https://verskucko.com

Címke: költészet

  • Pilinszky János: Őszi cirkusz

    Muzsikaszó az esti réten,
    falu alól, a fák alatt
    szapora dobszó s édes, árva
    trombitahang, trombitahang!
    A cirkuszos nép muzsikál,
    pereg a dobszó és ütemre
    forog-forog és körbe jár
    a lomha bölcs, a barna medve.

    Elől a roppant medve és
    a táncoló bohóc utána,
    bohóc után a kisfia,
    aztán a hold, a hold parázsa.
    Arcába tűz a telehold,
    s a kisfiú az égre bámul.
    Elől a roppant medve és
    a bohóc kisfia leghátul.

    Röpülnek a kicsi lovak,
    a szénfeketék, hófehérek!
    Táncolnak a puha füvön,
    szelíd, szép füvein a rétnek.
    Röpülnek a kicsi lovak!
    De két eperfa közt a légben,
    még náluknál is szebb talán,
    libegő tündér a kötélen,
    megemeli az esti szél,
    az a kis táncoslány a legszebb!
    Már ott jár a fák sudarán,
    és feljebb, és mindegyre feljebb,
    a fák csúcsára ér, s nevet,
    a fák csúcsára lép, és onnan
    többé már vissza se talál,
    csak eltűnik a teleholdban.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Wisława Szymborska: Vannak, akik szeretik a költészetet

    (Czerniawski Ádám fordítása)

    Néhányan –
    tehát nem mind.
    Nem is többség, csak kisebbség.
    Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj,
    és magukat a költőket,
    ez valószínűleg kettő ezrelékből.

    Például –
    de az ember szereti a tésztalevest is,
    szereti a bókokat és a kék színt,
    szeret egy régi sálat,
    szereti, ha a saját akarata szerint jár,
    szeret megsimogatni egy kutyát.

    Költészet –
    de mi a költészet? Erre a kérdésre már több ingatag válasz is
    született. De én nem tudom, és nem tudom, és ehhez úgy kapaszkodom, mint egy megmentő korláthoz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Oscar Wilde: Keats szerelmeseleveleinek árverezésén

    Ím, a levelek, miket Endümion
    Írt annak, kit titokban szeretett.
    Most árverésen zsémbes emberek
    Alkusznak pecsétes papírokon!
    Kalmárpénzt harsognak a fájdalom
    Vonaglásaiért. Költészetet,
    Ki kristályszívet zúz, az nem szeret,
    S ezt mohó szemek lesik villogón.
    Nem tudjátok, mi oly sok éve múlt,
    Ott, Keleten pár fáklyás katona
    Rohant az éjben, szegényes ruha
    Felett civódott, és egy nyomorult
    Köntösén sorsvetéssel osztoza,
    Isteni csodát vagy kínt nem tanult?

    Fordító: Góz Adrienn
    Forrás: Magyar Bábel

  • Áprily Lajos: A rím

    Hazája álom és titok,
    szem-nem-legelte pázsitok.
    Egyszer csak itt van s mint kis ér,
    csilingel és kisér, kisér.
    S fürtös csengő lesz: hangpatak,
    amelybe új csengés szakad.
    Mentát locsol, szirmot sodor
    és illatos lesz, mint a bor.
    És mámoros lesz, partot ont,
    kurjongató, vidám bolond.
    A mély felé örvénnyel ás,
    hogy belenézni: kábulás.
    A fényen tündökölve fut
    és fényes tündérvölgybe jut.
    S tó lesz, virágot úsztató,
    habnyugtató és tiszta tó.
    Nem ás, nem ont és nem kering –
    csak ring s a lelkem benne ring.

    Forrás: DIA

  • Zelk Zoltán: Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében

    Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
    Rigó… Gyermekkor… és Avar…
    mint talp alatt kavicsok, sírnak
    rossz rímei! S hány képzavar!

    Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
    börtönben is verset habar,
    ott is papírt, ceruzát pusztít,
    bár pulzusa százat hadar,

    s forognak szívében oly kések,
    hogy fejbúbtól talpig nyilall –
    de rögeszméje a költészet:
    vajon kigyógyul-é, ha majd

    földübörög ama utolsó,
    éveit árverező dobszó:
    koporsóján a hant, a hant?

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Szabó Lőrinc

    Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
    nem beszélhetek többé már veled…
    Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
    csontos, nagy arc: csupán emlékezet,

    csak emlék leszel számomra te is már,
    mint emlék három éve Nagy Lajos,
    kivel zokogni hányszor összebújtál,
    miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?

    Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
    gyászszó kondul, száll ének fellege –
    de a te sírodhoz úgy illene,

    ha csak egy percre is visszalebegne
    zöld szárnyain a nyár s fölzengene
    gyémántköszörűn a Tücsökzene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni

    Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
    nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
    düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
    évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.

    Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
    a megváltók sorsa kikelni a sírból.
    Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
    holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
    fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.

    S kínálnád még százszor magad a halálnak,
    lenne pusztulásod országos ezerszer,
    akkor sem bocsátna el az élő világ.

    Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
    Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
    Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
    fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
    értetlen, vak szavak sivár hamujától.

    Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
    várnak éji szobák, a Költészet gondja.
    Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
    ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.

    Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
    te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
    ahogyan éveid azt megkövetelik,
    ötven tél derével hetyke bajuszodon.

    Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
    kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
    hűségbe öltözve vágnak az időnek –
    hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
    változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: A költő Arany szavával vigasztalódik

    Ily tudomány elnémított,
    ily tudományra nincs szavam,
    de száz esztendő száz falán
    keresztül is szól még Arany,

    kiről egyszer megmondatott,
    – mivel ő is megméretett –
    akkor jók versei, ha ki-
    várja a végső ihletet…

    S az „ihletváró” drága agg
    akkor neked is felele,
    mert így szólt – ezt tudod talán –
    hogy: Várja? Várja a fene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Egy versmagyarázó emlékkönyvébe

    Első magyarázat
    A költő nem érti művét,
    se magáét, se másét,
    a fény merre száll, hol ragyog,
    megmutatja az árnyék…
    Ezért kapaszkodik bele,
    ezért kullog nyomába:
    az egyik tündököl, ragyog,
    a másik magyarázza…

    Második magyarázat
    A vers kinyílik, nő, fakad,
    hát ne hagyd becsapni magad,
    a föld se tudja, mit terem,
    de mégis szül, szül szüntelen
    füvet, virágot, levelet –
    ám én adok nekik nevet:
    a rózsa és a kikerics,
    ha neve nincs, hát nincsen is…

    Ha neve nincs, hogy nevezed?
    Nem látod „csak” a színeket,
    nem érzed „csak” az illatát,
    akkor „csak” fű, levél, virág…

    Harmadik magyarázat
    A költő csak bűvészkalap,
    s mint cilinderből madarak –
    Hókusz-pókusz és csiribá! –
    úgy repülnek ki a szavak…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Babits Mihály emlékére

    Állottam volna véled szembe,
    és mondottam volna szemedbe
    e kései dicséretet…
    Oh ostoba, félszeg szemérem,
    átkozott paizs a szegényen –
    már nem segíthetek.

    Hát mondom mostan! Mert hazátlan
    bolyongtam ifjan e hazában,
    és úgy leltem hazát,
    hogy földjét lankával, halommal
    és dús egét is csillagokkal
    körém te rajzolád.

    Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
    ám tudtam én, hogy te mutattad
    nékem: Hegy, domb, fa, tó…
    Avar… mondtad te az avarra,
    és én utánad mondtam zavarva
    a sok-sok drága szót…

    Így próbálgattam én utánad
    nevén szólítani e tájat,
    s hogy repesett szavam!
    Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
    s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
    Vörösmarty, Arany…

    Köszöntem volna meg! Mint éltem,
    mily árnyak között, milyen mélyben
    és milyen egyedül!
    Hogy nem is mondhatok már példát,
    csak szikkadt, poshadt kútban békát,
    amely tátogva ül.

    Így éltem én. Most már egem van.
    S már írva sorsom csillagokban:
    s homálylik vagy ragyog?
    Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
    eblábakon jár-kél a hűség,
    és visszaoldalog.

    Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
    mit ránk hagyál, hogy van-e részem
    a honból énnekem?
    Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
    ha őrizem körömmel, foggal –
    mert nincs más fegyverem.

    Forrás: DIA – PIM