https://verskucko.com

Címke: magány

  • Baranyi Ferenc – Csöndtelenül

    A „törvénytelen” szeretők nem
    fordítják fény felé az arcuk,
    mosolyuk is árnyékba rejtett
    s kétszer sötétebb a haragjuk.

    Szeretni kölcsönágyra járnak
    diszkrét csörgésű kulcscsomóval
    egymás mezítlen melegéhez
    szorongva érnek, mint a tolvaj.

    Nem ismerik a gondtalan nász
    fegyelmezetlen őrülését,
    neszekre függesztett figyelmük
    rándulni kész akár a vészfék.

    Nem bújnak össze önfeledten,
    csak félve egymáshoz lapulnak,
    ernyedten is olyan feszültek,
    mint puska ravaszán az ujjak.

    Sivár magányuk sem magányos:
    presszókban ülnek félaléltan,
    egymás mellett egymásra várnak,
    kettesben is emberkaréjban,

    nem ismerik a délutáni
    szelíd szieszták tiszta csöndjét,
    ezer felől figyelt magányuk
    sosem lesz páros egyedüllét,

    sorsuk zsibongó hontalanság,
    akár utcára kivetetté.

    A „törvénytelen” szeretőket
    a csönd hiánya űzi ketté.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: KÉRDÉS

    Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem,
    Magányos-e a szörnyű végtelen,
    Egyedül állasz a világ fölött,
    Mint óriás rab, örök száműzött?

    Mikor teremtő szent láz tüze éget,
    Nem kutatod-e át a mindenséget,
    Hogy valakire lelj, aki megért
    S veled csodálja lelked remekét?

    Nem dobban-e meg óriás szíved,
    Mikor szavadra egy világ siket
    S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
    Egek egébe néző örök szikla?

    Talán szíved nincs. Közönyös szemed
    E mély világ titkára rámered
    S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
    Hervadt rózsára, eltiport vetésre?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Önmagamba falazva

    Mi ez? Hol vagyok én?
    Hogy kerültem ide
    Megint?
    Falak, falak:
    Égigérő falak
    Vesznek körül
    Elrendelés szerint.

    Kéz nem nyúl rajtuk át.
    Hang nem hat rajtuk át.
    Egy csillag sem üzen.
    Tán vétkeimből nőttek e falak –
    Köztük vakon vergődöm,
    Némán és süketen.

    Tűrnék, Uram, tudod
    Békességgel más, nagy fájdalmakat –
    Csak ezeket elvennéd,
    Csak ezeket elvennéd!
    E vastagodó kripta-falakat.

    Adnál erőt elveszteni magam –
    Vagy szabadulni: erőt a karomba.
    Voltam szabad,
    Most újra rab –
    Élhetek-e tovább
    Így, befalazva önmagamba?

    Voltam szabad –
    Az egészség mámorát kortyolgattam,
    Szürcsölgettem a munka gyönyörét,
    A szeretet ős-ózonát.
    S falak, falak…
    Valakinek, aki szeret,
    Aki tiszta, aki szabad
    És aki lát:
    Add kezébe a jerikói trombitát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Világ világossága

    Magas állványon nyitott Biblia –
    Mögötte szikár gyertyaláng lobog.
    Ember sehol.
    Ez az Ige –
    Akit talán mindenki elhagyott.
    Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. –
    Ez az Ige –
    Világ végén talán,
    Vagy kezdetén.
    Úgy érzem most:
    Világ végén talán.
    Ez az Ige:
    Társtalan Fölség, fölséges Magány.
    Ki bírja ki?
    Ember nem bírja ki.
    Poéta ki nem bírja.
    Ezt a magányt. – –
    Csak a Világ Költője,
    Ki verseit a végtelenbe írja.
    Ez az Ige.
    Nem a megszokott kép.
    Nincsen gyülekezet.
    A családi kör nem üli körül.
    Nézd, be szikáran lángol,
    Félelmesen világol.
    Önmagának örül.
    Világok tornyosodtak fel Öléből
    S vissza világok hullanak Ölébe.
    S nézd, mily magára van:
    Még egy szerzetes sem hajol fölébe.

    Költő, – ha egyszer minden elhagyott,
    S nyitott lelkeddel magadra maradsz,
    Magadra, mint a nyitott Biblia,
    Magas polcon és olvasatlanul:
    Szövétnek légy, ki ég,
    Önmagának elég –
    S egyedül lenni Istentől tanul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Magányos úton…

    Magányos úton építek egy házat,
    Betérhet hozzám, aki erre fárad,
    Aki dalolva, virágot keresve,
    Eltéved a mély életrengetegbe.
    És őszi estén, míg az avar sír majd
    S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
    Magányos vándor, múltakba révedve,
    Emlékezik majd egy tündérszigetre.
    És hírt hoz nékem élet tengeréről,
    A csodaszépről, távoli tündérről,
    Kit idevárok és aki nem jő el,
    Csak egyre szépül a szálló idővel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.
    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.
    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.
    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,
    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Dsida Jenő – Nagycsütörtök

    Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
    jeleztek és a fullatag sötétben
    hat órát üldögéltem a kocsárdi
    váróteremben, nagycsütörtökön.
    Testem törött volt és nehéz a lelkem,
    mint ki sötétben titkos útnak indult,
    végzetes földön csillagok szavára,
    sors elől szökve, mégis szembe sorssal
    s finom ideggel érzi messziről
    nyomán lopódzó ellenségeit.
    Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
    a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
    legyintett arcul. Tompa borzalom
    fogott el, mély állati félelem.
    Körülnéztem: szerettem volna néhány
    szót váltani jó, meghitt emberekkel,
    de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
    Péter aludt, János aludt, Jakab
    aludt, Máté aludt és mind aludtak…
    Kövér csöppek indultak homlokomról
    s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Tandori Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Madár csőrében virág

    Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
    Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
    Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
    vergődik, mintha egy madár szárnya verne.

    Én akkor leltem magamra,
    mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
    lett a fájdalom, mikor megértettem,
    hogy nem élhetek én sem egyedül.

    S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
    veled sem veszíthetem el magam.
    Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
    hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.

    Forrás: Lélektől lélekig