Címke: idő

  • Pilinszky János: Mielőtt

    A jövőről nem sokat tudok,
    de a végítéletet magam előtt látom.
    Az a nap, az az óra
    mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

    A sokaságban senki se keresi egymást.
    Az Atya, mint egy szálkát
    visszaveszi a keresztet,
    s az angyalok, a mennyek állatai
    fölütik a világ utolsó lapját.
    Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
    nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
    tülekedésben
    sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
    mielőtt asztalhoz ülnénk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Játék a szavakkal

    Nincs örökké, és nincs soha.
    Csak idő van, mi hozzánk mostoha,
    és élet, mely változik örökké…
    Úgy válunk magunk is örökké.
    Hogy beépülünk a végtelenbe,
    térbe, időbe, életekbe…
    A VAN soha nem múlik el,
    legalább addig, míg létezel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Fecskék

    Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be
    rózsaszín orrát a hajnali ég,
    árassza ránk, mint meleg állat
    mezei, hazai lehét.

    Be szép a völgyek kis világa
    ottlent s ittfent e szálloda;
    nyers légben, fényben a szűk erkély
    mintha a mennyből nyílana.

    Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém,
    úgy ahogy vagy, már süt a nap.
    Meglátnak – legfeljebb a fecskék
    s még vígabban sikonganak.

    Még ragyogóbban, részegebben
    köröznek ott a nap előtt,
    forgatják ezt a vaksi bolygót,
    ezt a tündöklő, gyors Időt,

    melyből minket is kiragadtak
    csapongva megint és megint
    összefonódó, fonódva is
    csapongó öleléseink!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Xénia

    Adj, adj és még adj! Gátlás nélkül, mohón,
    ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol:
    nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy!
    Ma add, mit kaptál. Hamispénz a “holnap”.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Harsányi Lajos: Nem kötök békét

    Nekem nem voltak harcaim az Istennel soha.
    (Fiú az apja ellen hogy is fogna fegyvert?)
    Kedvence voltam mindig, s akkor is rajongtam érte,
    ha rosszaságomért olykor kegyetlen megvert.

    De minden mással nagy csatákat vívtam én.
    Minden barátom s minden ellenségem tudja,
    hogy fákba rejtett robbanó bombákkal
    volt végig rakva életem kegyetlen útja.

    A sok-sok harc után rájöttem végre most már:
    nem volt ellenségem tulajdonképpen senki,
    ajnározott a föld, e mézesmellű barna dajka,
    s nem néztek engem még a mennyek pitvarából sem ki.

    Üzenem hát mindenkinek: a földnek és a fának,
    a dörgő napnak és a mályvaszínű holdnak,
    békét kötök velük, és szívből megbocsátok
    mindenkinek, kik velem egykor harcban voltak.

    Békét kötök nagy ellenségemmel, a gyors idővel,
    ki homlokom virágait kegyetlenül letépte,
    ki szeretett, vagy sanda szemmel nézett,
    s titkon osont mögöttem könnyű macskalépte.

    Békét kötök a széllel és a kénszínű viharral,
    a pávakék esttel, mely méla csendet mímel,
    a jóval, rosszal, minden széppel, rúttal,
    békét kötök baráttal és az ellenségeimmel.

    Csak egy valaki aggaszt most is szüntelen még,
    ki néha mint az ördög, néha mint az angyal,
    s míg minden fegyverét nem rakja lábaimhoz,
    nem kötök addig békét – önmagammal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Homokba írtam…

    Puszták homokján különös betűk.
    Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
    Puszták homokján különös rovás;
    Tán harci dal, tán baráti levél,
    Talán imádság. Olyan egyre megy,
    Elmossa zápor, letörli a szél.
    Puszták homokján különös rovás.

    Homokba írtam minden mondatom,
    Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
    Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
    Homokba írtam minden mondatom.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Alfred de Musset: Victor Hugóhoz

    Sokat kell e silány földön szeretni, s főleg
    megtudni végre, hogy az ember mit szeret:
    cukorkát, óceánt, játékot, kék eget,
    a rózsát és babért, paripákat s a nőket.

    El kell taposni most-virágzó, zsenge tőket,
    sok búcsút mondani, hullatni könnyeket.
    Majd ráébred a szív, hogy megöregedett,
    s a múló benyomás valahány okra fényt vet.

    A félig élvezett, oly tűnékeny javak
    legjobbjaként a hű barát miénk marad.
    Veszekszünk, szétmegyünk. – Ha összehoz a sorsunk,

    közeledünk, mosoly ragyog, kéz kézhez ér,
    s visszaemlékezünk, hogy egy úton haladtunk,
    hogy múltunk a jövőnk, s lelkünk örökkön él.

    Forrás: fordítás: Kálnoky László

  • Kányádi Sándor: Pillanatkép

    Felhő árnyéka vonul
    végig a napsütötte domboldalon,
    minden más árnyékot közömbösít:
    az aratók föltekintenek,
    a búza ringásba kezd,
    a forrás elámul,
    a nyúl fölriad,
    az ág moccan,
    a sas megáll.
    Mindenki s minden viszonyul
    valamiképpen a változáshoz.

    Aztán folytatódik minden
    ott, ahol abbamaradt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Fátum

    Apámmal együtt ültem a padon.
    Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
    A nap utolsó csókjait kereste
    Az alkonyattól rőtes nyugaton.

    Szemébe néztem, a szemembe nézett,
    Hűs esti szél kezdett már lengeni
    És hirtelen egy delejes igézet
    Fogott el s könnybe vesztek szemeim.

    Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
    De megéreztem, hogy fia vagyok
    És éreztem, bennem mint támadoznak
    Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

    Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
    Magamban ülök már a zöld padon
    És itt kísért majd az a régi bánat,
    Az én új fátumom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Óda a tengerhez

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.
    Hajnali királypirosból
    s csillagtalan-egyedül:
    néztelek hatalmi pontról,
    néztelek jeltelenül.

    Öleltél ruhátlan kékben
    akár az emlékezet,
    utaztak emlékek rajtunk:
    matracok, bábú-kezek.
    S midőn a fekete ember
    éjhegedűn hegedül:
    láttalak bemattolt gyászban
    fény özvegye, egyedül,
    siratni mély zokogással
    vívmányt meg papírhajót –
    és feltűnt s merült a könnybe
    a végső hajó: a Hold,
    sarlósan merült a mélybe
    majd feljött s ím teli volt,
    s láttam hogy habzik és billen
    s fényesen csordul a Hold,
    s öngyilkos felrobogással
    őrjöngő tajték-pokolt:
    égő paripáidat láttam
    míg a Hold sósava forrt!

    Éj múlott hold-szakadással,
    voltunk mi fényes velő,
    domborzatunkra világolt
    záporként tűnő idő.
    Éj múlik hold-szakadással,
    zúzik a földi szemét.
    Nap múlik nap-ragyogással,
    tömörül gyönggyé a kék.

    Hordalék vágyak hajóit
    elhordjuk s vágjuk hanyatt,
    roncsaik vízporrá-verve
    fogunkon felhabzanak.
    Sebhetlen ácsorgok rajtad,
    árnyam is örökkön ég.
    Kiismerhetetlen a tenger,
    kimerhetetlen az ég.

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.

    Forrás: Magyarul Bábelben