(A költő utolsó, félbemaradt kézirata)
Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunynom mindörökre
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
Egy füstbement ………. pálya
Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.
Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
„Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig:
„Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
Hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna
Friss, fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvan éves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!
Nincs házam, kertem, lugasom,
Nincs méhesem… Beatus ille!
Beatus ille? Az nem én vagyok.
Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
Nagyon szerény batyuval ballagok
Alattatok, kegyetlen csillagok,
Kik a magasból gúnyos pislogással
Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.
Én nem a hangyától tanultam.
Az én tanítóm a tücsök volt.
Mit magyarázzam koldus voltomat,
Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
Iparkodásom, elherdált időm,
Hiába-harcom, csúfolt igazam,
Ömlött a céltalanság tengerébe,
Mióta megtanultam járni, várni
És két karom meddőn kitárni
Magamfaragta álmaim felé!
Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
Melyet a forgalomból rég kivontak.
Egyetlenegy példány van csak belőlük:
Az enyém!
Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.
Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Marathont?
Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?
A szája duzzadó cseresznye,
A keble két kis aranyalma…
(Mert végtelen Allah hatalma!)
A haja szőke, puha szőnyeg,
Lágy takaró a pihenőnek,
Amilyet únott, lusta kézzel
A hárem álmos asszonyai szőnek.
Az arca, mint a fölkelő Hold
Szelíd ezüstje,
A bőre illatosabb, mint a tömjén
Buja füstje,
És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
(Mert végtelen Allah hatalma,
És jósága kifogyhatatlan.)
Karcsú cédrus-ág a karja…
(Mert végtelen Allah hatalma,
És minden úgy van, ahogy ő akarja!)
Karcsú cédrus-ág tövében
Kusza, kicsi fészek,
Selyem-moha.
Ha odanézek,
A szemem részeg,
Költők, tudósok és vitézek
Szebbet nem láttak még soha.
Két kis, kerek cipó a térde,
Egy tenyerembe beleférne,
Helyesen mondja Abu Nuasz:
„Meghalok érte!”
Mint a hatalmas sivatag homokja,
Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
E sivatagban vándorolni
S nem térni többé soha vissza,
Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
(Mert végtelen Allah hatalma,
És az övé minden igazság.)
És a csípője rózsaszín barackfa
Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
A bölcsek bölcse,
De már kezével lágyan simogatja
Abu Nuasz, a dalok atyja,
Míg Abu Manzur, a koldus arab,
Él a senki jogával,
És villogó, éles, fehér fogával
Jókedvűen beleharap…
Negyven évig kínban élni,
Adósságban evickélni,
Mindig, mindig másba fogni,
Végül szépen összerogni,
Mégis mindig talpra állni,
Éjjel kávéházba hálni,
Nappal mindig álmodozni,
Soha semmit összehozni,
Ma hevülni, ma kihűlni,
Közbe szépen megvénülni,
Ellankadni, elhallgatni,
Mindig másnak helyet adni,
Vén bűnöket szánni-bánni,
És az útból félreállni,
A jövendőn keseregni,
És a múltat nem feledni,
Néha titkon egyet sírni,
Néha egy kis verset írni,
És kínlódni, és szeretni…
És örökké reménykedni.
Egy szőke lányt ismertem egyszer,
Egy szőke kislányt, őz-szeműt.
Megittasult a gyöngyvirágtól,
S azt hordta mindig, mindenütt.
Május havában volt, s ilyenkor
Szerelmes az egész világ.
S ilyenkor nyílik kinn az erdőn
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Szerettem én is a virágot,
Mindet szerettem egyaránt,
A gyöngyvirágot is szerettem,
De jobban azt a szőke lányt.
Ő egy virágba volt szerelmes,
Mely egy pohárka vízben állt…
És viszonozta hő szerelmét
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Én nem tudom, miről beszéltek
Csillagsugáros éjjelen,
Míg én reménytelen magányban
Bolyongtam úton-útfelen.
Csak azt tudom, hogy így születnek
A legnagyobb tragédiák,
S hogy elsőrangú intrikus volt
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Ma is, ha még a szőke lányra
S a gyöngyvirágra gondolok,
Eszembe jut, hogy ily vetélytárs
Nagyon veszélyes egy dolog.
Őrizze féltőn minden ember
Szerelmesének ablakát,
Hogy ne kerüljön soha abba
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág!
És szólt a nő:
„A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
S a férfi szólt:
„A másik elhagyott.”
És szólt a nő:
„Piros az ajkam,
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja…
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én,
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
S a férfi szólt:
„A másik csúnya volt.”
És szólt a nő:
„És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
S a férfi szólt:
„A másikat szerettem.”
Párizs, 1900
Oh, hogy bomoltunk mind a ketten!
Hogy szeretett és hogy szerettem!
Gyönyörűn indult a regény.
Azt hittem, vége sohasem lesz.
De közben másba lett szerelmes
Egyszer ő… egyszer én.
Oh, hogy szenvedtünk mind a ketten,
Ő nevetett… én is nevettem,
S továbbsiettünk könnyedén.
De a szívünk fájt… egyre jobban,
Tán sírdogáltunk is titokban
Egyszer ő… egyszer én.
Hogy hallgatunk ma mind a ketten!
Ő elhagyott… én elfeledtem,
És lett belőlem vén legény.
Olyan kaland volt, mint ezer más,
De visszasírjuk mégis egymást
Egyszer ő… egyszer én.
Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek,
Egyébre nem vállalkozom.
Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört, szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.
Legjobb baráti szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol, vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját,
Én, aki angyal nem vagyok?
Olyan kevés, amit kívánok…
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé,
Nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.
Legyen övé minden poézis,
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.
Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást,
Csak egy a módja, asszonyom:
Adjon az Úr, ki egy tenyérből
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!
