https://verskucko.com

Címke: magány

  • Baranyi Ferenc: Egyedül

    Az a magány: aludni térni
    egyszál-pucéran olyan ágyba,
    melyben néhány nappal előbb még
    szeretőd válla volt a párna;
    mint alma-álom, rádvirult a
    lánymell, kezedbe kerekedvén,
    s most gömbölyű homályt szorongatsz az
    éj didergő, vézna testén.

    Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
    akinek az útját kiadták,
    ujjaim teli kosarából
    elgurultak az aranyalmák,
    füled kelyhébe összegyűjtve
    elvitted felforrt suttogásom,
    formád nyomának mélyedése
    hűsen ásít a szalmazsákon.

    Voltál test-méretű valóság –
    hiányod mindenségnyi semmi,
    köröttem bizsereg a csönd már,
    mellemet kiáltás repeszti,
    kiáltozom, de visszalengő
    illatod éri felszakadt szóm,
    s csitulok, mint aki magában
    dúdol, ha kopognak az ajtón.

    Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
    megoldás már a visszatérted,
    csak úgy maradok meg neked, ha
    nem hallod, hogy kiáltok érted,
    máskor bennem csodát csodáló
    szemed kihűlne most, ha látna,
    megfosztva gőgöm mákonyától
    visszatérésed megalázna.

  • Heltai Jenő: Vallomás

    (Magányos…)

    Kivertem a reményt szívemből,
    amint kivernek egy kutyát,
    Isten veled szerelmi mámor,
    Isten veled szép ifjúság!

    Magányos ember lett belőlem,
    kissé mogorva, de nyugodt,
    gyűlölni többé nem fogok már,
    de már szeretni sem tudok…

    És ideált többé nem ismer,
    bálványokért nem ég szívem,
    amit az emberek hazudnak:
    meghallgatom, de nem hiszem.

    Olyan vagyok, mint a nagyétkű,
    ki “átaleszi” a napot,
    s az asztaltól csak akkor kel föl,
    ha pukkadásig jól lakott.

    Megkaptam én is az ebédet,
    pompás, remek volt, isteni!
    Üres kedéllyel, telt gyomorral
    dőljünk le most – emészteni…

  • Heltai Jenő: Köd a körúton

    A nagy körútra ráborult az est,
    Ólmos homályban úszott Budapest.
    A szürkeség ködében itt meg ott
    Egy-egy magános lámpa pislogott.

    A szürkeség körülvett engem is,
    És este volt az én szívemben is.
    Így őgyelegtem ok meg cél nélkül,
    Átázva, fázva, némán, egyedül.

    Emberre nem találtam utcahosszat,
    Barátaim a klubban szórakoztak,
    Mogorván, tépelődve bandukoltam,
    Kivert kutyánál nyomorultabb voltam.

    Ásítva néztek rám sötét falak,
    El-elkerült egy-egy gyanús alak,
    Én mérhetetlen búval a szívemben
    Csak mentem elmerülve, egyre mentem,
    Míg megtaláltam egy kis ablakot…
    Valamikor valaki ott lakott.

    Valamikor egy szőke lányt szerettem,
    Fiatalok voltunk még mind a ketten,
    És gyakran ültünk együtt odafent,
    Én balra mentem, és ő jobbra ment.

    Övé a bók, a ragyogás, az élet,
    Énbelém már csak hálni jár a lélek.
    Övé a fény, a kacagó tavasz,
    Enyém a sóhaj, szenvedés, panasz.

    Ő a csodás, szép, rózsaszínű álom,
    Az én szívem a szomorú, kopár rom.
    S amíg tűnődöm bús emlékeken –
    Az ifjúságot sírva temetem.

    Bűbájos, édes tündérálmokat
    Szívem ölébe többé nem fogad.
    Csókkal kínálnak édes asszonyok,
    De én szeretni többé nem fogok.

    Ami gyönyört és boldogságot ad,
    Arról az ajkamon szó nem fakad.
    Vágytól a szívem többé nem remeg.
    Egy szőke lány volt… és az ölte meg,
    Fojtó a köd, a szemem is lezárul…
    Ez az utolsó dal a szőke lányról.

  • Heltai Jenő: Karácsony a redakcióban

    És együtt ül karácsonyestén,
    A szeretet nagy ünnepén,
    A szomorú redakcióban
    Néhány mogorva bús legény.
    Kint hull a hó fehér pihéje,
    Olyan magasztos, mély a csend…
    Mi körülüljük a kemencét
    S fázunk, didergünk idebent.

    II

    Az egyik ír, a másik ásít,
    A harmadik sóhajt nagyot:
    Te szent, te szép fehér karácsony,
    Fényed minékünk nem ragyog.
    Itt üldögélünk egymagunkban,
    Szürcsölve búsan a teát,
    Reggelre újság kell a népnek
    És vélemény és ideák.

    Reggelre újság kell a népnek,
    Amely ma boldog és mulat,
    Újság, amelyben van vezércikk
    És sok családi hangulat.
    Újság, amely híven megírja,
    Hogy olcsóbb lett a marhasó,
    És boldog ünnepet kívánjon
    Tenéked, nyájas olvasó.

    III

    Én kitekintek a sötétbe
    A jégvirágos ablakon,
    S e végtelen, sötét magányban
    Az ifjúságom siratom.
    Az ifjúság… égből leringó
    Liliom-fehér, szűztiszta hó,
    Oly csillogó, oly rövid éltű,
    Oly csodagyorsan olvadó!

    És véle olvad minden álom,
    Amit az ember vágya szőtt,
    És ritkán látszik meg a sárról,
    Hogy hópehely volt azelőtt.

  • Heltai Jenő: Éjszaka

    Az éjszaka oly különös volt,
    Aludt a csövekben a gáz,
    S ahogy dideregve rohantam,
    Elfogta a szívem a láz.

    A vad szerelemnek a láza,
    Amelybe a szív belevész,
    S amelytől örökre búcsúzni
    Mégis csudamódra nehéz.

    Nincs szép szeretőm, kinek ajka
    Ajkamra tapadna mohón,
    S azt súgja fülembe: „Szeretsz-e,
    Én balgatag álmodozóm?”

    Nincs szép szeretőm, kit öleljek,
    Csókoljam a szőke haját,
    Keblébe temessem az arcom
    Gyönyörteli éjjeken át.

    Mégis sebesen ver a szívem,
    Arcom tüzel és szemem ég,
    És ott kavarognak agyamban
    A régi szerelmi regék.

    És ott kavarognak agyamban
    A régi szerelmi dalok,
    Mint régen ölelni, szeretni,
    Csókolni mohón akarok.

    Megszán-e sötét nyomoromban
    Egy szőke leány szíve még?
    Részem lesz-e újra a csókban,
    Amelyből a sok sem elég?

    Oh, eljön a szőke leány még,
    S vállára lehajtva fejem,
    Még játszom a szőke hajával,
    Amely csupa sárga selyem.

    Elmondom a szőke leánynak,
    Hogy él a szívemben a dal,
    Hogy ég a szívemben a tűz még,
    Ha már nem is oly fiatal.

    Elmondom a szőke leánynak,
    Hogy olykor az ég peremén
    Föllobban a sarki vidékről
    A bánatos északi fény.

    Titokzatos és szomorú is,
    A fénye, a színe csodás,
    Szerelmem az észak e fénye,
    E bús, halovány ragyogás.

    Egy percre elönti tüzével
    A szürke, közömbös eget,
    De senki se látja alatta
    Az északi jéghegyeket.

  • Heltai Jenő: Az én kutyám

    Van egy kutyám, közönséges fajta,
    Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
    Farka lompos, tekintete mérges,
    Nem konyít az előkelőséghez.

    Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
    Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
    És azóta igaz szeretetben
    Együtt élünk boldogan mi ketten.

    Egy a mással megférünk mi szépen,
    Cigánylélek ő is, mint én éppen,
    Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
    S gyűlöli a szájkosarat szintén.

    Éjjelente, amikor a hold süt,
    Elkószálunk az utcákon együtt,
    Én hallgatok, ő se ugat közbe,
    Nem is veszünk soha, soha össze.

    Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
    Odasímul hozzám szeretettel,
    Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
    „Mért is vagyunk oly bolondok, gazdám?

    Kicsiny asztal magányos sarokban,
    Szőke, szép lány arcképe van ottan,
    Szőke, szép lány, édes tavasz-álom –
    Látod kutyám, ez az ideálom!

    Rá se nézek, csak titokba néha,
    Nem kell neki a szegény poéta…
    De ez a tárgy elkoptatott, régi,
    Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

    Továbbra is hadd szeressem lopva
    Azt a képet abba a sarokba,
    De annak a képnek az adója,
    Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

    Már én, kutyám, megmaradok véled,
    Hiszen oly szép ez a cigányélet,
    Gyakorta bús, néha-néha víg is,
    Ugye, kutyám, megleszünk mi így is?

  • Pilinszky János: Életfogytiglan

    Az ágy közös.
    A párna nem.

  • Pilinszky János: Mire megjössz

    Egyedül vagyok, mire megjössz,
    az egyetlen élő leszek,
    csak tollpihék az üres ólban,
    csak csillagok az ég helyett.

    A temetetlen árvaságban,
    mint téli szeméttelepen,
    a hulladék közt kapirgálva
    szemelgetem az életem.

    Az lesz a tökéletes béke.
    Még szívemet se hallani,
    mindenfelől a némaságnak
    extatikus torlaszai.

    A pőre örökkévalóság.
    S a tiéd, egyedűl tiéd,
    kezdettől fogva neked készűlt
    e nagyszerű egyszerüség.

    Mint tagolatlan kosárember,
    csak űl az idő szótalan,
    nincs karja-lába már a vágynak,
    csupán ziháló törzse van.

    Mindenem veszve, mire megjössz,
    se házam nincs, se puha ágyam,
    zavartalan heverhetünk majd
    a puszta elragadtatásban.

    Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
    Ha gyenge vagy, végem van akkor.
    Ágyban, párnák közt, uccazajban
    iszonyu lenne fölriadnom.

  • Pilinszky János: Magamhoz

    Bátran viseld magányodat,
    én számon tartlak téged,
    ne hagyd a sorsod csillagokra,
    benned érjen a végzet.

    Vállad két éber sarka közt
    ha sisteregve átcsap,
    tudom, több vagy mindannyiunknál,
    benned vakít a bánat.

    Légy hát, akár az állatok,
    oly nyersen szép és tiszta,
    bátran figyelj, mint ők figyelnek
    kegyetlen titkaikra.

    S egy éjjel, magad sem tudod,
    mint égig érő ének,
    feljönnek benned napjaid,
    a halhatatlan évek:

    az este nem lel senki rád,
    az este sírva, késve
    hiába járják pitvarod:
    csak én látlak. Vagy én se.

  • Pilinszky János: Fabula

    Hol volt, hol nem volt,
    élt egyszer egy magányos farkas.
    Magányosabb az angyaloknál.

    Elvetődött egyszer egy faluba,
    és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
    Már a falát is megszerette,
    a kőművesek simogatását,
    de az ablak megállította.

    A szobában emberek ültek.
    Istenen kívül soha senki
    olyan szépnek nem látta őket,
    mint ez a tisztaszívű állat.

    Éjszaka aztán be is ment a házba,
    megállt a szoba közepén,
    s nem mozdult onnan soha többé.

    Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
    s reggel is, mikor agyonverték.