https://verskucko.com

Címke: idő

  • Nemes Nagy Ágnes: Félelem

    Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
    A rémülettől görcsösen szeretlek.
    Elsorolom, hányféle iszonyat
    vár rám és rád, már arcunkba merednek.

    Csak sorolom, csak számolom naponta,
    hörögtető álomból riadok,
    készülődöm még iszonyúbb koromra,
    simogatom sovány, meleg karod –

    Kint söröztünk az aquincumi kertben,
    réteges emlék, gyönge, őszi ég,
    elmotyogtam egy gyerekkori versem :
    ” Sárgul a lomb, de nem hullott le még “,

    sárgul a lomb és minden perc utolsó,
    illír táncosnő köldökét riszálja,
    a gyom között latin szabású korsó,
    biciklit hirdet kétméternyi tábla,

    langyos a lég, a füst is tündököl,
    a vonaton szöllő-szagú kosár,
    a sűrü illat hajunkra ömöl,
    csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

    Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
    fordíts egyet a Göncöl-szekerén,
    szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
    s maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: Kötés

    A kötésben legjobban azt szerettem,
    hogy visszafejthető.
    Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
    Közte időben sál,
    térben sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Lassan eltelik

    eltelik a nagy készülődésekkel
    lassan eltelik előbb a fele
    aztán a másik fele is csak
    készülődünk az időközben idő-
    szerűtlenné vált nagy mire is
    végül a sebtiben sütögetett kis
    pecsenyék csömörével a szánkban
    mentegetőzve tárjuk szét már csak
    arra jó karjainkat sajnos élni
    is kellett közben sajnos így igaz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Rés a pajzson

    „…s ha még hiszel a lélek tisztaságában, igen, akkor önnön lelki tisztaságod patyolat fehér, soha ne sározd be hát, gonosz kísértés ne fesse feketére színes álmaid mosolyát…”
    (saját gondolat, hogy a tárgytól eltérjek kissé)

    - Az idő kérdése állandó, mindenható? Múlik, vagy csupán egyhelyben áll?  
    Létező görbülete hajlik-e a térbe, s a végeláthatatlan messzeségbe belevész-e a fényes reménysugár?  
    - Fekete lyukakba belecsorog-e, vagy kikerüli, s elnyelve karaván utat, magába szippantva, mindent felfalva tovább halad? Érintve képzőt és képzettet apró atom darabkákat kettéhasítva éreztet?  
    - A tér, lét-nem lét közé szorulva vajúdik anyagot és szellemet? Vajh, a teremtett erő rá milyen hatással lehet? Fáj-e a szülőcsatorna szorítása? Van e fény odaát? Vár-e ott a távolban ígéretes délibáb? S midőn leáldozik a nap, s a sötét elrabolja a fényeket, jönnek-e mond, jönnek-e felmentő seregek?  
    - Megmentik-e lelkünk üdvét, vagy hitünk örökre odavész? Nyílik-e még nekünk virág, vagy egyszerűen véget ér a halállal a világ, - ezt, mondd, felfogja-e a józanész?...  - Sok kérdés merül fel, még sincs rájuk felelet. Csak az idő halad, megsokszorozva a nem létező tereket.  
    Lehet, csupán képzeletünk játszik velünk, s nincs is semmi, álmodjuk az életet, vagy pedig, főszerepet kaptunk, s játszunk mindenek felett.

    Teremtőnk, egy egyszemélyes moziban ül, a fantasztikus filmeket szereti, a vetítés folyamatos, korhatár nélkül
    a bejáratnál pedig tábla hirdeti…

    TELTHÁZ!
    MINDEN JEGY ELKELT!
    A MOZIT KIBÉRELTE AZ ISTENSÉG.

    - kólát, pattogatott kukoricát, perecet tessék!!!!  Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Neked…

    Te éltetsz és adsz erőt,
    Életre hívod a csüggedőt.
    Szemedben látom a Nap sugarát
    Megyek veled egy égi hídon át,
    Mert vagy nekem mementó,
    Ezer földi jó,
    S mert jó volt veled a rejtelem,
    Szívet simító szerelem,
    Perverz gyönyör és vad csata,
    Melyben alul maradok vala,
    Mégis semmi ehhez nem fogható,
    Több jót akarva sem adható.

    Maradtál perceim csarnoka,
    Az érzéseknek hadnagya,
    Ha itt vagy érzem élni jó,
    S nem látomás gyötör
    Nem égiek adta jó,
    Csak egy megkésett szerelem
    Mely maradt ezer gyötrelem,
    De általad érzem mi oly´ jó,
    S hogy Te vagy…
    Ez semmihez nem fogható.

    Lehetnék új szerelmed hírnöke,
    Örömeid gyökere,
    Egy hang mely elkísér
    Amikor leszáll az éj…

    Lehetnék… érzem én,
    De az öröm csak vak remény.

    Az Idő most is közbeszólt,
    Kaszával virágot tarolt,
    Égetett erdőt, réteket,
    Kettévágta az életet…

    Álmokat feketére festett,
    Kőbe örök jeleket vésett.
    Minden, mi szép volt emlék maradt,
    Titokban őrzi a csókodat.

    Titokban őrzi a csillogást,
    S hogy nekem nem maradhat más
    Azért van, mert az élet mostoha,
    S belénk mart az Idő vas foga…

    De szárnyakat adott a szerelem,
    Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
    S veled szállok most tova
    Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.

    Hátrahagyom az éveket
    Megőrizve mi szép
    s jó volt nekem veled…
    s talán Neked… velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Maja Boriszova: Ajtót se csapva

    Nem akkor megy el, amikor hiszed,
    nem akkor hagy el, aki a tied.

    Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
    felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
    mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
    aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
    egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
    És aztán… minden megy tovább, mint régen,
    nem támad tűzvész az asztalközepén,
    és a fürdőszobában változatlan
    vékonyul tovább a családi szappan…

    És aztán lassan gördül év az évre,
    a házban kövült nyugalom és béke,
    hanem az asszony fázik, egyre fázik,
    Pedig minden rendben látszik:
    takarékos, józan, derék a férje…
    Az ég hideg, s mintha esőt ígérne…
    Ő ment el rég, a napjai közül,
    ajtót se csapva, észrevétlenül.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tompa István: A végtelen

    Évekből csak napok,
    napokból csak órák,
    órákból csak percek
    s egy pillanat…
    boldog mosolyodban,
    mint lágy habokban,
    ringatózva süllyedek.

    Ez a szerelem?
    Több! – A végtelen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A könnycsepp álmodott

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
      Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
      és a mezőkön nem volt több virág.
      Magában járt a leány a sárga őszi úton,
      és lába nyomán sírt a rőt avar.
      Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
      végigszaladt az arcán
      és a földre hullt.
      A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
      amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
      A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
      S a könnycsepp álmodott.

    Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
    fellüktetett az élet.
    Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
    A margaréta nőtt.
    És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
    kinyitotta első fehér virágát.
    Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
    A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
    A leánynak adta.
    Ott álltak egymással szemben.

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Szemükből ragyogott a március…
      A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őszi kérdés

    Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
    Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
    S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
    S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

    És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
    Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
    S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
    Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

    S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
    Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
    És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

    S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
    Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
    Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

    Forrás: Lélektől lélekig