Kijönni minden kőtoronyból
megérezni az omlást
földre szorított füllel tudni
évtizedes bolyongást
mint földrengést az indiánok
szigetlakók a tájfunt
gyökér jósolja így a tűzvészt
mely a fatörzsön átfut
végigrohan a szél a parton
a szél a láthatatlan
a kapitánynak tatvitorla
bőg fenn a szélviharban
mert jel s jelzett feszülni vágyik
mint vad ha utolérték
de kijönni a kőtoronyból
csak ez lehet a mérték
Forrás: Lélektől lélekig
“Ha majd öreg leszel…” Ronsard… agyon-
csépelt szöveg mint Villoné is: “Adnád
szívesen majd de koldusnak se kell
amit most megtagadsz”
Lágy vagy kemény fenyegetések s roppant ostobák
ne hallgass rájuk -: önvigasztalások
Légy kíméletlen s önző gyűjtsd a mézet
ne nézd hogy az a másik… Rágja szét
párnáját kínjában a szerelem
nem irgalmasság rakd tele a mézes
bödönt s ha majd keserű lesz a szád…
Mert Ronsard Villon… az nem érdekes
de keserű lesz mindenképp a szád
ha majd öreg leszel ha az leszel
és hogyha már a koldusnak se kell
amit most (mondjuk tőlem) megtagadsz
Forrás: Lélektől lélekig
Örülni, örülni de jó volna
Lemenő nap aranytavának,
Mely szétömölt amott a lombok
Mögött az égen, s jobbra-balra
Ringatják fejüket a vén fák
Beleegyező mozdulattal,
Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
Lemegy a nap, és így kell lenni,
Elhúnyni, elmerülni szépen,
Lemenő nap arany tavában
Elsüllyedni fekete csendben.
Ó, élet, élet… ülök itt a
Hegyoldali új játszótéren,
A kisleányom karikázik,
Csattog a bot vígan és fürgén
Egy új, kis akaratos élet
Bátor s tudatlan ritmusára.
Szólnék utána, nem tudom mit:
Becéző szót, korholó intést?
Már ott nyargal az új játszótér
Távol sarkán, már nem is látom,
S vad érzés üt meg: látom-e újra?
Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?
Elmúlt az arany tó az égről,
És egyszerre nagyon sötét lett.
Forrás: Lélektől lélekig
Aranyzsinórra fűzve fel,
a szerelem nem múlik el.
Aszú-szőlőnek édesét
esztendőkig nem veszti el.
Aranyzsinórra fűzve fel,
ingben, ing nélkül
át-telel.
Forrás: Lélektől lélekig
A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hivatlan északi szél,
bejő a zárt kapún át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.
Forrás: Lélektől lélekig
A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz.
Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.
A lombos idő gallyai homlokomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.
És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon – és csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved.
Forrás: Lélektől lélekig
Megint egy újabb állomás?
Ütöttkopott, sivár, mint annyi más…
Ásító, fáradt, réveteg falak,
A sárga fények kábán inganak,
Lidérces, fülledt álmokkal rokon
Mindegyvirágok semmihalmokon…
Megint egy újabb állomás…
Aztán dübörgő, szédült rohanás:
Városok, falvak, nevesincs helyek…
Csattogjatok csak őrült kerekek!
Vágtassatok! E lomha éjszaka
Mintha már évek óta tartana…
Már nincs új szín, nincsen több árnyalat,
Egyszervolt társunk foszló árnyalak,
Szerelmünk sója régen elfogyott,
Hűségünk fénye nézd, hogy megkopott,
De a vonat száll… völgyön át, hegyen.
Most átkelünk egy égő tengeren,
Vagy csak dereng? Hiszen hiába! Késő!
E moccanás, e jajdulás a végső!
A megtört ajkak szürke szegletében
Nem szökken új mosoly, csak gyáva szégyen,
S egymást lesik a fülke múmiái:
Ki fog közülünk először kiszállni?
Forrás: Lélektől lélekig
Hányszor lemondtam már a versről!
Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom,
mint a bolyongást októberben,
mikor zülleni kezd az erdő,
és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja.
Magányos, szürke házakat jártam körül.
Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak
vagy a sikoltozó hisztéria házai,
csak hogy elakadjanak bennem a szavak,
mint ellenálló szívben a heves golyók.
Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre
megédesítenem ereimben a vért,
könyökölnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben,
s magasan lebegő erkélyekről nézni:
Ady eltévedt lovasa merre vágtat.
De csak az órák lassultak le közelemben,
de csak a fehérre mosott lepedők
csattogtak boldogabban a köteleken,
de csak a világ vége jött közelebb,
kíméletlenül araszolva, ahogy a délutáni árnyék.
Forrás: Lélektől lélekig
Az alvás: híd, amelyen a holnapba
sétálunk át csukott szemmel. Alatta
folyik álmaink hangtalan patakja.
(Ford.: Faludy György)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha megpillantsz hazafele
egy ajtót éppen rádtekint
s egy gyík üvegroncsolta teste
a felforrósult országútra esve
ha mormolva a sövény levele
feléd mutat
én vagyok aki vár reád
Ha suttog nyári délben
az árnyék füledbe
ha a méhek ezüst függönye szemedet
befedte
ha felhősarkain az égbolt kapuja
csikorogva kifordul
én vagyok aki vár reád
Én vetésemet életednek
minden percébe tettem
és már csupán az ismeretlen
ki rajzolja kalitkád rácsait
Szemem nyitva szemem lezárva
a rózsában vagy a búzában
minden dalodban évszakodban
minden éved szögezve át
én ott leszek várok reád.
(Rába György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
