(„Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéséhez!” – Petőfi)
Már könnyelműen se – inkább sehogy.
A lant húrjai érintetlenek,
csupán „szent fáján” kopognak az ujjak
ritmustalanul, reménytelenül,
a saját fájdalmak és örömök
zendítésére sem alkalmasan.
Nem oly pusztában bujdosunk, mint hajdan
népével Mózes, mert mi berkeinket
tesszük művelhetetlen pusztasággá,
amelyből végleg nincsen már kiút.
Így a lángoszlop, melyet egykor „isten”
külde s mely mára gomba-formát öltött:
nem kivezet, hanem beűz a lélek
odvába – s az sivárabb, mint a puszta.
Előre hát? S hová előre? Tűzön
és vízen át a néppel – de hová?
Nem át a tűzön, ám bele a tűzbe,
amelyet oltani fogytán a víz, így
lassan már folyók medrében loboghat.
Hamis próféták jönnek seregestül
s ma is Kánaánt hírelnek, holott
a tej s a méz immáron egyre több
ember számára lesz elérhetetlen.
A bőség kosara felül lyukas:
mit beletesznek, fölfelé potyog ki,
s a jognak asztalát rossz szellemek
idézői táncoltatják szeánszon.
Kérdezhetném, hogy meddig nincs megállás
a nevetségessé vált küszködésben?
Munkáinkért az élet semmivel
fizet ma is – csak ennyi aktuális
Petőfi verséből, mert a halál sem
lágy csókkal zárja le a szemeinket,
hanem kioltja irgalmatlanul
neonreklámok s atomvillanások
szemlélődést ölő fényözönével.
🕊️
