Címke: idő

  • Devecseri Gábor: Idő-játék

    A nap kering, a perc szalad,
    marasztalom, de nem marad.
    Egyszerre egyhelyben megáll,
    elküldeném, de egyre áll;

    meglódul, hirtelen leül,
    megmarkolom, kegyetlenül
    kitépi magát – sánta eb,
    rohan két hosszabb-rövidebb

    óramutató-lábon el -;
    megvádolom, de nem felel;
    megdicsérem, csak mosolyog;
    marasztalom, továbbforog;

    meg-megszakítja önmagát,
    villantja holdját, csillagát;
    trapéz-ugrással szökken el,
    vádolva kérdem, nem felel;

    artista-tánca mind vadabb;
    ráng mint a húr, döng mint a dob;
    hajnalra meg-megszelidül,
    olyankor áll, szalad, meg ül,

    mindhármat egyszerre teszi
    s így önmagát megszünteti;
    de mikor szárnya meg se lebben,
    akkor száll a legsebesebben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Ha már

    (én csak akkor ettem-ittam valamit is,
    ha tányérom, poharam el is mostam)

    (én csak akkor voltam valahol is,
    ha már haza is érkeztem onnan)

    (én csak akkor éltem majd valaha is,
    ha már halálomat is letudtam)

    Csak a szeretet v a n. Csak a Rózsa:
    nem “ha”, nem “már”. – Föltétlen. Bonthatatlan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Fehér keretben

    A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
    Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
    Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
    az értelmét veszítő égi szózat.

    Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
    felelni most milyen kérdésre kéne,
    és volt-e itt kérdés egyáltalán?
    Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék

    felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
    ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
    s a zajtalan idő, ahogy befon

    a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
    magányok égetése. Léghiány.
    És hallgatás fehér keretben – táj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Visszfény

    „ki méltó látni a csodát,
    az a csodát magában hordja.”
    (Babits)

    Aki méltó – magában hordja
    a szépet s az álmélkodást;
    tulajdon visszfényét ragyogja,
    magától kér feloldozást.

    Aki méltatlan, ki e földi
    lét törvényének rabja csak,
    magában nem tud tündökölni,
    s lerogy saját súlya alatt.

    De fölkél, ha más terhe nyomja –
    emeli vállát – s szárnya nő.
    Szerelmét lánggal lobogózza,
    s megőrli szívét az idő.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Weöres Sándor: Csillag (Az ablak négyszögében)

    Az ablak négyszögében
    csillag alvad
    fekete égen

    egy percet megformál a tompa fény

    sötéten áradnak a fák
    lombban messzi tenger énekel
    a szél függönybe döfi homlokát

    zárt perceden kívül
    csillagod elragad

    a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen

    de a szobában összegyűlt a tér
    sarkokban elmerül

    karszék piros hajlásain
    átlátszón szétterül

    mosdókancsó indázó kék nyakán
    egyhelyben fölrepül

    gyűrűd az asztalon
    gyertya mit nem lehet eloltani

    a szigetet paskolja az éj

    tárgyak hullámverését
    süket héjukban hallani

    ablakkeretben alvadón
    mélybe csügg a szomorúság

    te mennyek ábrás könyve
    a teljes fényű ősi létben
    érintésre becsukódtál

    de szemem tovább fut a fedélen
    ahogy e csillag vándorol
    sok éve előtti sugarában
    pillantás parttalan ürébe

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Márai Sándor: Vers a lemondásról

    Üzleteitekbe én belenyugszom
    (nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
    kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
    hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
    hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
    hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
    eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
    Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
    de én nem kívánom már senki házát,
    Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
    Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
    ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
    ezüst marháit s arany asszonyát sem,
    nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
    a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
    a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
    a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.

    Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).

    Belenyugszom üzleteitekbe,
    jaj nekem,
    fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
    jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
    jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
    jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
    jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
    jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
    jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
    jaj nekem,
    százszor jaj bennem az ifjúságnak.

    Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
    Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
    Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
    Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
    Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?

    Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
    a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
    szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
    van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!

    De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
    jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
    én nem megyek már soha Indiába,
    a templomból kiűztek a papok,
    kiűztek a kéjből a kéjnők,
    a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
    meghajtom fejem a földi rögök felett,
    valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
    elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
    teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
    egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.

    Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
    ennyi maradt nekem.

    Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
    és föllehel az éterek felé.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Zsoltár

    A gyönyör fáj,
    kéjes a bánat,
    erős sodrával
    örökre árad.

    Ha elhord messze,
    visszahoz egyszer,
    mély folyóteste
    úgyse ereszt el.

    Partok dalolnak,
    a fák jó zöldek,
    ne bántsd a csöndet.

    Ki gondja a holnap?

    Karikakörbe útját
    e görbe pályán
    tán járja a Föld,
    talán nem.

    A célt ne kérdjed.
    A Nap talán áll.

    Az élet régibb
    a halálnál.

    Ámen.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

    Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

    Az éjtől reggel, a nappaltól este,
    A színektől, ha szürke por belepte,
    A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
    A hangtól, mikor csendbe halkul el,
    Minden szótól, amit kimond a szánk,
    Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
    Minden sebtől, mely fájt és égetett,
    Minden képtől, mely belénk mélyedett,
    Az álmainktól, mik nem teljesültek,
    A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
    A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
    A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

    Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
    Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
    Elfut a perc, az örök Idő várja,
    Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
    Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
    Hidegen hagy az elhagyott táj, –
    Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

    És mégis mondom néktek:
    Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Áprily Lajos: Június 21

    1.

    Az esztendő ma átbillent az ormán,
    lejtője várja: nyári s őszi rét,
    és lenn az őszi táj alatt, mogorván
    komor vidék: a téli vaksötét.

    2.

    De láttad-é, ha fogy homálya,
    s újból emelkedőre hág?
    Március és május csodája
    s csodákon túl új csúcsa várja,
    s tágul élet, tágul világ.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Pilinszky János: Minden lélekzetvétel

    Minden lélekzetvétel megsebez,
    és leterít valahány szívverés.
    Különös, hogy a tenger halhatatlan,
    holott minden hulláma végítélet.

    Hogyan is igazítja sorsát,
    az öröklétet, Isten, a teremtés
    mindörökre veszendő mezejében?

    Mint a füvek lemondó élete,
    mint a halandók egy-egy szívütése,
    olyan lehet végülis a dicsőség,
    Isten nyugalmas boldogsága.

    Forrás: Lélektől lélekig