https://verskucko.com

Címke: lélek

  • Ady Endre: Misztérium

    Csak az a mély és szent igazság,
    Amit magába rejt a lélek,
    Idétlen semmi, játszi hívság,
    Amit leírok, elbeszélek.
    Rendelteték, hogy néhány ember
    Tépődjék, sírjon mindhiába
    S hogy meg ne értsék… Néhány ember
    Ezernyi éve így csinálja…

    Rendelteték, hogy dalba sírja
    Néhány szegény bolond a lelkét
    És hogy úgy sírja mindig dalba,
    Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
    Hogy amíg jár-kél a világon,
    Álmodozó bolondnak hívják,
    Hogy a lelkét borítsa ködlő,
    Dalokban zsongó, játszi hívság.

    Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
    Csak gyáva vágy az, ami vadság,
    Hisz lelkem minden pillanatja
    Romlást hozó, csodás igazság.
    Ködön keresztül, vaksötéten,
    Meg nem fejtett titkokba látok
    S átkozottként kell rejtegetnem
    Ezer csodás, igaz világot.

    Nagy éjeken szeretnék szólni:
    Nem, nem bírok tovább bilincset,
    Nem, nem bírok tovább titkolni
    Ennyi világot, ennyi kincset.
    Világrontó nyilatkozásnak
    Égből lopott lángjától égek!…
    …S miket leírok, elpanaszlok –
    Csak szóba ömlő semmiségek!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Indián ének

    vannak vidékek
    ahol az ének
    kiment szokásból
    ha van is élet
    azt hihetnétek
    mindenki gyászol

    pedig csak védett
    helyen az ének
    valahol mélyen
    szunnyad a lélek
    legjobban féltett
    gyönge csücskében

    vannak vidékek
    ahol a népek
    csöndben az ágak
    jelekkel élnek
    beszélni félnek
    viharra várnak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: egy este…

    csípett már az esti szellő
    elhalványult nappalom
    nagyon messze volt még az éj
    azt hittem, hogy álmodom

    kupoláját a Végtelen
    kék bársonyból készíté
    aranysárga csillagokkal
    szabálytalan díszíté

    az arcomra sápadt fényből
    álarcot font ezüst-Hold
    bőrömön lágy érintésed
    szívemhez ért (átkot old)

    minden álnok, hazug érzés
    messze futott, menekült
    tisztítótűz forró lángja
    a testemen szétterült

    sötét lángok átöleltek
    és egyik sem égetett
    kristályból szőtt magány-gömböm
    meghasadt, majd szétrepedt

    ott álltam meztelen szívvel
    éreztem, hogy fáj nagyon
    de többé a kristály-gömböt
    rá záródni nem hagyom

    fájdalmakból születhet meg
    a legnagyobb boldogság
    menekülni a sors elől
    a legnagyobb bolondság

    meztelenül születik meg
    testünk, ám felöltözünk
    ruhánk alatt mi is lapul
    arról megfeledkezünk

    most másodszor pőre lelkem
    látta meg a Végtelen
    milyen vagyok igazából
    többé el nem rejthetem

    menekülni nem akarok
    végre önmagam vagyok
    ha hiszek majd önmagamban
    talán az is maradok…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Csak csendesen

    Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
    csak nagyon halkan, nagyon csendesen.

    Amerre járunk,
    ne rezzenjen egy kis levél se meg,
    ma lelkem olyan mint a tó:
    legkisebb rezzenéstől megremeg.

    Gyere a templomunkba:
    a bükkerdő ma vár,
    a Csend harmóniája
    ott megint a lelkünkbe talál.

    Gyere velem…
    csak szótlanul, csak csendesen,
    csak csendesen…

    Forrás: (pl. MEK / Wass Albert versei)

  • Somlyó Zoltán: Álmok szőnyegén

    Az álmaimból és reményeimből
    színes, süppedő szőnyeget fonok.
    És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
    a munka édes, sürgető, konok.

    Beléfonom a jelen bús magányát
    ciprus-színével is kegyetlenül.
    Amely fölött az őszi alkonyatban
    lágy tétován fehér galamb repül.

    Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
    nagyboldogan terítem majd eléd:
    menj végig rajta s érezd meg a lelkem
    különös, vágyó, rezgő ütemét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Változatok

    Az ember képes darabokra törni,
    Száraz levélként a földre lehullni.
    Kellene néha egy odúnyi hely,
    Ahol a szíve megnyugvásra lel.
    A fejét lehajtva pihenne árván,
    Nem állna többé múltnak árnyán,
    Magába zárva ezer szépséget,
    Révedezve hinné a meséket.

    Az ember képes mindent elfeledni,
    Kezét tördelve többé nem szeretni.
    Kellene néha egy tenyérnyi hely,
    Ahol a szíve is gyökeret ver.
    Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
    Viharban a derűs égre várni,
    Cudar keservét eldobva bátran,
    Harcolni végre életre váltan.

    Az ember képes oly nagyon szeretni,
    Lelkét kitárva adni, de nem venni.
    Kellene néha egy nyugalmas hely,
    Ahol az eszét használnia kell.
    Szemét is kinyitva állni a talpán,
    Jövőbe nézni már másra nem várván,
    De mert „az ember egy léha senki”,
    Minden érzésbe bele tud halni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Csönd

    Jó otthon ülni a szürke sarokban,
    mikor esőtül nedves a vidék.
    Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
    hogy szomjuhozó lelked is igyék.

    Elveszni testben, csak lélekben élni,
    míg eső csapja ablaküveged.
    Elfelejteni mindent – nem remélni…
    Hogy csak az édes csönd legyen veled…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nikolaus Lenau: Kettős honvágy

    (Tandori Dezső fordítása)

    Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
    elérve azt a szörnyű partfokot,
    hol a sír ásít, e sötét torok;
    arcunk, szemünk fakul halottüresre.

    Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
    létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
    az égi honvágy, mint a hajnalok
    friss szele, hív már valahova messze.

    E kettős honvágy zeng a hattyúdalban;
    ikerpatak a végső könnypatakban:
    szelíd hiányé, rideg búcsúzásé.

    Talán titokzatos énünk se más
    az éles szemnek: kis sötét vonás,
    metszésvonal – két szétfutó világé.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Lesznai Anna – Mért oly hosszú…

    Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
    Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
    Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva,
    Csendes, békés szerrel nem jut napvilágra!
    – Életemnek fáját erősen rázzátok,
    Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok –
    És mint dió burka – ha hull napos ágról –
    Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
    Törjétek fel zárát az „én-álmodásnak”,
    Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
    Másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
    Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
    Ki valóra váltja – megitatja vérrel,
    S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A gondolat szabad

    Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
    De felhők felett, de vizek alatt
    Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

    Legyen tanyám kietlen szirtorom
    Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
    Én amit akarok, azt gondolom!

    Ó, mi gyönyör, ó mily isteni kép:
    Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
    Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

    Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
    Az Isteneknek lángitalt kínálj!
    Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

    Repülj, semmi se szegje kedvedet,
    Repülj, szakítsd magadra az eget,
    Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

    Repülj, oltsd ki a földi lángokat
    És népesíts be új világokat,
    Nincs porkoláb, aki meglátogat!

    Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
    Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
    Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

    Te tövistelen téped a virágot
    S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
    Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

    Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
    Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
    S nincs, aki Téged bekerít, határol.

    Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
    Szabad, mint a morajló tengerár,
    S csak öntörvényed s korlát, határ.

    Élet, Halál: minden beléd merül,
    És bíróul fölötted ki sem ül,
    Csak aki lát – az Isten egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, szabadság, gondolat, képzelet, lélek, hit, líra