„Az ember nem felejt.
Csak megszokja, hogy a
szíve egyik szobája zárva
van. És néha benyit oda,
és megnézi, hogy a
fájdalom még
mindig ott ül-e.
Általában ott ül.
Csak már
nem kiabál.”
Forrás: Wass Albert
„Az ember nem felejt.
Csak megszokja, hogy a
szíve egyik szobája zárva
van. És néha benyit oda,
és megnézi, hogy a
fájdalom még
mindig ott ül-e.
Általában ott ül.
Csak már
nem kiabál.”
Forrás: Wass Albert
(Rónai Pál fordítása)
Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,
Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.
Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
Keze alatt, amely virágukat kibontja
És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.
Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
Magasztos moraját és elkísérném végig
Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
S kinyújtóznék az égig.
Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
Az ágak végein remegni minden ujjba.
S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,
Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
Mik egyszerű növénylelkem mélyén sajognak,
A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.
S ha az éj közepén megindulna az orkán
S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
Győzelmi énekem!
S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek –
S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.
S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.
Forrás: Alberto de Oliveira – Rónai Pál fordítása
Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elől is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Átaltörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.
Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.
De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.
Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még –
Csak akkor kell sírnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.
Forrás: Lélektől lélekig
Elfüstöltem ötven nyarat,
ötven hósipkával lefödtem,
egyre több, ami kívül maradt,
egyre több van már mögöttem,
röstellem, de sehogy sem akaródzik
bennem a lélek megöregedni,
vígan viszket és vígan vakaródzik,
indulna mindent újrakezdeni –
„No, te lélek! – így intem óva –
légy bár büszke és szabad,
röpködni a madár dolga,
miránk szájat a semmi tátogat,
komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
mint a köhögős őszi reggelek,
lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
Isten lehelete sem lesz elég,
hogy még egyszer újra felmelegítsen,
hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
e mindent elrontó savanyú dohogással,
röpülj vígan és légy halhatatlan,
s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”
Forrás: Szeretem a verseket
Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Rendelteték, hogy néhány ember
Tépődjék, sírjon mindhiába
S hogy meg ne értsék… Néhány ember
Ezernyi éve így csinálja…
Rendelteték, hogy dalba sírja
Néhány szegény bolond a lelkét
És hogy úgy sírja mindig dalba,
Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
Hogy amíg jár-kél a világon,
Álmodozó bolondnak hívják,
Hogy a lelkét borítsa ködlő,
Dalokban zsongó, játszi hívság.
Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
Csak gyáva vágy az, ami vadság,
Hisz lelkem minden pillanatja
Romlást hozó, csodás igazság.
Ködön keresztül, vaksötéten,
Meg nem fejtett titkokba látok
S átkozottként kell rejtegetnem
Ezer csodás, igaz világot.
Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem bírok tovább bilincset,
Nem, nem bírok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
Világrontó nyilatkozásnak
Égből lopott lángjától égek!…
…S miket leírok, elpanaszlok –
Csak szóba ömlő semmiségek!…
Forrás: Lélektől lélekig
vannak vidékek
ahol az ének
kiment szokásból
ha van is élet
azt hihetnétek
mindenki gyászol
pedig csak védett
helyen az ének
valahol mélyen
szunnyad a lélek
legjobban féltett
gyönge csücskében
vannak vidékek
ahol a népek
csöndben az ágak
jelekkel élnek
beszélni félnek
viharra várnak
Forrás: Lélektől lélekig
csípett már az esti szellő
elhalványult nappalom
nagyon messze volt még az éj
azt hittem, hogy álmodom
kupoláját a Végtelen
kék bársonyból készíté
aranysárga csillagokkal
szabálytalan díszíté
az arcomra sápadt fényből
álarcot font ezüst-Hold
bőrömön lágy érintésed
szívemhez ért (átkot old)
minden álnok, hazug érzés
messze futott, menekült
tisztítótűz forró lángja
a testemen szétterült
sötét lángok átöleltek
és egyik sem égetett
kristályból szőtt magány-gömböm
meghasadt, majd szétrepedt
ott álltam meztelen szívvel
éreztem, hogy fáj nagyon
de többé a kristály-gömböt
rá záródni nem hagyom
fájdalmakból születhet meg
a legnagyobb boldogság
menekülni a sors elől
a legnagyobb bolondság
meztelenül születik meg
testünk, ám felöltözünk
ruhánk alatt mi is lapul
arról megfeledkezünk
most másodszor pőre lelkem
látta meg a Végtelen
milyen vagyok igazából
többé el nem rejthetem
menekülni nem akarok
végre önmagam vagyok
ha hiszek majd önmagamban
talán az is maradok…
Forrás: Lélektől lélekig
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem…
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen…
Forrás: (pl. MEK / Wass Albert versei)
Az álmaimból és reményeimből
színes, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember képes darabokra törni,
Száraz levélként a földre lehullni.
Kellene néha egy odúnyi hely,
Ahol a szíve megnyugvásra lel.
A fejét lehajtva pihenne árván,
Nem állna többé múltnak árnyán,
Magába zárva ezer szépséget,
Révedezve hinné a meséket.
Az ember képes mindent elfeledni,
Kezét tördelve többé nem szeretni.
Kellene néha egy tenyérnyi hely,
Ahol a szíve is gyökeret ver.
Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
Viharban a derűs égre várni,
Cudar keservét eldobva bátran,
Harcolni végre életre váltan.
Az ember képes oly nagyon szeretni,
Lelkét kitárva adni, de nem venni.
Kellene néha egy nyugalmas hely,
Ahol az eszét használnia kell.
Szemét is kinyitva állni a talpán,
Jövőbe nézni már másra nem várván,
De mert „az ember egy léha senki”,
Minden érzésbe bele tud halni.
Forrás: Lélektől lélekig