Isten sírni tanul.
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: lét
-
Fodor Ákos: Levél vagyok
Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
– Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.Forrás: Lélektől lélekig
-
Fodor Ákos: Ecce homo
Gyanúba fogjuk a Tökéletest
és magyarázgatjuk az elfogadhatatlant.Forrás: Lélektől lélekig
-
Fodor Ákos: Xénia
Adj, adj és még adj! Gátlás nélkül, mohón,
ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol:
nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy!
Ma add, mit kaptál. Hamispénz a “holnap”.Forrás: Lélektől lélekig
!
-
Baka István: Hurok-szonett
Erdő vagyok – eltévedek magamban,
gyökér vagyok – nyakamra hurkolódom,
a kéklő, fulladásos alkonyatban
vagyok s leszek, de nem tudom, mi módon.Hold-fűrész tép belém, porom szitálja
kiszáradt zápor, elfogyok zihálva,
ki árnyaim a föld könyvébe írtam,
a levelek szemét vörösre sírtam.S nem könny szememnek ezre hull a tájra,
parázsló csont vagyok, s min ég: a máglya,
voltam s leszek, de nem tudom, mi módon,a fulladásos, kéklő alkonyatban
gyökér vagyok – nyakamra hurkolódom,
erdő vagyok – eltévedtem magamban.Forrás: Lélektől lélekig
-
Samuel Beckett: Alba
hajnal előtt még itt leszel
és Dante és a Logosz és minden sztrátum és misztérium
s a billogos hold
ott a zene fehér síkja fölött
melyet idekottázol hajnaligkomoly alázatos dalos selyem
hajolj arékapálmák fekete firmamentumára
esőzz a bambusz-füstvirágra füzek fasorárarészvét ujjaival ki hajol ide ha nem te
és ha e port hitelesíted
bőkezűséged alig gyarapítja
mert a te szépséged előttem hófehér papír
önmagát közlő közlemény ragyog át
emblémák viharán
hogy nincs napfény se nincs fátyol lehullta
és nincs vendégelő úr
csak én és aztán e papírlepedő
a többi holt teherForrás: Magyarul Bábelben (fordította: Tandori Dezső)
-
Fodor Ákos: Axióma
Akiben Isten
hisz: teljesen mindegy, hogy
hisz-e Istenben.Forrás: Lélektől lélekig
-
Szécsi Margit: Sláger
Ebben az éjben
ebben a szerelem-szagú szélben
bujkál a rontás
s a szívverés is: világomlás.Villanydúcok havas galambjai
porcelán-párok
világok törtek le rólunk
s ránktelepedtek világokebben az éjben
ebben a szerelem-szagú szélben
bujkál a rontás
s a szívverés is: világomlás.Forrás: Magyarul Bábelben
-
Szécsi Margit: Óda a tengerhez
Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.
Hajnali királypirosból
s csillagtalan-egyedül:
néztelek hatalmi pontról,
néztelek jeltelenül.Öleltél ruhátlan kékben
akár az emlékezet,
utaztak emlékek rajtunk:
matracok, bábú-kezek.
S midőn a fekete ember
éjhegedűn hegedül:
láttalak bemattolt gyászban
fény özvegye, egyedül,
siratni mély zokogással
vívmányt meg papírhajót –
és feltűnt s merült a könnybe
a végső hajó: a Hold,
sarlósan merült a mélybe
majd feljött s ím teli volt,
s láttam hogy habzik és billen
s fényesen csordul a Hold,
s öngyilkos felrobogással
őrjöngő tajték-pokolt:
égő paripáidat láttam
míg a Hold sósava forrt!Éj múlott hold-szakadással,
voltunk mi fényes velő,
domborzatunkra világolt
záporként tűnő idő.
Éj múlik hold-szakadással,
zúzik a földi szemét.
Nap múlik nap-ragyogással,
tömörül gyönggyé a kék.Hordalék vágyak hajóit
elhordjuk s vágjuk hanyatt,
roncsaik vízporrá-verve
fogunkon felhabzanak.
Sebhetlen ácsorgok rajtad,
árnyam is örökkön ég.
Kiismerhetetlen a tenger,
kimerhetetlen az ég.Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.Forrás: Magyarul Bábelben
-
Babits Mihály: Isten fogai közt
Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
– minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
– a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
fogakból házakat faragunk magunknak.Forrás: Szeretem a verseket
