Azt kérdezed, van-e lelkem?
Van-e szívem, kristálytiszta,
hogy a fellegeket járjam?
Van-e kincsem, olyan, ami másnak nincsen?
Mert csak így hozod a lelked,
hogy örökre nekem adjad?
Kell, hogy tudd, kell, hogy érezd!
Nem lehet, hogy kétkedj benne,
hogy az, ami rád vár most itt,
valóságos kincs ne lenne!
De ha mégis kételkednél,
fogd fel egyszer hulló könnyem,
s meglátod, hogy valamennyi
mélyből hozott igazgyöngyszem.
Forrás: Lélektől lélekig
Van lélek, amely fényével beragyog
zord erdőt, folyókat, az egész életed.
Szárnyaló gyermek, megfáradt vándor,
gondjait, titkát halkan osztja meg veled.
Szikrázó hévvel örökkön élni vágy,
szava álom és mindig tiszta láng.
Nem tud bántani, haragja nincs,
amerre lép, nyomában ott a kincs.
Van lélek, amely csapongó, szertelen,
szelíd vagy vad, mégsem árt soha neked.
Vannak napsugárral átszőtt lelkek is,
melyek melege átjárja a te szíved is.
Kik a mosolyuk mögött könnyet ejtenek,
s halvány csillagon keresnek helyet.
Vannak lelkek, kik halkan zümmögők,
nektárt gyűjtenek, s nem tudod, kik ők.
Van lélek, amely egy láthatatlan kéz,
ha elesel, fölemel, s többé nem félsz.
Van lélek, melynek végtelen sikolya
szívedbe mar és nem enged el soha.
Van lélek, amely álnok, hitszegő és hazug,
éget, mint zsarátnok, ha egyszer bajba jut.
Van lélek, mely éhesen kóborol, s ha enni, inni
adsz neki, akkor is menekül, mint a farkasok.
Van lélek, ki a dicsőség mezején
kardot kirántva győztesen előre tör,
s nem látja senki: mellén a csillag
más harcosok vérétől tündököl.
Ember!
Te, ki kóbor és gyarló lelkekkel találkozol,
hibázol, ha gyűlölsz, ítélsz vagy csodálkozol.
Csak tudnod kell:
van lélek, amelyben látod az eget,
s van, amelyben pokol tüze fenyeget,
van, mely a sötét éjben utat mutatva neked ragyog,
s van, amely villanó fényével egyetlen csapással
halálra sújt!
Forrás: Lélektől lélekig
Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a „miért”,
Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”
És szólt az Isten szigorún: „Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”
Forrás: Lélektől lélekig
A nevükre aranyos napfény
Ragyogja be mindig a lelkem.
Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
S mindig mosolyos dallal telten.
És mindig újak énnekem.
Sokszor, mikor ködös az alkony,
Sokszor, mikor könnyes az este:
Suhogva bont szárnyat a lelkem
És suhanón száll messze-messze.
Olyankor hozzájuk megyek.
Hangtalan-halkan odalépek.
Olyankor elnémul az ajkuk,
És félig-sejtett sejtelemképp
Reszket a lámpa fénye rajtuk.
És nem tudják, hogy ott vagyok.
Olyankor megrebben a lelkük,
Mint halk szellőn fodra a tónak.
Valahogy a lelkemet érzik,
S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
Csak összeragyog a szemük.
Nem is tudják, hogy láttam őket,
Nem is tudják, hogy köztük jártam,
Hogy megfürdöttem a lelkükben:
Gyümölcsillatú napsugárban.
S hogy csupa illat a szobám.
Forrás: Lélektől lélekig
A lelkem, mint a telehold, olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.
Magának ég az égen, odafent –
és nem szárítja fel könnyeimet:
s nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom;
s hogy szenvedésből nékem mennyi jut –
a fénylő lélek erről mit se tud.
Forrás: ismeretlen fordítás
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg színéből, szád ízéből,
ölelésedből, csipőd halk ívéből
újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a víz, színéről
szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.
Forrás: Lélektől lélekig
Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?
– A szél kint a havat kavarja
és trombitálva jár a tél;
a lelkünk félve gondol arra,
ki tőlünk most oly messze él…
Karácsonyest. – Egy drága könnyben
óh mennyi boldogság van itt!
A gondolatunk messzeröppen
és lelkével ölelkezik:
– elcsöndesül az ég haragja,
csillag ragyog, elült a szél
és lelkünk áldva gondol arra,
ki nemsokára visszatér…
Forrás: Szeretem a verseket
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
…De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…
Forrás: Szeretem a verseket
Hallgatag vagyok
Sokszor nem beszélek
Magamban vagyok
Lehet hogy ez vétek
Eltemetem magam
Falakat emelek
Kitörni sem akarok
Mert mindentől félek.
Félek a szavaktól
Félek a zajoktól
Félek a csendtől
Félek a rendtől
Félek az álmoktól
Félek az árnyaktól
Félek a Naptól
Félek a Holdtól
Félelmeim magamnak teremtem.
De ha elmegyek, megszűnnek az utak,
Csak csend van és néma kiszáradt kutak,
Mik már nem adnak vizet a szomjazónak.
Lélekkötél csüng alá a gerendáról
A hurok szorul, a szék felborul..
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond.
S tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja borong.
Vizére, mint lehajló parti fűzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékeid hínárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.
A távolból derengve imbolyognak,
mint hegyek ködlő ormai,
múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
feltornyosúló árnyai.
Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
mint felbukó fényes halak.
De félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.
Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.
Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.
Forrás: Szeretem a verseket
