Párisi kis kávéház,
Túl a Szajna hídján,
Keserű a cigaretta,
A fekete hitvány.
Magam elé bámulok
A csillagos éjbe,
Hátam mögött domborul a
Panthéon sötétje.
Előttem a papiros,
Kezemben a tollam,
Úgy ülök itt, mint a költő,
Aki egyszer voltam.
Még a szívem tele van,
De a kezem fáradt,
Előttem a kalamáris
Örökre beszáradt.
Fejem fölött százszorszép
Tűzben égő reklám
Zöld, piros, kék fényszalagja
Vad szivárványt vet rám.
Lárma, zene, kacagás,
A boulevard hangos…
Gondolatom vén házak közt
Messze elkalandoz.
Szűk utcákon, tereken,
Meg-megáll egy percre,
Régi évek emlékeit
Szedegeti össze.
De sok emlék! De sok év!
Jól esik is, fáj is…
Mikor én még legény voltam,
De szép voltál, Páris!
Könnyű volt a szerelem,
Üde volt a hóbort…
Arcok, harcok és kudarcok…
Még a rossz is jó volt.
Tréfa volt a koplalás,
Játék az adósság…
Odaát a Luxembourg-ban
Most nyílnak a rózsák.
Hova lett, ki akkor nyílt,
A virág a kertben?
Jaj, ha merném… nem merem már,
Amit akkor mertem.
Kenyeremnek a javát,
Rosszát is megettem.
Oly kevés van már előttem,
Annyi sok mögöttem.
Ütött-kopott kalapom
A szememre vágom,
Nincs nekem már mit keresnem
Ezen a világon.
Lassan-lassan kifelé
Megyek is belőle,
Lengetem a zsebkendőmet,
Úgy búcsúzok tőle.
Úgy búcsúzok, úgy megyek,
Hogy vissza se nézek,
Isten veled kis kávéház,
Régi kedves fészek!
Isten veled, kopott toll,
Üres kalamáris,
Régen elmúlt ifjúságom
Temetője: Páris!
