https://verskucko.com

Címke: lélek

  • Hatos Márta: Változatok

    Az ember képes darabokra törni,
    Száraz levélként a földre lehullni.
    Kellene néha egy odúnyi hely,
    Ahol a szíve megnyugvásra lel.
    A fejét lehajtva pihenne árván,
    Nem állna többé múltnak árnyán,
    Magába zárva ezer szépséget,
    Révedezve hinné a meséket.

    Az ember képes mindent elfeledni,
    Kezét tördelve többé nem szeretni.
    Kellene néha egy tenyérnyi hely,
    Ahol a szíve is gyökeret ver.
    Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
    Viharban a derűs égre várni,
    Cudar keservét eldobva bátran,
    Harcolni végre életre váltan.

    Az ember képes oly nagyon szeretni,
    Lelkét kitárva adni, de nem venni.
    Kellene néha egy nyugalmas hely,
    Ahol az eszét használnia kell.
    Szemét is kinyitva állni a talpán,
    Jövőbe nézni már másra nem várván,
    De mert „az ember egy léha senki”,
    Minden érzésbe bele tud halni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Csönd

    Jó otthon ülni a szürke sarokban,
    mikor esőtül nedves a vidék.
    Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
    hogy szomjuhozó lelked is igyék.

    Elveszni testben, csak lélekben élni,
    míg eső csapja ablaküveged.
    Elfelejteni mindent – nem remélni…
    Hogy csak az édes csönd legyen veled…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nikolaus Lenau: Kettős honvágy

    (Tandori Dezső fordítása)

    Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
    elérve azt a szörnyű partfokot,
    hol a sír ásít, e sötét torok;
    arcunk, szemünk fakul halottüresre.

    Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
    létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
    az égi honvágy, mint a hajnalok
    friss szele, hív már valahova messze.

    E kettős honvágy zeng a hattyúdalban;
    ikerpatak a végső könnypatakban:
    szelíd hiányé, rideg búcsúzásé.

    Talán titokzatos énünk se más
    az éles szemnek: kis sötét vonás,
    metszésvonal – két szétfutó világé.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Lesznai Anna – Mért oly hosszú…

    Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
    Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
    Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva,
    Csendes, békés szerrel nem jut napvilágra!
    – Életemnek fáját erősen rázzátok,
    Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok –
    És mint dió burka – ha hull napos ágról –
    Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
    Törjétek fel zárát az „én-álmodásnak”,
    Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
    Másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
    Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
    Ki valóra váltja – megitatja vérrel,
    S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A gondolat szabad

    Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
    De felhők felett, de vizek alatt
    Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

    Legyen tanyám kietlen szirtorom
    Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
    Én amit akarok, azt gondolom!

    Ó, mi gyönyör, ó mily isteni kép:
    Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
    Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

    Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
    Az Isteneknek lángitalt kínálj!
    Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

    Repülj, semmi se szegje kedvedet,
    Repülj, szakítsd magadra az eget,
    Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

    Repülj, oltsd ki a földi lángokat
    És népesíts be új világokat,
    Nincs porkoláb, aki meglátogat!

    Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
    Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
    Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

    Te tövistelen téped a virágot
    S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
    Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

    Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
    Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
    S nincs, aki Téged bekerít, határol.

    Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
    Szabad, mint a morajló tengerár,
    S csak öntörvényed s korlát, határ.

    Élet, Halál: minden beléd merül,
    És bíróul fölötted ki sem ül,
    Csak aki lát – az Isten egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, szabadság, gondolat, képzelet, lélek, hit, líra

  • Babits Mihály – Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró
    a hegyek ormán lilul a hó
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A VETKŐZŐ LELKEK

    Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
    Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
    Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
    kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
    s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
    végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
    S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
    táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
    de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
    sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
    Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
    Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
    Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
    csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
    Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
    ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
    Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
    meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: VÁGY

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy falevél,
    Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
    Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy elvesző árnyalat
    Az alkony ezerszínű tengerén,
    Szeretném fölszívni az árnyakat,
    S magamat tőlük fölszívatni én.

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy lehelet,
    Mint szél fuvalma, mely alig-alig
    Borzolja fel az alvó vizeket,
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy tétova napsugár,
    Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
    És nem keres és nem talál,
    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy tűnő napsugár.

    (S szeretném, ha mellettem elmenet,
    Valaki szólna:
    „Nézd, már itt az ősz,
    Sárgulnak lassacskán a levelek.”
    És nem ismerné meg a levelet.

    És szeretném, ha rajtfelejtené
    Valaki a szemét az alkonyégen,
    S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
    Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
    És nem sejtené, hogy egy árnyalat
    Az esti színek közt én vagyok éppen.

    És szeretném, ha jönne valaki
    Az erdő rejtekébe
    És szólna: „nini, milyen különös:
    A nap e mély homályban is ragyog.”
    És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

    Szeretnék úgy hozzádsimulni
    Természet – mint a vén moha
    A fák északos oldalán,
    S nem lenni hozzád hűtelen soha.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint tücsök hangja holdas éjeken,
    S szeretném, ha valaki elborongna
    Rajtam, mint múltból zengő éneken.

    S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
    Természet – mint a síri por,
    Mit ezeréves hantokról a szél
    Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
    Ott játszana velem egy kisgyerek,
    Kicsiny kezén futnék fel és alá,
    S e port, mely egyensúlyát nem leli:
    Egy percig egyensúlyban tartaná.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Éji dal

    A téjszín léget elkeverte
    fekete borával az éj:
    lelkem ma, vágyak büszke lelke,
    megúnt szavakkal ne beszélj,
    húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
    szabad szemeddel szerte nézz:
    ma messze szállnod
    nem nehéz.

    Mámorosan az éj borától
    szárnycsattogás legyen dalod:
    ki éjt iszik, a kéjre bátor,
    tenéked ez volt italod.
    Sokáig ittad, részegülhetsz,
    azért vagy mostan oly szabad:
    repülhetsz
    magad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kahlil Gibran: (idézet)

    Nem abban áll egy ember valódisága,
    amit neked kimutat, hanem abban, amit nem tud kimutatni.
    Ha tehát őt meg akarod érteni, ne hallgass arra,
    amit mond, hanem sokkal inkább arra figyelj, amit elhallgat.

    Forrás: Lélektől lélekig