Címke: idő

  • Reményik Sándor: Parti sziklák

    A parti sziklák
    A költő szólna – és így kezdené:
    Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
    Ők s a tenger méltó ellenfelek.

    De én láttam e sziklák sebeit,
    A sötét sebeket,
    A fantasztikus repedéseket.
    S hallottam a víz-vájta kavernákban
    Lentről feldübörögni
    A lassan mégis győztes elemet.

    S tudtam: az idő csak neki segít,
    Őt pártfogolja csak.
    A parti sziklák szertemállanak.

    És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
    A szikla vére: egy kevés homok
    Naponta elpereg.
    Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.

    Nem loccsan égig a tenger vize
    És elmarad a tragikus bukás.
    Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
    Ha véget ért a felmorzsoltatás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Tökéletes

    Sodródó kavics
    vagyok én a rohanó
    Élet-folyóban.

    Bár az alakom
    még csiszolódik, szépül:
    eltűnök végül…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: A fák és a vének

    1

    Megvénültek, akár az őszi fák,
    s nincs egy levélnyi remény
    a tavaszra.
    Indulnának, de az őszi fény
    padon marasztja.

    2

    Irigy sóhajjal néznek
    a sétáló után a fák,
    pedig azok csak csoszognak szegények;
    hány tavaszt adnának érte, ha legalább
    bár egyet léphetnének.

    3

    Lefelé néz a fa,
    s alóla egy öreg
    föl a fára.
    És milyen egyformán remeg
    a kéz a térden
    s a lehajló fa lombtalan ága.

    4

    – Könnyű neki – mondja a vénember –,
    sohasem fáradt,
    nincsen szüksége botra.
    – Könnyű neki – mondja az öreg fa –,
    botja is van, ha meg elfárad,
    leül egy padra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A hazatért kedvesről

    Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
    kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

    A selyemhullámos ég volt az a tenger;
    arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

    Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
    pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!

    Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
    hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!

    Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
    már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

    Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
    hajában hét arany csillagot hozott nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Salamon László: Te voltál…

    Te voltál szép minden szépben,
    Tél havában, napsütésben,
    Ha a fagy tavaszra váltott,
    Benne csendült kacagásod.

    Te voltál szép minden szépben,
    Tengeri táj holdfényében,
    Új paloták ablakában
    A te gyermekarcod láttam.

    Te voltál jó minden jóban,
    Ételemben, italomban,
    Puha paplan melegében,
    Álmaimban, téli éjben.

    Te voltál jó minden jóban,
    Tartósban és elmúlóban,
    Vigasz voltál, ha a bánat
    Vetett nekem tüskeágyat.

    Ha szemem jövőbe látott,
    Hited tette, lobogásod.
    Ha a múlt réme kísértett,
    Feledni tanultam érted.

    Öreg volnék, ha nem volnál,
    De tavaszi mosolyodnál
    Friss rügyet hajt sorsom fája
    S több a zöldje, mint az árnya.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Hajad az ujjamé…

    Hajad az ujjamé, a szoknyád alatt
    Ámulva búvik a szívem
    S zizegve hull a naptár levele.

    Vén küszöböm sír, mint a gyerek,
    Amikor jössz, hogy többször gyere.

    Erős csapatban régi napjaim
    Elfúlva rágják a fülem –
    Bennünket mért nem csókoltál belé?

    És nem értik, hogy sápadtak, buták,
    Hogy fényük nem lehet a szemedé!

    1926 nyara

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza – Göngy volna

    – Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető.
    Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő.
    Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb.
    Mázsás pöröllyel sújts rá: belemélyed.
    Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég.
    Örök? valami ez a kicsiség.
    – Örök? Mi örök a nagy ég alatt?
    – A gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Primavéra

    Csak halkan járj, halkan.
    A fűszálakra vigyázzunk!
    – Megérzi a sok gyökér lenn.
    Vigyázva járjunk, – halkan!

    Hogy néznek e fiatal fák,
    Mert a kezemet megfogtad!
    Nem, nem is mireánk néznek,
    – Tán bölcsek e fiatal fák?

    Én nem megyek tovább innét!
    – A tó szeme most kinyílott,
    Reggel van, árny van, a tó mély…
    Én nem tudok elmenni innét.

    Te várj meg engem a parton…
    A tóba lenn egy mese-rét van.
    Ha feljövök – ezer év múlva, –
    Légy te a parton!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Schmidt Vera – Késői találkozás

    Mikor egy emberrel későn találkozol,
    s meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz,
    úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
    hogy együtt többek legyetek.
    Nem osztozhatsz!
    Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…
    Jegye más vonatra szól.

    Tudod, hogy ő is néz, s elkapott tekintetében,
    mintha magával vinné álmaid kulcsát… mindazt, mit vársz.
    Úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
    hogy együtt többek legyetek.
    Nem osztozhatsz!
    Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…

    Hidd el, ki igazán rád vár, ő megtalál… nem tűnik el.
    Időben ott leszel, nem késhetsz, nem késel el… ő rád talál.

    Vele találkozol.
    S meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz.
    Úgy tűnik éppen, épp csak egy perc kell, épp csak egy perc,
    hogy együtt többek legyetek.
    Nem osztozhatsz!
    Van úgy, hogy nem lehet, s megfogja felé nyújtott kezed.
    Jegye tiéd mellé szól.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Halvány téli rajz

    Milyen fehér csöndesség ez!
    Messze házunk télben ül.
    Gyere az ablakhoz, édes!
    Csókolj meg és nézz körül!

    Süt a nap, elállt a hó már,
    mégis pelyhek hullanak:
    puhán, halkan, pehelymód száll
    pillanat és pillanat.

    Gyere, édes, az ablakhoz,
    tekints szét az udvaron!
    Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
    szőnyegen még semmi nyom!

    Csak a kis szolgáló lába
    rajzolódik halavány,
    s elvész, mint a Szaharába
    egy zarándok karaván.

    Szalma közt fagyottan áll a
    kert füzes mélyén a kút
    intve dermedt jégszakálla
    hogy az év, mint óra, fut.

    Jertek apró, jertek sűrű
    pillanatok pelyhei
    jobban mint e szalmagyűrű
    szívünk kútját védeni.

    Milyen furcsa füstünk árnya
    a túlsó tető haván:
    mintha távol emlék szállna
    rokon szívbe tétován.

    Ki gondolhat ránk e csöndben,
    míg körülvattáz a hó?
    Titkos lánc nyúl át a földön
    összekötve aki jó.

    Forrás: szeretem a verseket