https://verskucko.com

Címke: költészet

  • Buda Ferenc: Liliom és korbács

    Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
    se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
    romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
    meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
    szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
    teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.

    Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
    de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
    Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
    Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
    közös bűnvallásba beleárvult arcát.

    Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
    hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
    akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
    lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
    Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
    és ágkoronája sértetlen marad.

    Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
    hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
    kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
    elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
    idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
    mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.

    Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
    dolgozz, virrassz, reménykedj!
    Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
    Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.

  • Kosztolányi Dezső: Óda

    (Székfoglaló a Petőfi Társaságban)

    E dobogón roppant neved köszöntöm,
    Petőfi Sándor, én, az új poéta,
    szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
    s hívom emléked, mely ma újra néma.

    Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
    e tétova és új-ideges ének,
    s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
    az alföld árva, koldus gyermekének.

    Kezembe nincsenek arany kalászok,
    se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
    Vetésem a hold zöld vizében ázott,
    s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

    Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
    igéztek engem az alföldi porban,
    a bús vidéken és a betegágyról,
    az orvosságról és lázról daloltam.

    Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
    és verekedett a császári haddal,
    még látta arcod és hallotta hangod
    tűzben remegni, amikor a vad dal
    fölreszketett és még mesélt felőled
    olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
    mély téli esten, a gyerekszobában,
    mikor a findzsán reszketett a rumláng.

    Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
    kiben az élet vére tüzesen vert,
    ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
    és meghaltál és nem láttad a tengert,
    elnémulok, csak hírmondód idézem,
    a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
    sötét időben, aki még szabad volt
    s dacolni is mert, régi forradalmár.

    Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
    az óceán hullámának eredvén,
    negyven napig vergődött új hazába –
    szegény emigráns – rozoga dereglyén.

    És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
    hajók tolongtak és nem várta senki,
    a kéményerdő rámeredt sötéten,
    lármázott a víz és rohant a yankee.

    Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
    Ágoston itta könnyeit hiába,
    szeneszsákot cepelt a vad New Yorkba,
    selyemre festett Philadelphiába.

    Göndör fejét ereszté este búnak,
    és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
    gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
    az unokái távoli fejére.

    Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
    hogy ne legyen rongyember soha többet,
    és unokája, ki költő leend majd,
    magyarul áldja az eget s a földet.

    Most íme, éneklek őróla, híven,
    ki homlokod láthatta glóriásnak,
    s emléket állítok a kedves aggnak,
    ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

    Méltatlan költő, én, ki a neveddel
    e pillanat tüzében összeforrok,
    ereklyéim adom, mik megmaradtak
    a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

    Iker nevetek fontam koszorúba –
    két drága honvéd – az én új dalomba:
    és a küszöbön várom, hogy megilless,
    alázatosan, a porig hajolva.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Takarodó

    Az élet arany trombitáján
     a búcsúzók dalát fúvom.
    Völgyekbe bágyad lassan, árván,
     bércekre zengő indulóm.

    Szemem kiégett a gyönyörtül,
     fáradt a szám, kezem, fülem,
    és egyre lázad, égre hördül
     sok vérpiros, sötét ütem.

    Tüdőm se bírja. Nyomban éj lesz,
    s mégis olyan vad-szenvedélyes
    a vágyam, ez a korcs titán.
    Könny hull reám az alkonyégbül,
    keserű szám is elfehérül,
    és vér hörög a trombitán.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Őszi koncert – 1912

    Praeludium

    Sírj, őszi vers… Sírj, mind a két szemem,
    sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
    Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
    és régi bútól vemhes újra versem.

    Beteg az arcom, beteg a dalom,
    az elmúlást sápadva szomjazom,
    az életet, mely már csak félig élet,
    a hervadt holdat és a sírt,
    s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

    Beteg vagyok, szépségektől beteg,
    nem is vagyok más, egy beteg poéta.
    Ha egyet nézek, elfakul a fény
    és ferdül a nap, mint a hold karéja.

    Ha kettőt nézek, hullik a levél,
    és föltámad az, aki rég nem él.
    Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
    szél száll és kiszakad a köd,
    és a világ fázlódva összerezdül.

    Most a ligetbe bolygok délután,
    és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
    talpig fekete gyászoló ruhám,
    s vörös szemem a könnyektől sötétül.

    Fekete kalap és egy lomha bot,
    az útakon álmodva ballagok.
    Levelük a fák az aszfaltra sírják,
    és csengenek és zengenek
    az utolsó neszek, az őszi trillák.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom

    Mostan színes tintákról álmodom.
    Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
    e tintával írnék egy kisleánynak,
    egy kisleánynak, akit szeretek.

    Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
    s egy kacskaringós, kedves madarat.
    És akarok még sok másszínű tintát,
    bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

    és kellene még sok száz és ezer,
    és kellene még aztán millió:
    tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
    szemérmetes, szerelmes, rikító,

    és kellene szomorú-viola
    és téglabarna és kék is, de halvány,
    akár a színes kapuablak árnya
    augusztusi délkor a kapualján.

    És akarok még égő-pirosat,
    vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
    és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
    Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:

    arany-imát írnék az én anyámnak,
    arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
    És el nem unnám, egyre-egyre írnék
    egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

    Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
    Kiszínezném vele az életem.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Babits

    Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
    Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
    Mit láttam benned? Magam végzetét.
    Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
    Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
    Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
    Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
    S te? Egy torzonborz állat vágyait.
    Én? Istent, akit meg kell váltani.
    Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
    S később? Hogy ellenség én vagyok.
    S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
    Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
    S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
    S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
    Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!
    S a legvégén, te? Így rendeltetett.
    S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ady

    Ez után a nagy becsi nyár után,
    már háborúban, állandó tanyám
    a könyvtár lett, a kollégiumi
    anyakönyvtár. Boltos ablakai
    az udvarra nyíltak, hol, évekig,
    annyit játszottam, jobbfelől pedig,
    a belső szentélyből, vén tornyai
    látszottak a Nagytemplomnak. Öreg
    Károly bácsi rakta a könyveket
    az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett
    dörmögve, mikor a kérőlapon
    ősszel hirtelen olyan változást
    tapasztalt a címekben. „Mi bajom –?”
    „Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt
    s: „Züllött alak, valaha ide járt”,
    nyújtotta a könyvet a pulton át…
    Züllött alak? Hm. Érdekes lehet.
    Olvasni kezdtem az Új Verseket.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

    Ünnep előtt volt. Kint a kertben
    húsvéti bárány bégetett,
    most borult virágba az alma,
    a barackfa már vetkezett,

    én meg épp versbe igyekeztem
    fogni életet és halált,
    mikor egyszerre nyílt az ajtó,
    jött Lóci és elémbe állt

    s megszólalt: – Apu, verset írtam!
    – De hisz még nem tudsz írni, te!
    – Nem is írtam, csak kigondoltam.
    – No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

    szólt Lóci, azzal nekikezdett
    s két sorban elmondta a verset:
    „Az életet adja, adja,
    egyszerre csak abbahagyja.”

    Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
    a versed? Ennyi az egész?
    – Hát az istenről, az a címe! –
    magyarázta a gyerek; és:

    – Nem kéne még valami hozzá?
    kérdeztem én kíváncsian.
    – Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
    ebben már minden benne van.

    – Benne van, jól van, igazad van,
    szép a vers, menj és játssz tovább! –
    Szinte ijedten csókoltam meg
    Lóci hatéves homlokát…

    Ő elrohant… Kint ragyogott a
    tavasz, a bárány bégetett
    s én eltünődve ezt a verset
    írtam a magamé helyett.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Két régi költő

    1. Berzsenyi

    Zord énekes, borongva ünnepellek,
    Alélt idők felém rémlő kolossza,
    Az ős magyar síkságon antik Ossa,
    Setét orom, kin szittya bú a felleg!

    Vulkánszived nehéz lávája ellep:
    Villámaid tüzétől csillagozva
    Erőt tanúl a halk utód kobozza,
    S hallom zihálni sziklatömbü melled!

    És reszketőn idézem régi, fáradt
    Estéid kedvét, míg csöndben borozván
    Késztéd lelked szebb korba szállni el,

    S szolgáid félve és juházva vártak:
    A bús magyar szók, sok kevély oroszlán
    Magányod vén barlangján, Dániel!

    2. Csokonai

    Vitézem, ó, te nem voltál a zordság
    Vitéze, vén diák csak, kálvinista,
    Ki kósza farsang víg kulaccsát itta,
    S a gráciák kezébe tette sorsát.

    Ám bús homok szent venyigéje, hordád
    Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka
    Borából új fájdalmak méla titka
    Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

    Ó, látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,
    Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak
    Lárvája hullt, és párka-arca lett,

    S még görnyedtél egy édes rím felett,
    Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám,
    S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ady Endrének

    Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
    Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven,
    S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden,
    S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
    Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
    Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
    Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
    Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…

    Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz
    Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből,
    S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől
    Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis,
    Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között,
    Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
    S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,

    Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…
    Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik,
    Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
    Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt,
    Énhozzám jöjjön el, s lel megnyugasztalást itt…
    Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
    Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt,
    Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt
    Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…

    Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
    Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel,
    S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível,
    Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.
    Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak,
    Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem
    Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
    Félénk apostola az én erős uramnak…

    De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt
    Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,
    És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,
    S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:
    Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,
    S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
    Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,
    S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…

    Forrás: MEK