Címke: lét

  • Choli Daróczi József – Halott hajós

    Révész voltam,
    boldog voltam.
    Halott
    lelkek
    közt
    hajóztam.
    Hordtam át
    halottak,
    most
    már
    vihetem
    magamat.
    Vinném,
    vinném:
    már
    nem
    lehet,
    elúsztattam
    lelkemet.
    Halott lelkű
    hajós vagyok:
    halott hajók, halott hajós.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Szakadék

    Két perc tátongó szakadéka közt
    zuhanva is fölnyújtom még kezem.
    Vagyok. Jelentkezem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Füst Milán: „Ha csontjaimat meg kelletik adni” (Arany)

    Vad iramban fut e vad fogat.
    És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
    Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe
    S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
    Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak
    S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
    Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
    Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt,
    Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?…
    De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
    Ki voltam éhes, mint a kigyók,
    Lusta, mint a krokodílus
    S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
    S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
    Hát ennen balsorsodat siratod?
    Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
    Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
    Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
    És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé…
    S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról,
    Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Naponta jönnek – naponta már

    Naponta jönnek rossz jelek
    barbár és szelíd figyelmeztetések
    hogy nem vagyunk halhatatlanok –
    mindegyikünk vénen s akár fiatalon
    már a végső szörny torkában ragyog
    és senki sem akad fönn a rostán
    hiába veszteget s cselez jól életében
    kímélve magát persze így-úgy boldogul –
    de siker és kudarc minden résztvevője
    végül egyetlen intésre lehull
    le bizony le a rosta szörny-likán
    lebocsátja valami sodrott sors-lián
    a sosem képzelt irdatlan mélybe –
    ne félj de tűnődj ezen naponta már
    mikor még fönt járkálsz a fényben.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Fölös ébrenlétem

    (éji futamok, szíves ütőhangszerekre)

    Meszesednek a csigolyáim:
    szaporodnak a rigolyáim.
    +
    Elszonettesült szürke világban
    vértelen jambusok kattognak át
    a túlexponált líraváltón.
    +
    Szomorú tapasztalásom lett:
    akiket igazán s érdemük szerint is
    régóta szeretek s szerettem
    csak a távolság tartotta
    meg őket szeretetemben –
    +
    A vélt igazság:
    már csaknem egy
    tisztes féligazság!
    +
    Mindenki mondja, mondja,
    s az benne a szép,
    hogy senki sem hiszi,
    úgy értem: aki legkivált
    fújja, fújja – akár
    a tortagyertyát, el!
    +
    Jaj, a félelmet
    ne hagyjátok kihalni!
    Mikor félnem kellett volna,
    nem mertem félni,
    most, amikor már nem kell,
    most kezdek el remegni,
    vacogni a nyárban,
    lehet – több okból is –,
    csak önmagamtól félek:
    micsoda évek voltak,
    s nem haltam ki: élek!
    +
    Nem írok rövidet,
    nem írok hosszút,
    nem írok örömet,
    nem írok bút –
    ha itt élek
    e fagyos intermundiában
    nem visz rá
    a lélek,
    hogy nem írok!
    +
    Valahol valakik kalapálják
    az egyedüli értéket,
    s e mértékadó adó-vevők
    nem ismernek mértéket!
    +
    Tartani sötétben is
    fölös ébrenlétet,
    pedig aludni kéne
    – csak gyerekként! –,
    úgy, mint régen!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Panaszfal

    Türelmem mint
    évelő gyomnövény
    kiirthatatlan
    tollamba fulladt
    fekete tintám
    kiírhatatlan

    ――――: ezért
    lehetőség szerint
    a lehetetlent
    és tüstént
    a halhatatlant
    végtére is
    a nevezhetetlent
    és szükségképpen
    a mondhatatlant

    ―――: mert
    vállak alatt
    a bordaboltozatban
    megénekelhető
    huzat van
    s az elfehérült papír
    mire kínjában ír
    legyen panaszfal

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Gyurkovics Tibor: Valaki sír

    Valaki sír az ablakon,
    lefolyik a könnye,
    ahogy kívülről hallgatom,
    nem is tudom, hogy könny-e?

    Vagy ez maga a lét vize,
    magából az időből
    folyik elő s azt jelzi, hogy
    nem kezdhetem elölről.

  • Ágai Ágnes: Skálázás

    Do – re – mi
    halkan, ostobán és ügyetlenül,
    a hangok töredékének elcsúszó létrafokán.
    Ki zúzott össze?
    Félve, fázva a vinnyogás fáradt zörejeivel
    egymásra halmozott szomorúságban.
    A pálcikaemberkék besatírozott vonulatában
    nincs ég, nincs föld, nincs természet,
    legalábbis a szó megszokott értelmében,
    hiszen megszokott érteleim sincs,
    csak botladozások a hangszálak
    eltekergő gubancában.

    Itt és ott
    viszonylagos jelzések,
    a partitúrából kiszabadult
    kottafejek süket bólogatása.

    Innen oda
    fa – szó – la – ti
    tömör, vastag hangnyalábokon
    a szakadék torkából feltörő üvöltésben,
    persze minden csak átvitt,
    átemelt, átcipelt értelemben.

    Szikkadt csermely, amelyből
    kiszűrték a csobogást,
    beledobták a kövek fáradt testét,
    és szilánkokra hasított álmodozásait.

    Do.

    Forrás: —

  • Váci Mihály: Mert egyedül

    Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
    amiért élni érdemes, mert egyedül
    a küszködés szép szele kifullad az égen.
    Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
    a szív nem dobban többé forró rózsát,
    csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
    a vér-erek sudár hárfáján elhal
    a könnyű ujjal keltett zene bennünk.

    Az arcunk, mint folyókon a holtak
    zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
    s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel,
    üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.

    Mert egyedül a halál gyökér íze
    olvad a szánkban – ó, mert egyedül
    nem nyílik számunkra a déli égbolt,
    amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.

    Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
    melynek földjébe keserű gyökérrel
    foganni vágy csírátlan szívünk.

    Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum

  • Székely János: Kétely

    (1962)

    Van értelme a képtelen malomnak,
    mely körülöttünk kattog konokul?
    Van értelme a fának és a lombnak,
    hogy újra s újra virágba borul?

    Van értelme az eleven csírának,
    mely átvonul a nemzedékeken?
    S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
    az esztelent – van abban értelem?

    Van értelme loholni, futni annak,
    kit körbe hajszol egy komisz varázs?
    Van értelme leírni azt a verset,
    melyet nem olvas soha senki más?

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek