Címke: irónia

  • Baranyi Ferenc: Negyvennyolcas kérdések

    Hivatkozhat-e
    a Tizenkét pontra az a tucatember,
    aki pontban tizenkettőkor
    csak a saját ebédjével törődött mindig?

    Illetékes-e
    Gábor Áron rézágyújáról énekelni az,
    aki nemhogy harminc ezüst pénzért,
    de már harminc rézgarasért is
    hajlandó bajtársai felé forgatni
    a mindenkori ágyúk irányzékát?

    Lehet-e
    a márciusi ifjak örököse az,
    akinek szemében
    Petőfi piros zászlói
    jelentik a vörös posztót?

    Miért öröm az,
    hogy nem az utolsókból lesznek elsők,
    hanem az elsőkből utolsók?

  • Baranyi Ferenc: Hegyibeszéd

    Boldogok a nyílt szívűek,
    akik – bár overál alá rejtették sokáig a szmokingjukat –
    ma már taktikából sem hódolnak a simléderes eleganciának,
    szinte hivalkodva mutatják ki a foguk fehérjét
    s a hitük fehérjét is,
    nemhogy vörösre, de még rózsaszínűre sem igyekeznek dukkóztatni immár,
    bátran, képmutatás nélkül keresztülnéznek a vízvezeték-szerelőn
    s kikérik maguknak az „elvtárs” megszólítást,
    mert az úr – ugye – a pokolban is úr.

    És boldogok a felszegett fejűek,
    akik már azt is megtanulták,
    hogy az úr nem a pokolban,
    de a poklokon diadalmaskodók között lehet csak igazán úr,
    annyira úr,
    hogy még a feltétlenül szükséges heti három szót sem
    veti oda a gépkocsivezetőjének,
    pedig ennyit még a tanácsos úr sem sajnált
    annak idején a parádés kocsisától.

    Boldogok a békességesek, az otthonuknak élők,
    akik csak cipőtalpukra ragadt sár gyanánt
    hordják be a hazájukat kiporszívózott életükbe,
    de – hallván asszonyuk szidalmait –
    legközelebb kint, a lábtörlőn hagyják a talpnyi hazát is.

    És boldogok a széplelkű lelki szegények,
    akik a közösségért kiáltott szót
    pusztába igyekeznek a közöny kábelein elvezetni,
    pisszegésük fújja el a meleget adó költők rőzselángját
    s forró lihegésük szítja azokat,
    akik az individualizmus görögtüzekkel égő csipkebokrában
    mindenhatóan megjelennek önmaguk színe előtt.

    E boldogok miatt
    a közösségi (idegen szóval: kommunista) költő
    olykor egy kicsit boldogtalan.

  • Heltai Jenő: Karácsony

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor minden csupa fény,
    Amikor minden csupa pompa
    És csillogó a karácsonyfa,
    Mikor az angyal szárnya lebben
    És békesség van szívekben,
    Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
    Amikor gazdag és szegény örül,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Mikor kiújul a remény,
    Amikor testvér minden ember
    És egy a másnak könnyes szemmel
    Bocsátja meg sok vétkeit,
    A dús a kolduson segít,
    Mikor fehéren száll a béke árnya
    Minden kunyhóra, minden palotára,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor annyi költemény
    Hirdeti ékes mondatokban,
    Hogy végre ismét karácsony van,
    Mikor övéihez rohan
    Mindenki meghatottan, boldogan,
    Mikor mindenki egyetért,
    Mindenki egyért, egy mindenkiért.

    A szeretet nagy ünnepén…
    Tovább miért is fűzzem én?
    Mikor az angyal szárnya lebben,
    Sok-sok minden van a szivekben,
    Irigység, méreg, epe mennyi!
    Csak szeretet nincsen egy szemernyi.
    De mindegy! Minden csupa pompa,
    Csillog, ragyog a karácsonyfa,
    Telizsúfolva minden ág,
    Lóg rajta sok cifraság,
    Hány ember sóhajt most nagyot:
    „Bár X. Y. lógna ott
    A karácsonyi dísz helyén…”
    A szeretet nagy ünnepén.

  • Pierre Patrix: Sírversem

    (Heltai Jenő fordítása)

    A kő előtt, utas, pihenj meg egy kicsit.
    E fölirás alatt irója nyugszik itt.
    A sír szélén megállt s megírta búcsuversét,
    Hogy földi hamvait e vers alá temessék.
    A siratót, amely dus könnyeket fakaszt,
    Ő maga mondta el, nem bizta másra azt.
    De mégse várd, utas, hogy most közölje véled
    Erényeit, nevét, hogy élt, miből mivé lett,
    Ki volt ő és ki nem, hogyan, miért, mikor,
    És véle mit veszit, amelyben élt, a kor,
    Sem azt, földünk mi bús, mert mennybe szállt a lelke
    És azt a nyájas Ég magához úgy ölelte,
    Mint szép, új csillagot, mely büszke lánggal ég.
    Nevetséges beszéd! Hazugság, zagyvalék.
    Megrögzött bűnös ő, siralmas kis poéta,
    Kalandok, átkozott szerelmek martaléka.
    A hiuság, a vágy hitvány játékszere,
    Nem bölcseség, tudás, jámborság ékszere.
    Miért faragtad őt ilyennek, Istenem?
    Vétkezni jól tudott, de megjavulni nem.
    Utas, most menj tovább, de mondd el halk imád:
    Magáért mond imát, ki érte mond imát.

  • Heltai Jenő: Itt az idő

    (A költő utolsó, félbemaradt kézirata)

    Itt az idő, most kell merészen
    Az elmúlással szembenéznem
    S valami elmés búcsúszót hörögve
    A szememet lehunynom mindörökre
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    Egy füstbement ………. pálya
    Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.

    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”

    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    Hazug bűbájuk kopni kezdett.

    Jaj, hova lett a sok parázna
    Friss, fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvan éves?

    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Leltár

    Nincs házam, kertem, lugasom,
    Nincs méhesem… Beatus ille!
    Beatus ille? Az nem én vagyok.

    Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
    Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
    Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
    Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
    Nagyon szerény batyuval ballagok
    Alattatok, kegyetlen csillagok,
    Kik a magasból gúnyos pislogással
    Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.

    Én nem a hangyától tanultam.
    Az én tanítóm a tücsök volt.
    Mit magyarázzam koldus voltomat,
    Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
    Iparkodásom, elherdált időm,
    Hiába-harcom, csúfolt igazam,
    Ömlött a céltalanság tengerébe,
    Mióta megtanultam járni, várni
    És két karom meddőn kitárni
    Magamfaragta álmaim felé!

    Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
    Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
    Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
    Melyet a forgalomból rég kivontak.
    Egyetlenegy példány van csak belőlük:
    Az enyém!

  • Heltai Jenő: Kérdőív

    Mikor elnémul megkínzott szíved,
    Eléd teszik a nagy kérdőívet.
    Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
    A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

    Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
    Az életedet hol hibáztad el?
    Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
    Felelj! Tudod az átkozott helyet?

    Ha menned adná isteni csoda,
    Mondd: visszamennél még egyszer oda?
    Veszett fejszének hajszolva nyelét,
    Az út robotját újra kezdenéd?

    Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
    Megfutni mernél még egy Marathont?
    Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
    Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

    Miért? Miért? Új célokért? Avagy
    Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
    Hogy elfelejtve minden régi kínt,
    Rimánkodhass és harcolhass megint?

    Ezért a díjul zsugorin kimért
    Keserves, édes, pici életért?

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye,
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)
    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)

    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek,
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab,
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…

  • Heltai Jenő: Negyven év

    Negyven évig kínban élni,
    Adósságban evickélni,
    Mindig, mindig másba fogni,
    Végül szépen összerogni,

    Mégis mindig talpra állni,
    Éjjel kávéházba hálni,
    Nappal mindig álmodozni,
    Soha semmit összehozni,

    Ma hevülni, ma kihűlni,
    Közbe szépen megvénülni,
    Ellankadni, elhallgatni,
    Mindig másnak helyet adni,

    Vén bűnöket szánni-bánni,
    És az útból félreállni,
    A jövendőn keseregni,
    És a múltat nem feledni,

    Néha titkon egyet sírni,
    Néha egy kis verset írni,
    És kínlódni, és szeretni…
    És örökké reménykedni.