(Rónai Pál fordítása)
Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,
Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.
Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
Keze alatt, amely virágukat kibontja
És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.
Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
Magasztos moraját és elkísérném végig
Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
S kinyújtóznék az égig.
Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
Az ágak végein remegni minden ujjba.
S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,
Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
Mik egyszerű növénylelkem mélyén sajognak,
A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.
S ha az éj közepén megindulna az orkán
S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
Győzelmi énekem!
S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek –
S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.
S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.
Forrás: Alberto de Oliveira – Rónai Pál fordítása
