Adott a sorsom még egy pincét,
Gondzápor elől ereszem, –
Öreg boroknak egy jó pintjét
Itt gyertyalángnál beveszem.
Lehet, hogy ott fönn a Nap lángol,
Égen repülő ifjú ficánkol,
Merészen szálldos föl meg alá:
Majd visszatalál a humusz alá,
Ad néki a sorsa síri pincét.
De lehet: éjfél van javában,
És fénylőbb ez a dohos lebuj, –
Csontos remete ül magában,
S a bősz Oroszlán félrebúj:
A sárgasörényű éhes Óra
Nem mordul rá a szelíd ivóra,
Ha víg a vér: nem néz időt,
Dalol, akár ha a világ kidőlt.
Lehet, hogy éjfél van javában.
Itt pókfiak légyen vitáznak,
Az ászokfában sürgöl a szú, –
Mind gócok ők, örülnek a láznak,
De szótlan érik a nemes aszú.
Egy bordalt ám én is dúdolnék,
Valami góc csak én is volnék,
Bennem is van Nyár egynehány:
Hol Istent vívtam, hol leányt.
(A pókfiak légyen vitáznak.)
Nem kell izgulni minden tréfán,
A bornak is íze néha fáj,
De szép, hogy minden múlik mélán,
Síró esőn elúszik a táj,
A szűz almája őszire lágyul,
Szeme marad borús világul:
Csókcsillagból hű kutyaszem, –
S a bor ne hagyjon el sohasem,
Hogy el ne vérezz e világi tréfán.
Forrás: www.eternus.hu / Lendvai István: Bordal magamnak
