Jön a fájdalom fölfelé,
hogy a sípcsont reped meg tőle,
földemé, anyaföldemé,
tolul sisaknak fejtetőmre,
megingat, barbár vállamon
rezegtet selyemszárnyakat,
zúzik a fog, sírnék nagyon –
s értelme nincs, nem is szabad.
,
Jön a fájdalom fölfelé,
hogy a sípcsont reped meg tőle,
földemé, anyaföldemé,
tolul sisaknak fejtetőmre,
megingat, barbár vállamon
rezegtet selyemszárnyakat,
zúzik a fog, sírnék nagyon –
s értelme nincs, nem is szabad.
,
A nyomorúság országútján
Magányos vándor, ballagok,
Akik szerettek, messze tőlem,
Akit szerettem, elhagyott.
Akikkel együtt álmodoztam,
Már révbe értek rendre mind,
Én az örök küzdést, bolyongást
Előlről kezdhetem megint.
Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
Mégis, hiába, szép a lét!
A rózsa, melyet magam téptem,
Mindig megérte tövisét.
Párizs, 1900
Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! – s mindig
Érdemes lesz, – hiszem.
Nehéz – s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj;
– a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
lefödne – úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni
kínban azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük – már régen
nem értük! – Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
– vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül:
– mindez ma sem volt könnyű,
– s nem lesz könnyű sosem, –
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes – ha nem!
Azt hittem, hogy a jóság a legfőbb, szent erény,
jók a gyengék, a gyávák és jó, aki szegény,
magamat sem dicsérem, talán mert jó vagyok,
ezért se földön, égen jutalmat nem kapok.
Mért ápolok szívemben ily csenevész növényt?
Késsel kéne kivágni e beteg csökevényt,
amely egy gyönge múltból tengődve itt maradt…
a gonoszok erősek, s aki erős, szabad.
Az élet is kegyetlen s nincs benne értelem,
akit gyengít a jóság, az elhull védtelen,
kardfogú, nagy vadállat őzecskét lakomáz,
szelíd az őz és jámbor, de étel, semmi más.
Ó, engem is megesznek, ha föl nem lázadok,
tanítsatok meg ölni, okos vadállatok,
taníts fekete isten, hiszen tiéd a föld,
diadalod zenéje minden teret betölt.
A kürtjeid hatalmas hangorkánt zengenek,
a dobjaid dobognak és pengék pengenek,
a jóság cincogását e kórus elnyeli,
hiszen sátáni kedved maga vezényeli.
Tüzes karnagyi pálcád villámként fölcikáz,
énekeseid népe intésedre vigyáz,
a kórus egyre nő és félelmesre dagad,
diadalodat zengi, s örök uralmadat.
Végy kórusodba engem, és inkább eldobom
ezüstszavú, törékeny, kicsiny ezüstsípom,
rézkürtöt adj kezembe, recsegjen élesen,
ezüstsípom daláért úgysem volt érdemem.
Az angyalok karába én már nem juthatok,
oly testetlen szelíd és oly tiszta nem vagyok,
kutyák között vonítani, kutyáknak meghagyom,
erős, fekete isten, te légy a karnagyom.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
ha bántottak vásott nagyobbak,
kicsinyke gyöngét, engem,
tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
mily jó is volt akkor karodba menekednem:
Bántanak, Anyám!
Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
mert tudtad, hogy jó vagyok,
és elosztom a falat kenyerem,
s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
ha bántanak, Anyám!
Most hűséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
mert újra csak megűznek
a szívtelen, gonosz nagyobbak,
halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
bántanak, Anyám!
Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
már nem szólok szelíden,
gyöngén és megriadva,
de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
vértezve páncélos, fénylő igazamba:
bántanak, Anyám!
Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
vad, táltos esztendők
tűztejét szívta a gyermek,
oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
ha bántanak, Anyám!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Mint ki magas hegycsúcsra érve,
szédülve pillant le a mélybe,
úgy látom sorsom kezdetét,
kicsiny fiam
szunnyadt ölemben,
s én halkan énekelni kezdtem
anyai szívem énekét.
Alig tellett tejre, kenyérre,
szegény asszonyok szenvedése
jutott nekem is,
de a dal, úgy tört szívemből,
mint a láva,
mint az elemek lázadása,
mint egy örökös viadal.
Jobb lenne már nem visszanézni,
inkább a pillanatnak élni,
ha süt a nap, ha fú a szél…
csak élni…
élni önfeledten,
mint a falomb a rengetegben,
mint a bogár, ha zöngicsél!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt!
S mindig érdemes lesz, hiszem.
Nehéz, s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük, már régen
nem értük! Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
vívni, mégis azért,
mi csak együtt sikerül:
Mindez ma sem volt könnyű,
s nem lesz könnyű sosem,
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, ha nem.
Forrás: mek.oszk.hu
Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.
1936
Néha, ott a tükör előtt,
Úgy érzem minden rendben van.
Kicsit sápadtnak tűnök talán,
De majd összeszedem magam.
Mosolyt keresek, felragasztom.
Terüljön szét az arcomon.
Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
De másképp nem folytathatom.
Nem adom meg magam, nem lehet!
Hős vagyok, mint a filmeken.
Csak a szemem, csak attól félek!
Oda ne nézzen senki sem!