leheld vakká tükreidet, ne lássék
    titkod a sok finom redő.

    Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
    Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
    Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
    fütyörésszél az ifjúság halálán.
    Teste testedben mállik el,
    míg babrálja a lágy enyészet, – –
    fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
    s eltűnik. Már hiába nézed.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, ifjúság, elmúlás, öregedés, férfisors, idő, gyász, lélek, melankólia, emlékezés

  • Bella István: Köztem és köztem

    1.

    Mintha kihaltak volna az évszakok,
    megdermedt zöldben fürödnek a fák.
    Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
    Megkövült idő. Haláltalan világ.
    Nem merek élni. Lélegezni sem.
    Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
    csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
    Rettenetes nehéz az idebenn.
    Hát élek, félek, alakoskodok.

    2.

    Köztem és köztem ott áll a világ,
    mint a tükör arcom és mása közt.
    Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
    Örömet búra, bút örömre föst.
    Telet játszom: hajamat behavaztam,
    de velem szemben a tükörben tavasz van:
    hó hullatja szirmát, vagy meggyfa-ág
    Tejútja leng, az Androméda-füst
    ködöl, görgeti fényét sár, virág.

    3.

    De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
    soha, ami magamagának látszik.
    Hogy halandóban halhatatlan havaz,
    hogy a mindenben esendő-én halálzik.
    De ha majd szájam elé tesznek orvul,
    s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
    mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
    ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
    az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az idő kisértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a multba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kisértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szivünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Aki ivott az ég vízéből

    Aki ivott az ég vízéből,
    felhőt evett kenyér helyett,
    önmagát vette feleségül,
    s egész világot éhezett,

    Aki csillagokra térdelt
    ha a folyókban térdepelt,
    arcát kimosta a szégyen,
    kavicsként kifehéredett,

    Lassan az időből kiszédül,
    magával ragadja az út,
    inni a mindenség vízéből,
    s betelni múlhatatlanul.

    Forrás: Lélektől lélekig