https://verskucko.com

Címke: lét

  • Őri István – Kérdések

    Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
    hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
    hol vagyok én, hol vannak mások?
    hol van a világ, hol van a kéz
    hol van szép szemed, hol van a méz

    hol vagy?… Te…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Oda kell adni, ami van

    Mindennek ára van,
    vagy ára lesz.
    Oda kell adni,
    ami van,
    hogy megkaphassuk,
    ami lesz.

    Oda kell adni asztalunk,
    oda kell adni ceruzánk,
    és tudni, hogy asztaltalan
    s ceruzátlan lét vár reánk.

    Odaadni a takarónk,
    és langyosra fűtött szobánk,
    és tudni, hogy takaratlan
    és párnátlan lét vár reánk.

    Az is lehet, hogy az a mínusz,
    a földöntúli, pluszt megér,
    és minden láznál égetőbb
    a csillagok termelte dér.

    Papírkosárba vethetők
    a szerzett tapasztalatok,
    és átképzőssé változom,
    ha itt hagyom, mi itt vagyok.

    Mi vagyok itt egyáltalán?
    és megérem-e a papírt,
    amire egykor jobb kezem
    még zsinórírás nélkül írt,

    csak jobbra dőlve egyszerűn,
    mint a szélfútta fák,
    ahogy diktált a tél, az ősz
    vagy amit a május fújdogált,

    lehet, hogy máris ott vagyok,
    a határtalanban kerengő,
    hol színtelenbe torkollik a szín,
    és milliárd év egy esztendő.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Monológ

    Nem veled, Belőled ébredek.
    Nappal, kíséred léptemet.
    Szavaid szítják sóvár vágyaim,
    Derengő kábulatban telnek napjaim.

    Az Ember csak ember.
    Szorítja létének határa,
    S ha tárja karjait,
    Mindinkább érzi, mennyire árva.

    Nem számít dühöngő szenvedély.
    Mit kér számon a világ?
    Beleszövődsz a Mindenségbe,
    Életed perc, álmod halál.

    Ígéretek törik reményedet,
    Göröngyökben is orra buksz,
    Élsz és erő vagy, hiszed,
    S látod magad, hogy Senki vagy.

    Fájdalomtól űzve még
    Felcsuklik görcsös sírásod,
    A kínban sincs menekvésed,
    A holnapot mégis újra várod.

    Darabokra hulltál. Összeraktalak.
    Hogy egész légy. Önmagamnak?
    Gyermekként vártad a csodát.
    Nyomorult! Életed kártyavár!

    Oly régen eldöntötte már
    a Sors minden percedet,
    Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
    Örömed, ha van, az is beteg.

    Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
    Színeset álmodsz… gyötör a láz.
    Egy szótól mámorban úszik szíved,
    Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?

    De mit ér a szó, ha távoli,
    Itt benn, magadban kell hallani,
    Az utat itt kell, hogy megtaláld,
    Anyag léted ne legyen akadály…

    Az Ember csak ember.
    Szorítja létének határa.
    Ha kitárja lelkét,
    Mindinkább érzi mennyire árva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Kímélet

    Én nem bántalak.
    Épp elég baj az neked,
    hogy itt és most élsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Forrás: Tandori Dezső fordítása

  • Weöres Sándor – Rejtvény

    Jövök egy erdőből,
    ahol sose voltam.
    Kerülök egy erdőt,
    pedig benne élek.
    Megyek egy erdőbe,
    hová sose érek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Megint csupa kérdés

    Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
    az új semminél, mely valaminek tudja magát?
    Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
    önmagukra ébredniök az élet ágyán?

    Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
    olyan kapút, melynek csak egyik pántja
    sok ezer fekete mérföld?
    Téli estéken keservesen énekelve,
    őseink és dédunokáink hajából
    miért fonjuk az élet hosszú kötelét?

    Miért faljuk fel egymást
    akkor is, ha nem vagyunk éhesek,
    s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
    ha végigütnek rajta?

    S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
    hullott levelek közé, mint aszott szemét
    a seprű alá?
    Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
    a forgószelek tátongó sodrába?

    S miért lát kicsivel többet az ember,
    ha csöndesen ül egy percig… így…
    s behúnyja a szemét?…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Elég

    A teremtés bármilyen széles,
    ólnál is szűkösebb.
    Innét odáig. Kő, fa, ház.
    Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

    És mégis olykor belép valaki
    és ami van, hirtelenül kitárul.
    Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
    s a tapéták vérezni kezdenek.

    Elég, igen, egy kéz elég amint
    megkeveri a kávét, vagy ahogy
    „visszavonul a bemutatkozásból”,
    elég, hogy elfeledjük a helyet,
    a levegőtlen ablaksort, igen,
    hogy visszatérve éjszaka szobánkba
    elfogadjuk az elfogadhatatlant.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: A lélek panaszaiból

    Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

    Én egykor férfi-testet hordtam,
    a Gyönyörűt karral karoltam,
    a füveket lábbal tapodtam,
    bújkáltam szemben, fülben, orrban,
    fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
    egy voltam én a sűrű sorban.
    Boldogtalan is boldog voltam.

    Elmondanám most, mit tanultam,
    amíg csont és hús közt lapultam.
    S hogyan bolyongok szabadultan
    a végtelenben, megvakultan.

    Elmondanám, de úgy szól hangom,
    oly hangon szólok, csak én hallom,
    szavamnak nincs útja fülekben,
    én hallgatom csak, a fületlen.

    Ha szólnék szájjal s értenétek,
    a halált jobban rettegnétek,
    tudnátok, nincs igazabb házunk,
    hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

    Mert ő a Van, ő a Valóság –
    börtön az örökkévalóság!
    börtön, habár cellája nincsen,
    de mennyezete, földje sincsen.

    Nem őriz senki, nem vágysz futni,
    de mégsem tudsz kiszabadulni,
    egyedül vagy, ámde magadban
    nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

    Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
    ki nem ismeri az Egészet,
    aki mindent részekre téphet –
    ó, újuló, teremtő részek!

    Ó, ész és szem, igaz teremtő:
    ez itten rét, az ottan erdő,
    ez itten kék, az ottan sárga… –
    aki szemmel lát, még nem látja,

    hogy egy a fa és véle árnya
    s az alkony, mely leszáll a fára,
    hogy egy a folyó és a partja,
    egy azzal is, ki vállán tartja.

    Ó, színek, hogyha láthatnálak,
    ó, szagok, ha szagolhatnálak,
    ó, kínok, lázak, szenvedések,
    ha éreznélek, szenvednélek!

    Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
    ujjongva, boldogan kiáltnám:
    Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
    ó, drága kínok, szenvedések!

    S te félelem is, százszor drága,
    te jó bizonyság, testünk vára!
    a vak halállal szembenézve,
    létünk utolsó menedéke:

    ha felénk már a Gyilkos intett,
    felöltünk, mint a páncélinget,
    fogunk vacog, vad koccanása
    megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

    Ó, szoba padlóján tipegni,
    ó, álmélkodva növekedni,
    fogat hullatva öregedni,
    világunk nap-nap megteremtni.

    Megtanulni: erdő, patak, tó,
    tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
    lesni napszakok lassú táncát,
    éj és nap táncos változását.

    Így sírok én örök-szünetlen,
    vad, olthatatlan szerelemben
    sikoltom: Csak magam szerettem,
    a testet, melyért megszülettem.

    Sikoltom, bár honom a semmi:
    Nem, nem bírom magam feledni!
    Akit a féreg-fogú föld rág,
    neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
    neked sikoltom: Nem felejtlek,
    érted örök gyászban kerengek!

    S legyek bár egy a mindenséggel,
    a mindent legyűrő Egésszel,
    nem felejtem, hogy ott ki voltam,
    hogy akkor Én, Valaki voltam…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Se föl se le

    Ha kilépek: se föl se le
    a mérleg egy helyben marad
    nyerés vesztés nem jár vele
    úgy múlik mint szokott a nap

    mint a nagyvilágban szokott:
    itt győztesen ott rongyosan
    lesz áldott és lesz átkozott
    lesz boldog és boldogtalan

    Az égen felhőtörmelék
    a földön egy-szemernyi sár
    nem csúfos ám csöppet se szép
    semmi többlet és semmi kár

    A nagy világ-statisztikán
    nem változik meg semmi sem
    kilépésemmel sem hiány
    fölösleg sem lesz úgy hiszem

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig