Egy régesrégi operettben
Egy kis színésznőt megszerettem.
Játszott a távol rokokóban,
Szívemmel is játszott valóban.
Nekem oly szent volt ez a játék;
Az irigy sorstól bús ajándék.
Lelkembe villant szőkesége…
De a játéknak vége, vége.
Egy melódia él szívemben,
De a szövegét elfeledtem.
Fáradt, unott, szomorú néző,
Tudom már: minden nő színésznő!
Forrás: MEK
Egy karvastag
agancsú szarvasnak
megtetszett egy feltűnő
szépségű ünő.
De mert széplélek volt, önemésztő alkat,
úgy gondolta, egyelőre hallgat,
s majd egyszer szép hosszan
elbőgi szerelmét egy hősi eposzban.
Így nem a nyers erő, hanem a költészet
lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
Itt követte el a hibát.
Írt szonettet, elégiát,
s a lánykérést elódázta.
Kínban égve, könnyben ázva
nagy költővé érett.
De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.
Forrás: MEK – Szamárfül
– Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki sem cirógat, becézget,
mert bőröm egy kicsikét recézett.
Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik jár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától,
hogy legyen az én ügyemben prókátor.
Könyörögtem: Szólj a szűcsnek, bátyuska,
protezsálj be prémesállat státusba,
vagy vegyen be legalábbis bélésnek.
De hiába! Nem enged e kérésnek,
értékemért agyon sose csapnának,
nem kellek én se muffnak, se sapkának…
Így keserdett sündörögve, bujkálva,
míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
– Jössz a szögeságyamra, te kispárna!
Forrás: MEK – Szamárfül
Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
Mert mondják így is, mondják úgy is.
Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
Aztán más időben, mást tanítottak.
De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.
Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
De ebben azért nincs igazuk,
mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!
Az első napon mondád: Legyen világosság!
És lőn világosság.
És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
És lőn ember.
És az a mi nagy szerencsénk,
hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.
Megalkottad az embert, egy nap alatt.
Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
csak az embert.
De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?
Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
itt visszaélnek a Te neveddel,
itt Istent játszik néhány szélhámos –
a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
Uram, én félek.
Mi lesz velünk?
Mi lesz velem és mi lesz Veled?
Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
Ha nincs beosztott, nincs főnök;
ha nincs tanítvány, nincs mester;
ha nincs ember, nincs Isten.
Uram, én félek.
Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
és én harmadnapra fölépítem azt.”
Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
könnyből és napsugárból,
hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
Uram, én félek.
Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
A dolgok megmaradnak, de…
nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.
Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
csak az édesanyám kezét.
Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
csak az unokáimat szeretném.
És olyan sok ez, Uram?
Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
míg van, ki felett…
Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
Ámen.
Rekviem
Talán Gino vagy Rigoletto
mesélte el, hogy nem olyan régen
megvadultak a huligánok
Róma egyik kerületében.
És szaporodván, mint a nyulak:
– bűnük közerkölcsi volt főleg –
leteperték – ha arra jártak –
brutálisan a szende nőket.
A közvélemény felsikoltott:
oda a becsület, a lányság;
és módfelett tanácstalan volt
a római főkapitányság.
Kihirdették: e vad környéket
a turista – míg jó a dolga –
elkerülje, mert szüzességét
a Hivatal nem szavatolja.
Hírlett még, hogy eme intelmet
külföldi lapok is közölték;
és ettől kezdve rémült férfi-
sikolyoktól zengett a környék:
luxuskocsin s busz-karavánnal
jöttek a sóvár öreglányok –
és kilenc szörnyű éj után mind
kipusztultak a huligánok.
(1916)
Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
ráznak, és már a nagy fa remeg.
Ó, boldog a dús fa, nem busul:
ha rázzák, drága gyümölcse hull.
Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.
Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.
A hazára az első telt pohárt:
igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.
Az emberekre a másodikat,
hogy adjon az Isten észt nekik.
Most ezt is szótlan, harmadikat,
a kedvesem kisujja miatt!
Hadd áldozom még e poharat
minden gyönyörért, ami megmaradt,
jóért és rosszért, ami csak ért,
bántalmakért és bánatokért.
Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
mert véres földből szűrte a fa.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
választottját úgy hívák, hogy Janka;
nem volt ugyan valami szép lányka,
de birtoka volt igen sok bankó.
Mondta Jankó, hogy a szíve mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
melyben Janka nagysám szakadatlan
tüzesíthet vasalókat mindég.
A mint mondja, hogy a keble lángol:
egyszer csak kigyullad a kabátja,
érzi szagát, a füstjét is látja:
kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.
Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
a szerelmi vallomás hevében,
amíg egyszer lángra lobbant szépen,
s Jankó úrfi majd ott égett tőle.
Forrás: magyar-versek.hu
J
Igen, a lány mind, ha vad, ha szelíd,
szégyellős volt. Szégyeltek valamit,
amiről nem tehettek! Valahogy
rágalmazott faj voltak, mártírok,
mártír-jelöltek. Nem ilyen szavak
jártak fejemben, de az indulat,
amivel néztem őket, pontosan
ez volt, ilyen volt. Amíg kicsinyek,
csitrik vagy éppen utcagyerekek,
addig nem vettem őket komolyan:
szegények, ők még nem tudják, mi van
előttük!… Máskülönben a dolog
nem tartozott rám: minden megszabott
törvény szerint járt s az bizony kirótt
borzalmat mindenkire, azt vagy ezt:
nőnek lenni, úgy látszik, nagy kereszt,
gondoltam, bár az egésznek csak a –
az egésznek… a ruha az oka!
Forrás: DIA
Van már műláb, van már műfog,
És vannak már műszerek,
Van műfül, műorr, műgége,
Mindmegannyi műremek!…
Van vízmű, és van mű víz is,
Példa rá a köntösgát,
Ott a vízmű úgy szuperál,
Hogy direkt művizet ád!…
Van azután egy színmű is,
Gyan Thuláé e remek,
Ezt a színműt egy szép műszín:
A frész fene ette meg!…
Van aztán még egyéb mű is,
Például egy elmemű:
Szávi tata távirata:
Talpnyaláshoz elve hű!…
Mind e műveket azonban
Lefőzi egy műremek.
Dőderlein professzor műve,
Amely mű egy műgyerek!
Műbabát hoz a műgólya,
Így lesz eztán a divat,
S ez, úgy mondják, a jövőben
Szerelmünkre is kihat.
Műszerelem, műölelés,
Műcsókokból műnemű,
S régimódra születendő
Gyermekünk lesz – parvenű!
Forrás: MEK
