A kék hegyek csodás vidékén,
Ahol a híres Rip lakott,
Én is kerestem már a kincset,
Én is bolyongva jártam ott.
Mikor a kincset megtaláltam,
A tündér megjelent legott,
Ittam a mámor poharából,
S a bűvös álom elfogott.
Húsz éven át aludtam én is,
Mikor megint fölébredék,
Oly napsugáros volt az erdő,
Oly vadvirágos volt a rét.
A levegő oly izgató volt,
Olyan tavasz volt mindenütt,
S amelyről mindig álmodoztam:
A kincs, a kincs az ott feküdt!
Pazar pompája rám mosolygott,
Néztem mohón és irigyen,
És ráborultam, átkaroltam,
Hogy messze, messze elvigyem…
Nem volt erőm, karom lelankadt,
Éreztem azt, hogy agg vagyok,
Míg a mesék kincsét kerestem,
Az ifjúságom elhagyott.
Míg a mesék kincsét kerestem
A bűvös kék hegyek között,
Sok más, okosabb filozófus
A földi jóért küszködött.
Csak én maradtam bús kalandor,
Kincskereső szegény bolond,
A bűvös-bájos kék hegyekről
Mesét ki álmodozva mond.
Oh, megtaláljuk mind e kincset,
De ragyogása jaj, mit ér,
Mire miénk pompája, fénye,
Kihűlt szívünkben már a vér.
Akkor, mikor keresni kezdtük,
Mikor bennünk kigyúlt a láng:
Valami nagyról és dicsőről,
Valami szentről álmodánk.
Valamiről, mit az utókor
Márványba vés, megénekel…
S mire a kincset megtaláljuk,
Már akkor csak kenyérre kell.
Párizs, 1900
Lelkem falán a gond sötétlik,
Árnyék a hófehér falon:
Oh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.
A szőke haj ezüstbe szürkül,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész,
A szíved halkabban dobog.
És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.
Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.
Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magába nem fogad,
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.
Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.
Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.
Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.
Ha le nem írom, elszáll a gondolat.
Ha el nem fogom: az ihlet elrepül,
mint felhő, amely fölöttem göndörül,
mint szellő, ahogy elsuhan az éjben.
Időm sürget: – Ne tétovázz hát tétlen,
csak írd, amit az éj sugall neked,
míg ébren virraszt nyugtalan szellemed…
adj jelt, míg éled a percnyi életed!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Azt mondják, hogy a szív égő
sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre
inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.
Talán azért,
mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak
hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó
sirály
keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző,
ólom,
bármi, ami öl…
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se
szív, sem emlék,
ami meggyötör,
ami összetör!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
