Címke: lét

  • Rainer Maria Rilke – A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Forrás: Tandori Dezső fordítása

  • Weöres Sándor – Rejtvény

    Jövök egy erdőből,
    ahol sose voltam.
    Kerülök egy erdőt,
    pedig benne élek.
    Megyek egy erdőbe,
    hová sose érek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Megint csupa kérdés

    Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
    az új semminél, mely valaminek tudja magát?
    Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
    önmagukra ébredniök az élet ágyán?

    Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
    olyan kapút, melynek csak egyik pántja
    sok ezer fekete mérföld?
    Téli estéken keservesen énekelve,
    őseink és dédunokáink hajából
    miért fonjuk az élet hosszú kötelét?

    Miért faljuk fel egymást
    akkor is, ha nem vagyunk éhesek,
    s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
    ha végigütnek rajta?

    S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
    hullott levelek közé, mint aszott szemét
    a seprű alá?
    Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
    a forgószelek tátongó sodrába?

    S miért lát kicsivel többet az ember,
    ha csöndesen ül egy percig… így…
    s behúnyja a szemét?…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Elég

    A teremtés bármilyen széles,
    ólnál is szűkösebb.
    Innét odáig. Kő, fa, ház.
    Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

    És mégis olykor belép valaki
    és ami van, hirtelenül kitárul.
    Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
    s a tapéták vérezni kezdenek.

    Elég, igen, egy kéz elég amint
    megkeveri a kávét, vagy ahogy
    „visszavonul a bemutatkozásból”,
    elég, hogy elfeledjük a helyet,
    a levegőtlen ablaksort, igen,
    hogy visszatérve éjszaka szobánkba
    elfogadjuk az elfogadhatatlant.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: A lélek panaszaiból

    Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

    Én egykor férfi-testet hordtam,
    a Gyönyörűt karral karoltam,
    a füveket lábbal tapodtam,
    bújkáltam szemben, fülben, orrban,
    fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
    egy voltam én a sűrű sorban.
    Boldogtalan is boldog voltam.

    Elmondanám most, mit tanultam,
    amíg csont és hús közt lapultam.
    S hogyan bolyongok szabadultan
    a végtelenben, megvakultan.

    Elmondanám, de úgy szól hangom,
    oly hangon szólok, csak én hallom,
    szavamnak nincs útja fülekben,
    én hallgatom csak, a fületlen.

    Ha szólnék szájjal s értenétek,
    a halált jobban rettegnétek,
    tudnátok, nincs igazabb házunk,
    hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

    Mert ő a Van, ő a Valóság –
    börtön az örökkévalóság!
    börtön, habár cellája nincsen,
    de mennyezete, földje sincsen.

    Nem őriz senki, nem vágysz futni,
    de mégsem tudsz kiszabadulni,
    egyedül vagy, ámde magadban
    nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

    Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
    ki nem ismeri az Egészet,
    aki mindent részekre téphet –
    ó, újuló, teremtő részek!

    Ó, ész és szem, igaz teremtő:
    ez itten rét, az ottan erdő,
    ez itten kék, az ottan sárga… –
    aki szemmel lát, még nem látja,

    hogy egy a fa és véle árnya
    s az alkony, mely leszáll a fára,
    hogy egy a folyó és a partja,
    egy azzal is, ki vállán tartja.

    Ó, színek, hogyha láthatnálak,
    ó, szagok, ha szagolhatnálak,
    ó, kínok, lázak, szenvedések,
    ha éreznélek, szenvednélek!

    Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
    ujjongva, boldogan kiáltnám:
    Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
    ó, drága kínok, szenvedések!

    S te félelem is, százszor drága,
    te jó bizonyság, testünk vára!
    a vak halállal szembenézve,
    létünk utolsó menedéke:

    ha felénk már a Gyilkos intett,
    felöltünk, mint a páncélinget,
    fogunk vacog, vad koccanása
    megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

    Ó, szoba padlóján tipegni,
    ó, álmélkodva növekedni,
    fogat hullatva öregedni,
    világunk nap-nap megteremtni.

    Megtanulni: erdő, patak, tó,
    tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
    lesni napszakok lassú táncát,
    éj és nap táncos változását.

    Így sírok én örök-szünetlen,
    vad, olthatatlan szerelemben
    sikoltom: Csak magam szerettem,
    a testet, melyért megszülettem.

    Sikoltom, bár honom a semmi:
    Nem, nem bírom magam feledni!
    Akit a féreg-fogú föld rág,
    neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
    neked sikoltom: Nem felejtlek,
    érted örök gyászban kerengek!

    S legyek bár egy a mindenséggel,
    a mindent legyűrő Egésszel,
    nem felejtem, hogy ott ki voltam,
    hogy akkor Én, Valaki voltam…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Se föl se le

    Ha kilépek: se föl se le
    a mérleg egy helyben marad
    nyerés vesztés nem jár vele
    úgy múlik mint szokott a nap

    mint a nagyvilágban szokott:
    itt győztesen ott rongyosan
    lesz áldott és lesz átkozott
    lesz boldog és boldogtalan

    Az égen felhőtörmelék
    a földön egy-szemernyi sár
    nem csúfos ám csöppet se szép
    semmi többlet és semmi kár

    A nagy világ-statisztikán
    nem változik meg semmi sem
    kilépésemmel sem hiány
    fölösleg sem lesz úgy hiszem

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Farkas István – Identitás

    Épp oly hamu és
    por vagyok, mint a világ:
    ide tartozom.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Ijessz rám

    Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga,
    és szürke a világ: beleesett a sárba.
    Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem,
    mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben.

    Most nincs tragédia és komédia sincsen,
    mert mérték nélküli s határozatlan minden,
    és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék,
    és nem tudom, mi ez: a lét-e, vagy a nemlét.

    Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! –
    a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás,
    a múzeumba tett szerszám herélti sorsa,
    ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa.

    Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen
    mámort, futást, imát nem kell magamra vennem:
    mint vak szeme előtt hiába integetnek,
    hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg.

    Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek:
    ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg,
    ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek –
    élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: A híd panasza

    Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,
    fekete ereimben keserűség kerengett,
    alattam a folyó beteg-sárgán derengett,
    szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.

    Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,
    soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:
    nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,
    lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.

    Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,
    ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,
    cinkosának fogott a kárörvendő élet,
    és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.

    S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,
    mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,
    felém lengett az ív, és durva testem zengett,
    bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.

    És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,
    mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,
    ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság
    hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.

    De rontó vihar támadt és felibe szakított újra,
    esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;
    bolond játéka én, egy önkényes nagy úrnak!
    gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.

    Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,
    mintsem az űrbe lógni és oktalan remélni,
    jobb volna a puha iszapba halni térni,
    hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Szabó Lőrinc – Te meg a Világ

    Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
    Sivatag edzett. Kezdted érteni
    a gondolat örök szeme alatt
    a földi sorsot és magányodat,
    s tested, egyetlen birtokod, hazád,
    s aki azt is feldúlja, a halált,
    s ami addig is őröl s isteni
    fölöslegeid sorra elveszi,
    vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
    a Célok s Hasznok népét, és megint
    az oltó mámort, a perc gyönyörét,
    a nők irgalmas kábítószerét;
    s elűzted a lélek vámpírjait,
    és megszeretted a hajnali víg
    rigófüttyt, és lettél, ami vagy:
    Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
    szeretkezés érzékeiden át
    a mindenséggel: Te meg a Világ.

    Forrás: Lélektől lélekig