Címke: költészet

  • Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz

    Toldi írójához elküldöm lelkemet
    Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
    Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
    S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

    Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
    Nem tehetek róla… te gyújtottad úgy fel!
    Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
    Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

    Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
    Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
    Más csak levelenként kapja a borostyánt,
    S neked rögtön egész koszorút kell adni.

    Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
    Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
    Az iskolákban nem tanulni, hiába,
    Ilyet… a természet tanított tégedet.

    Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
    De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
    Melynek csengése a rónákon keresztűl
    Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

    S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
    Hullatja keblének mennyei mannáját.
    A szegény nép! olyan felhős láthatára,
    S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

    Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
    Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
    Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
    Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

    Ezen gondolatok elmém környékezték,
    Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
    Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
    Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

    Pest, 1847. február

  • Petőfi Sándor: Jövendölés

    „Mondád, anyám, hogy álmainkat
    Éjente festi égi kéz;
    Az álom ablak, melyen által
    Lelkünk szeme jövőbe néz.

    Anyám, álmodtam én is egyet,
    Nem fejtenéd meg, mit jelent?
    Szárnyim növének, s átröpűltem
    A levegőt, a végtelent.”

    „Fiacskám, lelkem drága napja,
    Napomnak fénye! örvendezz;
    Hosszúra nyújtja élted isten,
    Álmodnak boldog titka ez.” –

    És nőtt a gyermek, lángra lobbant
    Meleg keblén az ifjukor,
    S a dal malasztos enyh a szívnek,
    Midőn hullámzó vére forr.

    Lantot ragadt az ifju karja,
    Lantjának adta érzetét,
    S dalszárnyon a lángérzemények
    Madárként szálltak szerteszét.

    Égig röpűlt a bűvös ének,
    Lehozta a hír csillagát,
    És a költőnek, sugárából
    Font homlokára koronát.

    De méreg a dal édes méze;
    S mit a költő a lantnak ad,
    Szívének mindenik virága,
    Éltéből egy-egy drága nap.

    Pokollá lett az érzelemláng,
    És ő a lángban martalék;
    A földön őt az életfának
    Csak egy kis ága tartja még.

    Ott fekszik ő halálos ágyon,
    Sok szenvedésnek gyermeke,
    S hallá, mit a szülő bús ajka
    Kínjának hangján rebege:

    „Halál, ne vidd el őt karomból,
    Ne vidd korán el a fiút;
    Soká ígérte őt éltetni
    Az ég… vagy álmunk is hazud?…”

    „Anyám, az álmok nem hazudnak;
    Takarjon bár a szemfödél:
    Dicső neve költő-fiadnak.
    Anyám, soká, örökkön él.”